Szécsi Emese

Zárt osztály

Felébredek, úgy érzem, mintha napokig aludtam volna, de mégis álmos vagyok, fekve is szédülök. Mi ez a hely? Hogy kerültem ide? Egyáltalán mióta vagyok itt? Ilyen gondolatok járnak a fejemben, amikor belép valaki, talán ápolónő. Nem tűnik túl kedvesnek, de valakitől meg kell tudnom, mi történik velem.

- Jó napot! Meg tudná mondani, hogy hol vagyok és miért vagyok itt? – kérdezem tőle bágyadt hangon.

- Jó napot! Nem emlékszik, hogy került ide?

- Megkérdezném, ha emlékeznék? Különben is, nem az a dolga, hogy tájékoztasson?

- Megértem, hogy ideges. Éva nővér vagyok, Ön a Hajnalcsillag Kórház Pszichiátriai osztályán fekszik, hallucinációk gyötörték, ezért hozták be. De ettől többet nem mondhatok, a kezelőorvosa részletes tájékoztatást fog adni Önnek, addig is próbáljon visszaemlékezni, hogy mi történt Önnel a bekerülése előtt.

- Mióta vagyok itt?

- Ez az első napja nálunk, délelőtt került be. De többet tényleg nem mondhatok. Kérem, pihenjen, délután bejön Önhöz Godó doktornő és megbeszélik a továbbiakat. Rendben?

- Remek… - mintha mondhatnék erre bármi mást.

***

- Éva, mit tudunk az új betegről, Szabó Kingáról? – kérdezte Godó doktornő.

- A volt férje hozta be ma délelőtt, mivel rátámadt a jelenlegi élettársára. Reggel becsengetett hozzájuk, a hölgy nyitott ajtót és elkezdte ütni, harapni, csikargatni. És közben azt hajtogatta, hogy nagyon jól tudja, hogy amikor még házasok voltak Tamással, akkor is viszonyt folytattak, ő egy ócska nő, és nem hajlandó eltűrni, hogy ő legyen Tamás új felesége. Egyébként házasságról szó sincs még köztük, Tamás elmondása elég friss, pár hetes a kapcsolatuk. Elmondta még, hogy azért ért véget a házasságuk, mert Kinga minden ok nélkül, szinte minden nőre féltékeny volt, akivel Tamás találkozott, együtt dolgozott. vagy csak szót váltott. Ez egészen odáig fajult, hogy társaságban jeleneteket rendezett, sértegette a nőket, akikkel szerinte Tamás csalta őt. Az esküvőjük után pár héttel kezdődtek a féltékenységi jelenetek, két éve voltak házasok, amikor Tamás megelégelte Kinga viselkedését és beadta a válópert.

- Miért tűrt eddig?

- Pár nap után Kinga mindig megbánta, amit tett, bocsánatot kért Tamástól és a munkatársaitól is, akiket megbántott és mindig ráfogta valamire a viselkedését. Hol azt mondta, hogy mindig azt hallotta, hogy róla beszélnek Tamással, és mi másról beszélnének, mint arról, hogy mikor találkozzanak, amikor Kinga nincs otthon, hol azt, hogy a facebook befolyásolta, mert mindig olyan hirdetéseket dobott fel neki mindig, amik megcsalásra utaltak és olyan rendszerüzenetet küldtek neki, hogy Tamás megcsalja, szóval teljesen szürreális dolgokra is fogta. De ez akkor még nem volt gyanús Tamásnak, azt gondolta, hogy ezeket Kinga csak kitalálta ezeket, hogy legyen reálisnak tűnő magyarázata a viselkedésére.

- Tehát Kinga azt hiszi, hogy mindenki róla beszél és hogy egy közösségi oldal befolyásolja a cselekedeteit?

- Pontosan. És alaptalan féltékenységi gondolatai is vannak. Azért került be tulajdonképpen, mert most fizikailag rátámadt Tamás párjára és leteperte a földre, Tamás rángatta le róla, amikor meghallotta, hogy Kinga az. Ekkor azért kapta fel a vizet, mert Tamás nem az ő pártjára állt és azzal fenyegetőzött, hogy megöli magát, mert mindenki ellene van, megfigyelik és bántják, pedig ő nem tehet semmiről, ő csak teszi, amit a facebook parancsol neki.

- Öngyilkossági gondolatok? Akkor 8 napig mindenképpen bent tartjuk. A diagnózist pedig majd a pszichológus felállítja. Addig is kapjon napi háromszor antipszichotikumot a hallucinációk miatt. A továbbiakat majd a pszichológussal egyeztetjük.

- Doktornő, Tamásnak mit mondjak? Kint vár és önmagát hibáztatja, mivel nem vette észre, hogy a volt feleségének segítségre van szüksége és őt hibáztatta, miközben a betegsége beszélt belőle.

- Mondja meg neki, hogy ez egy súlyos betegség, pszichoterápiára és gyógyszerre van szüksége, ő nem tehet semmiről. Legalább van, aki figyel rá a környezetében és szerencsére nem esett komoly baja senkinek.

***

Éva nővér visszament Kinga szobájába, a doktornő által felírt antipszichotikummal együtt. Kinga az ajtó mögül kiugrott és az ágy széléből kiszedett csavart újra és újra a nővér nyakába döfte.

- Tessék, ribanc, remélem ez olyan jól esik, mint az, amikor lefeküdtél a férjemmel. Olyan ostobának néztél, hogy nem jövök rá? Ti mind ellenem vagytok, de én ezt nem hagyom annyiban!

A nővér csak hörgött és a halála előtti utolsó gondolata az volt, hogy miért nem kevésbé veszélyes foglalkozást választott magának.

Három nővér – egy temetés

Utálom ezt, ahogy mindenki: rosszul vagyok a fekete ruhától, az urna látványától, sajnálom a gyászoló embereket, főleg az idősebb vagy a nagyon fiatal hozzátartozókat. A legrosszabb nyilván, ha rokont vagy nagyon közeli ismerőst temetünk. Szerencsére nem sokszor volt benne részem.

Azon az őszi napon a nagymamám testvérét temettük, nem volt még szegény olyan öreg, bár 70 év fölött már azt mondjuk, szép kort megélt az ember. Főleg, hogy annyi fiatal és középkorú hal meg mostanság, akik előtt még ott állna az élet. Talán jobb már Ida nenének, hogy nem szenved, hogy nem érez fájdalmat, hiszen olyan sokáig volt ágyhoz kötve. Nem is volt már szinte tiszta pillanata, szinte már soha nem tudta, hogy hol van, milyen évszak van, melyik unokája ül vele szemben. Nem lehetett vele olyan jókat beszélgetni, mint régen. Bár ő volt a legidősebb a három testvér közül, ő volt a legmodernebb gondolkodású, vele mindent meg lehetett osztani, mert megtartott minden titkot. A lányunokája is bizalommal fordulhatott hozzá, mert tudta jól, hogy megérti, nem ítélkezik, csak hallgat, figyel és megértően bólint. És már nincs többé, elaludt békésen, örökre. Akik szerették és itt maradtak, azok szenvednek, Ida nene pedig egy jobb helyen van már. Ezt azok a rokonai is így hiszik, akik egyébként nem vallásosak és nem hisznek a túlvilágban.

Rengetegen jönnek a temetésére, hiszen sokan szerették. A nagymamámat és Ida nene másik testvérét, Borika nenét én viszem ki a temetőbe.

Borika nene sokkal fiatalabb Ida nenénél, de egy ideje furcsán viselkedik, elfelejt dolgokat, idegeneket invitál a házába, s amikor a lánya, Viola betoppan és megkérdezi anyját, hogy mégis kik ők és miért vannak bent nála, nem tud felelni. Viola ezért már elvitte őt orvoshoz, hogy kivizsgálják. A sok vizsgálat után – járt orvosnál és pszichológusnál is – megállapították, hogy a fizikai-szervi állapota nem indokolja, hogy ilyen rossz legyen a mentális teljesítménye, tehát az állapotromlásának lelki okai vannak, a pszichológus szerint depressziós. Nem csoda, tekintve, hogy milyen élete volt.

Látom a szemében a nélkülöző gyereket, aki a mai napig nem tud megenni egy egész banánt, mert háromfelé vágja, hiszen gyermekkorában nem ehetett meg egy egészet, a három testvér mindenen osztozott. Ez olyan mélyen rögzült viselkedés benne, hogy máig nem szabadul tőle. Pedig ma már nem kell nélkülöznie. Három gyermeke született, férje korán meghalt. Hamar újra férjhez ment, nem sokáig nevelte egyedül gyermekeit. Két lánya és egy fia született. Viola és a fiúgyermeke, Gábor élete sikeres: harmonikus párkapcsolatban élnek, anyagilag sincs okuk panaszra, tudják anyjukat támogatni. Borika nene harmadik gyermekének az élete viszont kisiklott: alkoholista lett és nem törődik gyermekeivel, sokszor eladósodott élete során és volt rá példa, hogy a legősibb foglalkozást is űzte. Szóval Borika nene lehetne akár boldog is, örülhetne két gyermeke és unokái sikereinek, hiszen Viola és Gábor annak ellenére, hogy korán elvesztették apjukat és ők sem éltek éppen anyagi jólétben, ennek ellenére ma már sínen van az életük. De Borika nenének minden nap eszében van a harmadik gyermeke, akivel már nem is tartja a kapcsolatot, mindig gondol rá, hogy vajon hol élhet, van-e mit ennie, valaha le fogja-e tenni az italt. Talán emiatt lett depressziós, talán emiatt nem tud örülni igazán semminek.

A nagymamám élete sem volt könnyű: volt férje - akinek két gyereket is szült – alkoholista volt, sokszor annyira berúgott, hogy megverte a nagymamám, az orvosnak azt hazudták, hogy leesett a lépcsőn. Volt, hogy éjszaka menekülnie kellett anyával és keresztanyummal együtt, mert féltek, hogy milyen állapotban jön haza, hogy lesz-e nála megint balta, kés, no nem mintha a puszta kezével vagy a szavaival nem tudott volna ártani. A nagymamám hosszú évekig tűrt, megvan a lélektani magyarázata, hogy miért maradnak benne az emberek bántalmazó kapcsolatokban, de akkor is hihetetlen, hogy hány évig élt együtt ezzel a szörnyű emberrel. Akkor költözött el tőle végleg, amikor anyukám már dolgozott, így anyagilag be tudott segíteni és így két fizetésből el tudták magukat tartani. Ekkor nagymamám leglább már az anyagiakra nem foghatta (sok egyéb más indok mellett), hogy nagyapámmal marad. Ilyen élete volt… Nagymamám is lehetne boldog, örülhetne anya sikereinek, hogy nem ismételte meg a családi mintát, de ő is kesereg, mert keresztanyum élete kísértetisen hasonló Borika nene legidősebb lányáéhoz. Keresztanyu külföldön él, nem érdeklik őt az itthon élő rokonai, ha nagy ritkán felveszi a telefont vagy felhív minket, biztosak lehetünk benne, hogy azért teszi, mert megint bajba került, elfogyott a pénze vagy bármi más indok miatt, amiért szüksége van ránk. Keresztanyu most sincs itt, nem is tudja, hogy Ida nene meghalt, mert nem vette fel a telefont. Nagymamám rengeteget sír miatta. Kínomban már azt mondtam neki, hogy inkább örüljön, hogy nem veszi fel, mert így biztos, hogy jól van és nincs szüksége semmire, hiszen akkor keresne minket. De ezt hiába mondjuk egy anyának, aki minden hibáját képes elnézni a gyermekének.

Megérkezünk, kiszállunk a kocsiból. Középen megyek, bal oldalamon nagymamám, jobb oldalamon Borika nene. Így megyünk, egymásba karolva. Messziről is látom a gyászoló rokonokat, ismerősöket, Ida nene barátait, szomszédjait. Próbálok nem sírni, nem könnyezni, mert tudom, hogy tartanom kell magam, hiszen a támaszuknak kell lennem. Ha sírni látnak, nem mernek beszélni, mert azt gondolják, hogy nem bírom el a terhüket. De bírom, nem sírok, megtanultam nem mutatni az érzelmeim, ha szükséges.

Most így kísérem őket a ravatalhoz, hogy látom a szemükben mindazt, amit átéltek, az élettörténetüket, a fájdalmukat. Elvesztették a nővérüket, hármuk közül a legerősebb személyiséget, aki ugyanolyan körülmények között nőtt fel, mint ők, azonban Ida nene más volt. Nem panaszkodott, mindig másokra gondolt, nem próbálta akaratát és be nem teljesült vágyait másokra erőltetni, ami pedig gyakran olyan jellemző azokra, akik sok mindent nem kaptak meg gyerekkorukban, amire szükségük lett volna.

Egy hozzátartozó halála eszünkbe juttatja a saját halandóságunk is. Arra gondolok, hogy úgy akarok élni, hogy az én temetésemen is sokan legyenek, akiknek valóban hiányzom, úgy akarok élni, hogy az én szememben ne a keserűség és a fájdalom legyen, mint Ida nene testvérei szemében. Máshogy akarok élni, nem akarom elkövetni a nagymamám hibáit, örülni akarok annak, aminek lehet, nem hagyom, hogy a rossz történések megkeserítsék az életem, ahogy nagymamám és Borika nene hagyta, hogy ez megtörténjen. Ezekkel a gondolatokkal ülök le a gyászolók közé és veszek végső búcsút nagymamám testvérétől.

Gidró Melinda

Nem nagy ügy…

- Fibróma van a méhemben, holnap meg is műtenek – mondja telefonon Emma, ahogy kilép az orvosi rendelő ajtaján. – Reggel korán itt kell lennem a kórházban, kérlek, vidd el Annát oviba, s fond be szépen a haját, mert ő úgy szereti. Délután vidd haza hozzátok, amíg hazakerülök a kórházból, este ki is engednek. Értem ne aggódj, nem nagy ügy. Holnap ilyenkor már túl leszek rajta – mondja elcsukló hangon. - Örülök, hogy most már tudom a több éves medencetájéki fájdalom s a bő vérzések okát. Köszönöm, hogy felírattál az orvoshoz, s nem hanyagoltam tovább. Ezután jobb lesz, ennek legalább vége lesz… – sóhajt, majd gyorsan elköszön, nem várja meg a bátorításomat. Nem gyengülhet el, erősnek kell maradnia. Annyi mindent végigcsinált már egyedül, ezt is ki fogja bírni, ki kell bírnia.

A férje most sincs itthon, hét éve már, hogy külföldön dolgozik az anyagiak miatt. Csak fél évenként jön haza, s mindig még egyszer utoljára visszamegy, mert nincs más lehetőség. Egyiküknek sem könnyű, sőt, egyre nehezebb. Látszatra még jó a házasságuk. Esténként webkamerán kommunikálnak, de Kálmánnak sokszor még beszélgetni sincs kedve, annyira fáradt a sok munka után. Ő a nagyobb áldozat. Emma megérti, meg kell értenie. Ő is eljár minden nap dolgozni, sokszor túlóráznia is kell, de ez már nem nagy ügy. A férfimunka is az övé a ház körül, de ez is természetes már. Megszokta. Ettől még várja az esti beszélgetéseket kislányával együtt a számítógép előtt. Férje beszólásai néha bántóak, de nem szól vissza. Már Anna miatt sem. Még csak két hónap, s akkor majd ismét együtt lesz a család, akkor majd mindent megbeszélnek és mindent helyrehoznak. Lesz végre elkésett nyaralás is, leszigetelik a házat, s végre a régi mosógépet is kicserélik. Csak ez az érzelmi nélkülözés ne lenne ennyire kegyetlen! De ki kell bírni, vannak ennél rosszabb női sorsok is. Most a szervezete is jelez a betegséggel. Tudja, érti. Menni kell tovább, ez az ő útja. De vajon hova vezet?

Hab a tortán

Ismét ez az öltöztetés! Mindhárom gyerek kicsi még, összesen kilencévesek.  Esküvőre készül a család. Zokni, bugyi, nadrág, népies ing, zsinóros mellény… a fiúk ágyán ott van a gondosan előkészített ünnepi ruha, de csak indulás előtt fél órával lehet felvenni, különben tutti, hogy nem marad tiszta. Evés, fürdetés kipipálva. Anya még rohangál, fejében megszületett már az aznapi probléma-megoldási haditerv, de melléje egy fél csomagtartónyi cuccot kell összepakolni. Türelem, higgadtság, semmi idegesség, kiabálás! Különben feje tetejére áll minden. Apa elsőnek elkészül, segít a fiúk öltöztetésében. Az egyéves kicsi lány anya dolga.

Nahát, milyen sokat nőtt a Nagy! Az ünnepi nadrágja bokáig ér, pedig a múlt hónapban még jó volt. Így nem mehet, elő a sötét farmert! A Középső ingéről lepattan egy gomb. Van még idő a felvarrásra, kell legyen! Egy-két tűszúrás az ujjbegybe is, kész is van. Csodásan festenek ezek a srácok! Irány legózni öt percet! A kicsi lány valóságos angyal abban a fehér fodros ruhácskában. Még nem jár, így csüccs le a földre, amíg Anya tejet tölt a cumisüvegbe. Ki hagyta a földön a cipőkrémet? Ráadásul a teteje sincs rendesen visszacsavarva… Jaj, rémesen festenek a fekete foltok a fehér ruhácskán! Neeee! Mindjárt kezdődik az esküvő! Hol is van a rózsaszín csipkeruha? Nincs kivasalva? Még belefér, bele kell férjen! Pillanatok alatt ismét indulásra kész a Kicsi. Anya is magára kapja ruháját, rápillant a gyönyörű tűsarkújára, melyet erre az alkalomra vásárolt. Helyette mégis a kényelmesebb, lapos cipőbe lép bele. Ékszer, sminkkészlet bele a táskába, majd az autóban sor kerül rájuk. Középső teát kér. Vigyázz, le ne öntsd magad!  Apa előáll az autóval, a gyerekek elhelyezkednek saját üléseikben. (Nemrég autót kellett cserélni, hogy elférjen három gyerekülés egymás mellett.) Nagynak pisilni kell, kiszáll. Anya zárja az ajtót, neki is pisilni kell, de kibírja. Minden be van pakolva? Kipipálva, kipipálva… Úgy érzi, mintha lefutott volna egy félmaratont. Nagyot sóhajt. Végre elindulhatnak. Ekkor Középsőnek eszébe jut, hogy magával akarta vinni a kis műanyag halat, amit a fürdőkádban hagyott, hadd ússzon még kicsit a vízen. Még Anyát is meggyőzte, hogy ne engedje ki a fürdővizet. Visszaszalad érte. Nagy csobbanás, majd sírás… Ez a hab a tortán. Nyugalom? Semmi kiabálás? Az esküvő végére talán odaérnek.

Ruby Stern

Csak egy mosoly

Az éhhalál kopogtatott türelmetlenül a szemüvegemen és visszhangja sokáig korgott a gyomromban. Tényleg nagyon éhes voltam. Az utolsó három lépcsőfokon egyetlen lépéssel ugrottam fel, amikor megláttam a végállomáson békésen pöfögő, indulásra kész buszt. A Moszkva tér mint tűnő álom vált köddé mögöttem, akkora tempóra kapcsoltam, pedig a kondim nagyjából egy reumás csigáéval volt egyenértékű. Nem számított. Most nem érdekelt a sajgó combizomzatom és nem érdekelt az oxigénért kapkodó tüdőm. Miközben rohantamban bérletemet suta mozdulattal próbáltam előbányászni a zsebemből, hogy bemutassam a fa mellett unatkozó sofőrnek, a járdával szimbiózisban élő álnok gyökér hirtelen elgáncsolt. A kissé darabossá vált mozgáskoreográfiámat mindössze a bagózó férfi nézte végig. Amikor látta, hogy egyensúlyomat visszanyerve mégsem fogok heves ölelgetésbe a betonnal, száját a cigijére szorítva igyekezett elfojtani vigyorát. Segítettem neki. Újra kiegyenesedvén, kedves és egyben "ezténsemígyterveztemdeígysikerült" című mosolyt dobtam felé. - majd, mintha mi sem történt volna, elegáns tartással felléptem a járműre. Ekkor vettem észre, hogy tulajdonképpen az az emberke, aki lent álldogál, az nem is ennek a járatnak a sofőre, hiszen az már a helyén ül. Újabb kényszeredett mosoly, ezúttal a "debénavagyokhiszengondolhattamvolna" című.

Alig néhány perc alatt hazaértem. Mindössze három megálló, forgalom nélkül. Az első ajtóhoz sétáltam, ahol leszállni készültem. Benyomva a kapaszkodón lévő gombot, a kezemben tartott szatyorral szinte érintettem az alig 20 cm-re üldögélő, az imént még a fa mellett bagózó fickó arcát. Még ekkor sem néztem rá, pedig egyre jobban kínzott a nevethetnék. Ennyire szerencsétlen nem lehetek. Pedig de. Lassan teltek a másodpercek, mire végre megálltunk és elhagyhattam a kínossá vált mozgó helyszínt. Mellettem elhaladva még utoljára felnéztem a buszon ülőre és egy kedves-cinkos mosollyal elbúcsúztam különleges tornagyakorlatom egyetlen szemtanújától. Ennyi történt. Egy gyökér, egy botlás, egy mosoly. Néhány kis semmiség, mégis bőven elég ahhoz, hogy szebbé tegye az estémet.

Budapest, 2015. július 05., hajnal

Hétköznap reggeli szösszenet

Reggel 05:35. Kissé szerencsétlen fejjel, félkómás állapotban álldogálok a kis földalattira várva. A tömeget mindössze hárman képviseljük. Az oszlopnak támaszkodva és az egyik szememet a jelenlévőkön tartva, kényelmesen szunyókálok. Fülemben lágyan zümmög az Enigma, én pedig egyre mélyebbre süllyedek az állvaalvás állapotában. Éppen kezdenék Alfából Béta irányába indulni, amikor a pillanat töredékéig tartó álomból egy kiadós rándulással felriadok. Heves szívveréssel körülnézek, vajon hányan látták a produkciómat. Ekkor esik a tekintetem egy új tömegtagra. A közvetlenül mellettem álló, nálam alig egy fejjel magasabb lány nem csupán lenyűgözően szép, hanem meglehetősen kihívó is. Engem néz. Persze hirtelen azt sem tudom, mit csináljak. A légneművé válás, az enyhe pirulás és égő vörös fej közti színjátszás, valamint az „úgycsinálokminthaészresemvenném” állapotai között választhatok. Természetesen a negyedik verzió lép életbe és némi szégyenlős mosoly keretében vállat rándítok.

• Még mindig jobb egy pillanatnyi mélyalvás mint a hosszú semmilyen. - Szólok igen bölcsen.

• Ez igaz. – válaszolja a lány, még mindig azzal a játékos mosollyal, amivel ki tudja, mióta nézett. Jó lenne valami frappánsat mondani, de semmi nem jut eszembe. A hajnali vegetáció eme alacsony fokán annak is örülök, ha eltalálom a számat a fogkefével. Azért nem adom fel ilyen könnyen. A lány nagyon tetszik és még ebben a félgőzös, meglehetősen szűkszemű állapotban is szeretnék neki imponálni. Némi hallgatás után – látszólag lazára véve a figurát – megkérdezem:
• Te is ezzel a metróval jössz? Ahogy kiesik a fogaim közül a mondat, rájövök, hogy ennél hülyébbet akkor sem kérdezhettem volna, ha előre begyakorlom. Hiába, tényleg született tehetség vagyok…
• Nem. Én a másik oldalról indulok, de innen izgalmasabb a felszállás. – mondja szélesedő mosollyal. – Ezen felbátorodva bennem is kezd oldódni a kezdeti bénultság.
• Az klassz. – Felelem. – Eredetileg nekem is ott kellett volna felszállnom, de itt kényelmesebb az oszlop. – Felettébb sokatmondó és építő kommunikációnkat a kis földalatti érkezése töri meg. A rajtam lévő óriás méretű hátizsákról megfeledkezve hirtelen fordulok az ajtó felé. A mozdulatommal egyúttal jóformán letaglózom miss szöszit. Egyensúlyát – és mindennemű mosolyát – rövid időre elveszítve, billegve lép be a metróba. Immáron poroltóért imádkozva, égő arccal lépek utána. Kényszernémaságba, valamint nyomasztó hőhullámba burkolózok. A fejem szinte vibrál a vörös színtől. Csatakos kézzel markolom a kapaszkodót és várom a halálom. Valóságos kínlódásomat látva, újra mosolyogva odalép hozzám, majd földre szegezett fejemet felemelve súgja a fülembe:
• Legközelebb, ha le szeretnél venni a lábamról, előbb igyunk meg valamit. – … és íme, a csoda megtörténik. Nem neheztel, nem káromkodik és nem barmol le. Sőt! Még a kezdetinél is kedvesebb. Fogalmam sincs, miért, de nem is érdekel. Az új lehetőség reménye erőt ad és visszakapom a hangom:
• Ugye nem gond, ha az ital elfogyasztásánál mellőzöm a hátizsákot?
• Ha nélküle is olyan eredményes vagy mint vele, akkor nem. J - Azzal a laptop táskájából kivéve, névjegykártyát nyújt felém. – Csörgess meg, ha megszomjazol.
• Máris cserepes a szám… - Mondom nagyot nyelve, és abban a pillanatban tényleg úgy érezve, hogy porfelhőt lehellek. – Felnevet. Kellemes hangja végigborzolja a zsigereimet és beindítja a hormonjaimat. Menthetetlen vagyok.
• Látom, utazol.
• Csak a hétvégére. Tesómékhoz. Két nap múlva, vasárnap délután újra itthon leszek.
• Nos, ha még mindig szomjas leszel, hívj fel. – Arcomat lágyan végigsimítva, hirtelen kilép az ajtón és elvegyül az alig tíz fős emberáradattal. Felfogni sincs időm. Csak állok, sűrűn pislogva és talpig kérdőjelben, orromban még mindig az itthagyott illatával. – Ez most igaz? Nem ugratott? Miért pont én? Miért pont itt és így? Kívülről nézve pillanatnyi önmagam, csak egy halom szélfésülte, kócos szerencsétlenséget látok. Parányi pozitív vonás nélkül. Mégis észrevett. Engem! Hű, a mindenit! De nem, nem akarok a miérten agyalni. Inkább elfogadom és magamévá teszem ezt a váratlan és az egekig lobbanó csodát, ami a jókedv csúcsára emel. Az izgalom végleg kizökkent a korareggeli kómából. Továbbmegyek. Álmodozva, egy méterrel a föld felett lebegve, némi leereszkedő rózsaszín fátyolköddel bevonva. TŐLE távolodva és mégis FELÉ közeledve. Még két nap. Egy örökkévalóság a válaszért. Tényleg igaz vagy mégsem?

Jelige: PPeter

A  Jóslat

Sohasem  tudhatod …

Greg Paterson gazdag ember volt, nagyon gazdag. A Bank of England bankára  negyven éves korát elérve hatalmas vagyont halmozott fel. Egész eddigi életét egyetlen dolog határozta meg: A pénz.

Unalmában néha a széfjéből elővett egy nagy köteg bankjegyet. Imádta fogdosni a zizegő papírokat. Vastag virsliujjaival végigpergette, mint más a könyvlapokat szokta. Orrához emelte és szagolgatta. Tüdeje legmélyére szívta le a bankók illatát. – Méghogy a pénznek nincs szaga! – röhögött magában. Imádom, szeretem, az életem! A mindenem! – vigyorgott.

Greg Paterson eddigi élete nem állt másból, mint számok milliónak tanulmányozásából, számítások százezreiból. Kiváló szakember volt, mindig tudta melyek a legjövedelmezőbb befektetések. Minden idejét a munka töltötte ki. Barátai nem voltak, felesége, gyermeke sem. Ideje sem. Két dolgot engedett meg eddigi életében magának: egy London melletti kastélyban lakott és luxus limuzinnal közlekedett.

Bankszámlája hatalmasra dagadt akárcsak ő maga. Kövér testét néha nehezen vonszolta fel kastélya lépcsőjén emeleti lakosztályához.

Greg Paterson szivarjából karikákat eregetett a Londoni Cityben található irodája ablaka felé és közben magában morfondírozott.

- Elmúltam már negyven éves, eddig valójában még nem is éltem. Csak üzleti utakon voltam, melyek alkalmával semmit sem láttam a világból. Abba kellene hagynom most már a munkát és csak élvezni az életet. Golfozni, vitorlázni, utazgatni. A pénzem elkölteni.

Greg Patersonba ekkor hirtelen egy furcsa gondolat nyilallt:

- De vajon mennyi időm van még ehhez? Meddig élvezhetem eddig felhalmozott vagyonom? Meddig élek még? Mikor fogok meghalni? – tette fel a kérdéseket magának.

Tisztában volt vele, hogy ezt soha nem tudhatja meg. Mert titok. Bármennyi pénze, vagyona van, ezt az információt nem veheti meg. Vagy mégis?

***

Közben beesteledett. Lomhán beszállt a bank bejáratánál várakozó limuzinja hátsó ülésére. Laptopját kinyitotta és az aznapi devizaárfolyamokat tanulmányozta.

A Rolls Royce megállt egy kereszteződésnél a piros lámpánál. Greg Paterson kinézett a kocsi ablakán. Egy kék és piros színben villogó neonreklám ragadta meg a figyelmét: Winnie Witch jósdája.

- Álljon félre a következő saroknál és várjon meg – szólt a sofőrjének.

Greg Paterson határozottan nyitotta ki a Jósda ajtaját. Alig látott. Vöröses félhomály uralta a folyosót, melynek végén egy kerek asztal mögött ült egy furcsa alak. Elindult az asztal felé. Menet közben eldöntött egy csontvázat. A koponya elgurult.

• Jó estét kívánok! – mondta most már félénkebben Greg Paterson. –                       
• Jó estét aranyom. Fáradjon be nyugodtan. Semmi baj, majd helyre teszem a koponyát! – felelte egy öreges női hang. – Mit parancsol?
• Szeretnék  megtudni valamit.
• És mi legyen az drágám?

Greg Paterson leült a Jósnővel szemben. Ekkor tűnt fel neki a piros kirúzsozott ajak, a koromfekete haj és a sok jóslásba belefáradt szem.

A feje fölötti polcon, az üvegben egy hatalmas varangyos béka ült: a bankárt nézte. Greg is megszemlélte a ronda állatot, majd a Jósnő felé fordult:

• Szeretném megtudni mikor fogok meghalni!
• Hmm, nehéz kérdés, de megoldjuk. De azt ugye tudja, hogy ez a fajta jóslat a legdrágább?
• Nekem bármennyit megér – felelte Greg.

A Jósnő elővett három kártyacsomagot. Megkeverte.

• Az első kártya száma a bekövetkező esemény évét, a másodiké a hónapot, a harmadiké pedig a napot fogja megadni – jelentette ki az öregasszony.

A három lap sorban egymás után került az asztalra.

Greg Patersonban meghűlt a vér: Holnap meg fog halni!

A százötven fontot majdnem elfelejtette kifizetni.

***

Maga sem tudta, hogyan keveredett ki a Jósdából. Szíve hevesen vert. Éjfél előtt fél órával érkezett meg a kastélyához. Kinyitotta az ajtót és felvánszorgott a márványlépcsőn a lakosztályába. Addigra már valahogyan összeszedte magát. Kinyitotta az ablakokat. Kellemes, hűvös levegő áramlott be a helyiségbe. Kezdett megnyugodni.

• Csak egy jelentéktelen jóslatról van szó, valójában az egész csak pénzlenyúlás, semmi más. A százötven fonton mennyi részvényt lehetett volna venni! – sóhajtott és szidta magát, hogy ilyen badarságokra fecsérli a nehezen megkeresett jövedelmét és idejét.

Ekkor lakosztályának faliórája éjfélt jelzett. Nagy, méretes antik óra volt. Hatalmas számlappal, cifra hegyű rézmutatókkal.

• Ma halnék meg? Nevetséges! – mormolta magában miközben magára húzta takaróját.

***

Borzalmasat álmodott: a Jósnő visszatette a koponyát a csontvázra. Mindeközben a Jósdában lévő polc felborult, az üvegben lévő barna varangy pedig a Kaszássá változott.

Greg Paterson ekkor hirtelen felébredt. Még éjszaka volt. Pulzusa szaporán vert. Bevett egy altatót és megpróbált elaludni. Lámpája kapcsolója után nyúlt, világosságot szeretett volna.

Bizsergést érzett a kezében, majd egy nyilallást a bal karja felső része felé. Enyhén megrázta az áram. Ez rossz előjel – gondolta. – Hátha mégis igaz a Jóslat? – Nem, az nem lehet. Az csak egy jóslat – nyugtatta magát, majd elaludt.

Szokása szerint reggel hat órakor már a díványán olvasta a Financial Times legfrissebb számát. A európai tőzsdéken kedvező üzletmenet ígérkezett nagy árfolyamemelkedést előrevetítve, mivel az amerikai piacok jelentős nyereséggel zártak.

A főbb üzleti hírek elolvasása után megfürdött. Megcsúszott a kövezeten, de szerencséjére megkapaszkodott a mosdó peremében. Nem esett semmi baja.

Greg Paterson ekkortól kezdte komolyan venni a jóslatot. Telefonált a házvezetőnőjének, hogy ma ne jöjjön, csak holnap.

Elhatározta, hogy ezen a napon nem megy be dolgozni, nehogy baleset érje az utcán vagy fejére essen egy tégla. Kezdett félni.

Megéhezett. Kiment a konyhába. Kedvence a vajas pirítós volt. Miközben szelte a kenyeret éles késével belevágott a tenyerébe. A húsból elkezdett ömleni a vér. Gyorsan becsavarta kezét a konyharuhába, de még a rongy is teljesen átázott. Fél óra múlva elállt a vérzés. Greg Paterson valamelyest megnyugodott, de a feszültség jelen volt benne. Szorongása elhatalmasodott rajta. Már kezdte megbánni, hogy bement a Jósdába.

Füstszagot érzett. A bekapcsolt kenyérpirító már lángolt. A vértől átnedvesedett konyharuhát rádobta a készülékre. Sikerült eloltania a lángot, megakadályozva ezzel tovaterjedését. – Mi jöhet még ezek után?

Véres kezével a korlátot megfogva felkapaszkodott lakosztályába és leült az ágya szélére. A faliórával szemben. Délelőtt tizenegy óra volt az időmérő szerint.

Greg Paterson elhatározta, hogy éjfélig nem csinál semmit, csak az ágyon fog ülni. Ekkor már rettegett. A bőre elkezdett verítékezni. Nézte a mutatókat. Az idő nagyon lassan telt. Délután öt óra felé már teljesen hatalmába kerítette a szorongás, a rettegés. Már csak hét óra és vége a rémálomnak.

Beesteledett. A telehold fénye bevilágította a lakosztályt. Greg Paterson a sejtelmes félhomályban ült az ágy szélén és bámulta az óráját. A mutatók tisztán látszottak.

Éjfél előtt egy perccel kezdte visszaszámolni a másodperceket: - Ötvenhét, ötvennyolc, ötvenkilenc.

Az ódivatú óra hangosan jelezte az éjfél elérkeztét. Greg Paterson felsóhajtott. Teljesen megkönnyebbült. Úgy érezte mintha, egy hatalmas nyomasztó súly került volna le róla. – Nem halt meg! A banyának mégsem volt igaza! – sóhajtott egy hatalmasat.

Majd hátradőlt az ágyára.

***

Másnap reggel a házvezetőnő értesítette a rendőrséget. A helyszínelők idegenkezűségnek semmi nyomát nem találták. Az igazságügyi orvos szakértő szerint a halál valamikor éjfél körül állhatott be. A halál oka szívinfarktus volt.

- Biztos felizgatta magát valamin – mondta Frank Shiller felügyelő, majd az órájára pillantott. Feltűnt neki, hogy Greg Paterson faliórája negyed órát siet.

Biró Ernő (Kolozsvár/Erdély/Románia)

Nobody

Aki felhők fölött jár, közelebb van az éghez, s ha valaki messziről jön, kénytelen felhők fölött is járni. A kis csapat messziről jött. Tizennyolcan voltak, tagjai egy Új-Zeland-i földrajzi expedíciónak. Mikor Aucklandból elindultak éjfél után egy órakor trópusi nyár volt. Ugyanazon napon számítottak eljutni este hétre a ferihegyi repülőtérre. Érdekes, hogy ez a huszonnégy órás repülés négy óra várakozással együtt mindössze tizennyolc órát fog tartani.

Az első tizenegy órás úton semmi különös nem történt, ha csak azt figyelembe nem vesszük, hogy egy nap alatt nyárból – télbe, Új-Zélandból – Japánba, Aucklandból – Oszakába jutottak. A másik érdekes ami az úton történt, ahogyan az egyik utitárs hitelkártyájával az Oszaka-i Nemzetközi Repülőtéren vásárolni lehetett úgy, hogy az utitársnak fizettek pénztárcából forintot, az utitárs pedig fizetett hitelkártyával yent. Így kerülhetett japán szuvenír, magyar pénzen, egy erdélyi nagyvárosba a családi asztalra, csak arra volt nehéz válaszolni, hogy:

– Édesapám, ez az érdekes dobozú teafű mennyibe került? – Még szerencse, hogy van rá egy közmondás „Ajándék lónak ne nézd a fogát, (ne kérdezd az árát).”

Az oszakai három órás várakozás pillanatok alatt eltelt. Meg lehetett csodálni a híres japán tökéletességet, pontosságot, a szuvenír boltok ragyogását, és már következett is a check-in. Mindenki szívélyesen mosolyog, tökéletes a kapuvizsgálat, a csomag- és útlevélellenőrzés, a gépre irányítás, a stewardess-ek űlésrendezése. Igaz, kicsit szűken vannak a tízsoros economic class-on, a tíz sor egymással párhuzamosan van hosszanti irányba, ebből két-két sor az ablakoknál, hat sor pedig együtt fut középen.

Az economic class belépőjénél elhúzható függöny, rajta túl bár van, hisz a tizenkét órás utat, mely az órán helyi idők szerint csak két órát tart, valamivel el kell tölteni. Tehát a járat Oszakában helyi idő szerint 14:00-kor landol és átrepülve az orosz tajga fölött, Frankfurtba érkezik 16:00 órára. A jobb oldali ablaksor melletti első két űlésen egy harmincas éveiben járó, spanyol vonásokkal megáldott, csinos anyuka és nyolc éves forma leánykája kaptak helyet. Közvetlenül utánuk két férfi, egy idősebb alacsony, meg egy negyvenes forma magas, testes ember.

Jól elvannak, beszélgetnek, az asszony a leányával, a két férfi meg egymással. Fáradtnak néznek ki, hisz már tizennyolc óra telt el az aucklandi felszállástól. Az utasok tisztelettel vannak egymás iránt, így hamarosan beáll az a kényszeredett utazási csend, amely ma már minden repülő járatnak velejárója. Akkor sem beszélgetnek, ha az utasok fele barát. Nincs érdeklődés, senkit nem érdekel a felebarát. Ha nagy ritkán akad mégis egy ember, aki esetleg a mellette űlővel szóba elegyednék, arra vagy furcsán néznek, vagy „I am sorry, I don't speak english!”-el lerázzák magukról a kérdést.

Anya és lánya spanyolul beszélgetnek. A gyerek menne, mozogna, az asszony meg egyebet sem tesz csak rendre utasítja. A magas ember nem ért spanyolul de abból, hogy az uti poggyászból előkerül a kicsi párna, az asszony a gyereket a biztonsági övvel a székhez köti és korholó hangnemben alvásra parancsolja, nemzetközi nyelven is meg lehet érteni, hogy nem az anyai szeretet hanem a társadalmi etikettnek való megfelelés a cél. Mintha a nyolc éves gyerek tehetne róla, hogy ő még nem felnőtt.

A gyerek nem alszik, az anyja hasztalan unszolja. Végül megengedi neki, hogy bekapcsolja a beépített tévét. Minden ülés hátuljába van beépített tévé. Az első üléspár előtt csak egy tévé van a falba építve a belső ülés felől, így hát az anya és a gyerek helyet cserélnek. Újabb párna elhelyezés, gyerek bekötés és jöhet a tévé nézés. A tévében hét csatorna van, egyik rajzfilmes, ide vált az anyuka, ahol a jó álmosító hatással rendelkező Tom és Jerry-t lehet nézni.

Nyolc rövid film közül lehet választani, ez nem is annyira rajzfilmcsatorna, inkabb play-back. Kiválasztja a gyerek az egyiket, alig nézi meg félig, az anyuka már alszik is bekötve a saját székébe. Végignézi a tíz perces filmet a kislány, s azután még kettőt, de a többit már ki se választja. Valószínű, hogy a többi más repülőgépek rajzfilm csatornáján is megvan, a gyerek kívülről ismerheti őket. Ezután következik a kicsatolás, a széken való feltérdeplés, s a hátra pillantás, ahol egy kellemetlen látvány, egy csomó bóbiskoló fej látható.

A magas ember, aki közvetlenül a hátuk mögött a külső széken űl, nem alszik, saját tévéjét nézi. A kislány elkezd rá mosolyogni, majd felteszi a kezét a széktámlára s elkezd integetni a bácsinak. A bácsi visszainteget, leoltja a tévéjét s az egyik kezéből egy kétszarvú kecskét készít, majd a másikból is. A két kecske meghajol a kislány felé, mintha köszönnének illendő képpen, majd egymásra néznek s elkezdik egymást döfködni. Hol az egyik áll győzelemre, hol a másik. A kislánynak ez nagyon tetszik, örömében nevet.

Amikor az egyik kecske legyőzi a másikat, mindketten átváltoznak kakassá. Szintén meghajolnak a kislány felé és újra kezdik a bakalódást. Most a másikon a sor, hogy győzzön, majd átváltoznak kiskutyává, ugatnak is egymásra. Ekkor előkerül a kislány barbie-babája és jelzi, hogy szeretne a kutyusokkal játszani. A kutyusok közelebb mennek, a kislánynak viszont nyúlánkoznia kell, hogy a széken áthajolva a baba megsimogathassa a kutyák feje búbját. Erre gondol egyet, leszáll az ülésről óvatosan átlépi az alvó édesanyja egymásra keresztbe rakott lábát és barbie-babástól együtt oda megy a magas bácsihoz.

Előbb a bácsi előtt állva játszadozik a két kutyussal, majd a kutyusok lovacskává változnak, a kislány meg felkérezkedik babástól a bácsi ölébe, s valamit kérdez a bácsitól spanyolul. A bácsi franciául szabadkozik: – Je ne parle espaniol. – Nem beszélek spanyolul. – Ez nem jelent gondot a kislánynak, tovább játszik a közben kisnyulakká vált kezekkel. Majd értésére adja a bácsinak a mutogatás egyezményes világnyelvén, hogy a baba álmos, le kéne feküdjön. A bácsi a bal kezét fekvő ölelésbe fordítja, a kislány pedig oda dől a bácsi mellkasának a babával együtt. A szabadon maradt jobb nyuszi-kéz megsimogatja a babát is, meg a kislány haját is, és ők az álmok nemzetközi mezejére bandukolnak.

Eltelik vagy jó két óra mire az édesanya felébred, riadtan néz körül, kicsatolja magát s egy lépésből a függöny elhajtásával a bárhoz lép és megkérdi nem egészen tökéletes angolsággal, hogy a kislányát nem látták-e. Nem látták, válaszolták egykedvűen. Erre nagy ijedten visszalép a függöny mögé az utastérbe, s meglátja a lányát a magas ember ölében aludni.

– Oh, pardon! I am sorry! – S azzal már le is hajol s megpróbálja elvenni a gyermeket, de a szűk helyen nem bírja megemelni, mire a leányka felébred, lábra áll, magához tér az alvásból, az anyja elveszi a babát is a bácsitól. Korholások közepette a lányának a markába nyomja, visszamennek a helyükre további korholások közepette, amiből szerencsére a férfi egy mukkot se ért, lefekteti a leánykát az űlésbe, az oda gyúrt kicsipárnára, a babát erőszakosan a markába nyomja, s azzal mint aki jól végezte dolgát a biztonsági övet rácsatolja a gyermekre. Ő maga meg visszaűl a helyére, még magasabban keresztbe teszi a lábát, hogy a gyermek ne tudjon elszökni és a saját űlésébe hajtva a fejét, ott folytatja az alvást, ahol az imént abbahagyta.

A magas ember miután szerepe ily hirtelen véget ért kinéz az ablakon és 10000 méter magasról, kristálytiszta időben szemlélni kezdi az orosz tajgát, valahol Novoszibirszk fölött repülhettek... A leányka nem tud elaludni. Egyet kettőt még fészkelődik, azután felkel, bekapcsolja a tévét. Most már csak egy Tom és Jerry-s rajzfilmet tud megnézni, a másodikba beleun. Kikapcsolja a készüléket, feltérdepel ismét az űlésre, settenkedve feltolja a barbie babát, majd ő maga is fél szemmel átnéz az űlés támlák közötti résen, abban reménykedve, hogy a bácsi nem alszik. Persze, a bácsi amikor meglátta a babát rögtön elaludt, de ahogy észrevette a kislány fél szemét, ő is kinyitotta a szemét, de csak az egyiket. Erre a kislány egészen kiegyenesedett, mind a két szemével átnézett az űlés támla fölött majd a mutató ujjával betakarta a barbie száját s szólt, hogy: – Ssssh! Nehogy a barbie az anyukáját felébressze.

Ő maga meg babástól még nagyobbat lépett, át az anyja keresztbe tett lábán, visszaosont a bácsihoz s egyenesen visszakérezkedett az ölébe. Lefeküdt ugyanabba a bal karjába, lábait összehúzta maga alá, még egyszer rászólt a barbiera, hogy: – Ssssh! S azzal már aludtak is. A bácsi is fáradt volt és elszunnyadt. A stewardess hangjára ébredt:

– Ladies and gentleman! A biztonsági öveket kérem bekapcsolni, leszálláshoz készülünk a frankfurti reptérre! Mondanom sem kell az anyuka újból betakarította a lányát egy: – I am sorry for the inconvenience! – közepette, a barbie-t meg benyomta a kézitáskájába és ráhúzta a zibzárt. A leszállás sikeres volt, a folyósón újból összeverődött az expedíciós csapat, sietniük kellett, hisz a budapesti járat indulásáig levő egy óra alatt az útlevélre még vízumpecsétet is kellett szerezniük.

A magas ember szeme sarkából visszatekintve figyelte, hogy egy középtermetű 40 éves formájú szőke úriember ölelkezik össze a hölggyel, aki a repülőn előtte utazott, a leányka meg csak mint egy jól idomított kutya, éppen hogy nem hagyta el kettejük póráz távolságát. Az embernek mennie kell, várja a vízumsor. Ahogy araszolnak előre a vízumsorba ismét csak a szeme sarkából megpillantja a közeledő szerelmes párt, a leányka is észreveszi a magas embert, odaszalad a sorban álló bácsihoz:

– Papi, Papi! – kiáltással átöleli a bácsi jobb lábát. A bácsi legugol, megöleli ő is a kislányt, mire a szőke úriember megkérdi az anyukától:

– Who is it? – Ki ez?

– Nobody! – Senki! – feleli az asszony. Kézen fogja a leánykát elrángatja a bácsitól, kihúzza a ridiküljén a zibzárt s a leánya üres markába nyomja a barbie-babát. Távolodnak. A leányka hátranéz, integet a bácsinak, ő visszaint, s közben az otthoni hat gyermekére gondol...

Ramóna csöppség

Határozottan közeledett a nap, a megmérettetés napja. Negyedikes lányunk készült felvételizni az ötödik osztályba. Régen nem volt így. Hivatalból kerültek a gyerekek egy-egy osztályba és tanultak mondjuk oroszul, franciául. De ma már, ha valaki angol vagy német nyelvre intenzíven akar készülni, hát azt idejében el kell kezdje, feltétlenül legalább ötödikben, nem baj ha addigra még magyarul sem olvas folyékonyan, vagy talán a szorzótáblába is beüt egy-egy hiba néha, a fontos hogy az angol meg a német intenzív legyen. Elvégre az exportra hízlalt marhát is már borjú korától tápozzák, a jövendőbeli angol baby-sittereket és a német öregotthoni takarítókat is idejében el kell kezdeni nyelvekre oktatni, intenzíven, legalább ötödiktől.

Csakhogy nekünk nem ment az angol, sem a német, hiába na, kockafejű az egész család. Ezért összeültünk tanakodni a kedves feleségemmel, s hát arra jutottunk, hogy amit kell, azt kell, amit muszáj, azt muszáj: tehát a leán'kának angol órát kell venni. Megkerestük az újságot – a Piácát – és szemezgetni kezdtük benne az idegen nyelv oktatása alcím alatt az apróhirdetéseket. Találtunk is vagy hármat, négyet amelyikben a feladó komolysága kiderült már a hirdetésből, no meg azért az ár sem volt borsos vagy paprikás.

A feleségem kezdte őket felhívogatni, s hát a második egy komoly tanárnő volt, több éves tapasztalattal. A férje után költözött Kolozsvárra. Így itt még nem lelt állandó állásra és kisgyermeke is volt otthon. Hajlandó volt hozzánk járni órát tartani, mert ők egy garzonban laktak, s így megszületett a vásár. Hetente háromszor kellett foglalkozzon alkalmanként két órát a lányunkkal, hat héten át. Ennyi idő volt még a vizsgáig.

Meglett az első alkalom, azután a második és így tovább. Haladt is szépen a lányunk az angol tanulásban, különösen azért, mert a tanárnő nem tudott cseppet sem magyarul, így román nyelven folytak az összekötő szövegek, amit a gyermek már elég jól értett, de azért így nem töltötte ki az időt a felesleges beszélgetés. Lányunk korához képest nagyon komolyan vette a feladatot, s mi ennek csak örvendtünk. Bizalommal tekintgettünk a jövőbe.

Ezalatt a tanárnő is haladt az élettörténetünk megismerésében, hiszen akkor megvolt már négy gyermekünk és éppen vártuk az idejét annak, hogy az ötödiket az Égtől kérhessük. A legkisebbik fiunk már akkora volt, hogy ha a kicsiről volt szó a családban, ő dobbantott a lábával a padlón és nyomatékosan kijelentette, hogy:

– Én nem akarok a legkisebb lenni ebben a családban!

Persze mi is haladtunk az ő családtörténetük megismerésében, mert az órák után nem sietett el. Végül a második vagy a harmadik héten az is kiderült, hogy miért nem siet el tőlünk. Otthon náluk a kisgyerekük, aki már járdogált és gügyögött is tizenegy hónaposan, valóságos családi terrort vezetett be a fiatal házaspár életébe. Nappal az etetések közötti időt szinte teljesen alvással töltötte, ellenben egész este játszást igényelt legalább felváltva a szülőktől, de volt úgy, hogy mindkettőjüket lekötötte, éjszaka pedig egy kevés alvás után felébredt és egész éjjel sírdogállt. Erre a szülők a kényszertől hajtva, felváltva ringatták a gyereket az ölükben. Így ment ez már vagy hat hónapja.

Látszott is a tanárnőn, hogy a végkimerültség környékezi, és saját bevallása szerint, nappal már csak öt-hat kávéval tudott talpon maradni. Aztán a negyedik hét végén a pénteki óra utánra eljött a férje is és magával hozta a kis csöppséget, Ramónát. Előzőleg megbeszélték a feleségemmel, hogy a szomszéd megyébe kell menjenek lakodalomba és szeretnék arra a két napra a kislányukat nálunk hagyni. Ezt természetesnek vettük, hisz annak idején, amikor mi fiatal házasok voltunk nekünk is jól esett mások segítsége.

Egy-két szó, az edénykék bemutatása, a pelenkák átadása és a fiatal pár már el is ment, mert nagyon siettek, hosszú út állt még aznap előttük. Nálunk otthon a „kicsiágy” üres volt, hiszen a legkisebb éppen kinőtt belőle. Körül is fogtuk a kis Ramónát és mindenki a maga csodálkozásával, megjegyzésével, becézgetésével simítani próbálta a kislány családunkba való beilleszkedését. De hát minden csoda csak egy ideig tart, gyermeknél meg csak egy kis ideig, így hát a mieink hamar visszatértek a saját játékaikhoz, megszokott életvitelükhöz. Csak a nagyobbik, a negyedikes kislány, vette komolyan, szinte anyaszámba a gyermekre való vigyázás feladatát, elvégre az ő tanárnőjének a gyeremekéről volt szó.

Megjött az este, a vacsoráztatás és azután a villanyoltás. Nemsokára pedig kezdődött a „várva-várt” koncert. A kislány, hogy édesanyja panaszkodását meg ne hazudtolja, rázendített az óbégatásra, csakhogy a mi családunk „csalánlevesen nőtt fel”, tehát meg volt edződve! Egy árva mukkot nem szóltunk úgy tíz percig, s hát a prünnyögés abbamaradt, aztán szép csendben odamentünk az ágyhoz.

A gyermek figyelt a félhomályban, de ahogy felsejlett az arcunk, rögtön újra kezdte a sírást. Mi meg otthagytuk, had sírjon, állítólag az embernek jót tesz, ha igazán kisírhatja magát. A második síráskör csak hét percig tartott, azután a feleségem párszor gyöngéden hozzászólt. A harmadik kör már csak négy perces volt, a negyedik kétperces, még néhány kedves hozzászólás egy két nyugtató simogatás s a gyermek már aludt. Éjjel az etetés után újra próbálkozott, de az a „koncert már rövidebbre sikerült”, sőt a hajnali etetésnél a koncert már sorra se került. Másnap egész napos foglakoztatás, csak délutánra jutott Ramónának egy kis alvásidő. Este már szinte a családunk megszokott tevékenysége folyt, csak egy kicsi zsémbesség és már jött is a mély egészséges gyermekalvás.

Harmadnap délutánra jöttek meg a szülők, Ramóna a kicsi ágyban ülve játszott a babákkal, ki-ki a maga dolgával elfoglalva. A szülők ledöbbentek, ez nem az ő gyerekük. Aztán megköszönték a szívességünket, hoztak ajándékba a lakodalomból egy tányér tésztát és egy üveg pálinkát, amit mi készségesen el is fogadtunk és elmentek.

Lejárt a hátralévő két hét, meg volt a vizsga, lányunk bejutott. Igaz, hogy csak pár sorral a „vonal fölött”, de ilyenkor az a fontos hogy a „vonal” a gyermek alatt legyen. Telefonon újból megköszöntük a tanárnőnek a leányunkkal való foglalkozást, mire ő egy látogatás lehetőségét kérte tőlünk. A feleségem természetesen igent mondott a telefonba és vártuk a másnapi találkozást.

Hárman jöttek el, apa, anya és a csöpp kis Ramóna.

– Azért jöttünk, hogy elmondjuk, hogy a feleségem kapott egy baby-sitter-i álásajánlatot Angliába és engem is felvennének kertésznek, – mondta a mérnöki diplomával rendelkező férj.

– És ti szeretnétek menni? – kérdi a feleségem.

– Jól jönne egy kis rendes jövedelem, hogy kikászálódjuk az albérletből!

– De ha elmentek mi lesz a gyökereitekkel?

– Csak egy évre mennénk és azért jöttünk önökhöz, hogy szeretnénk a kis Ramónánkat itt hagyni erre a röpke egy évre, az önök családjában. Az alatt a két nap alatt szinte csodát műveltek vele. Azóta nem zsémbes és jól alszik. Rendesen eszik és nappal ébren van. Nagyon szeretnénk ha elfogadnák ezt az ajánlatot, természetesen fizetünk is, nem várjuk el ingyen!

Döbbent csend lett a lakásunkban, szóhoz sem jutottunk, csak összenéztünk, hogy ezek tényleg így gondolják? A feleségem kapta meg előbb a közös nevezőt:

– Természetesen elgondolkoztató az ajánlatuk, de a kis Ramónának elsősorban a szüleire volna szüksége!

– Tudjuk, csakhogy az állásajánlat egy évre szól és nem vihetjük a gyereket!

– De önök akkor sem hagyhatjék egy állásajánlatért gyermeküket a nagyvilágban!

– Ezért is fordultunk önökhöz, itt már van négy gyermek, Ramóna is szépen felőne, az az egy év hamar elröppenne. Nagyon szeretnénk azért mégis, ha itt maradhatna Ramóna!

– Mi sajnos nem vállalhatjuk, mert a tegnap teszteltem le és várjuk az ötödik babánkat. – mondta a feleségem és mosolygó szemekkel nézett rám, én meg nagy kerek szemeket meresztettem, és szorosan magamhoz öleltem őt.

Csalódottan mentek el. Később megtudtuk, hogy a csöpp Ramónát otthagyták a tanárnő édesanyjánál és mégis elmentek baby-sitternek és kertésznek Angliába.

Jelige: Jégmadár

A   száncsengő

 Áron már betöltötte a tizennégyet .Egyedüli fiú volt, magasan tornyosuló szőke göndörhajjal. Szeme, mint a tenger, hol zöldes fényben, hol kékben játszott.   Pedáns, mindig igen kényes volt az öltözékére. A falusiak meg is jegyezték, paraszt lévén hiúnak is tartották miatta.  Gazdag, 15 holdat fog örökölni a szüleitől. Az istállóban két ló, tehenek, nyulak , meg minden féle baromfi kárált az udvaron. Volt, amit megörököltek, többnyire anyai ágon , de sok mindent  a szülei  saját erejükből szereztek. Jól jár vele az a lány, akire majd szemet vet, nem lesz náluk üres az asztal. Szülei mélyen vallásosak voltak, igaz mind a két szülő korán árvaságra jutott, főleg az édesanyja, Franciska néni. A mostohája még két gyermeket szült,  ám a mostohalányának a kiskonyhában, a mostohafiúnak meg az istállóban volt a helye.  Ott is érte szegényt igen fiatalon a halál. Franciska vérszerinti húga járt jól, a nagyszülők elvittek, s ők nevelték, majd házasították is ki.  Franciska néninek minden bizodalma a Jóistenben volt, pedig kezét igen szorosan fogta a férje János, meg a fia Áron. A család minden vasárnapot szentmisével ünnepelte . A  hét hat napján úgyis eleget dolgoztak a földeken, a hetediken ,nekik is megjár a pihenés, meg a hitük is ezt parancsolta.

 Karácsonyi ünnepkörben ,  kicsit többször kellet befogni a lovakat, hogy  minden alkalommal odaérjenek a templomba. Gyalog is megtehették volna az utat, de Franciska néni régóta betegeskedet, valahogy sem az édesanyja , sem a testvére halálát nem tudta elfogadni. Megkímélték . A szél is horda havat, hideg is volt, nem fog jót tenni senkinek, ha meg fog fázni. A szánkót a két ló szívesen elhúzta. Nem volt nagy, az ülés elől két embernek adott helyet, hátul meg bárki felszállhatott , még elfértek egypáran. A csengő, ami a ló nyakára volt felkötve, hangos jelezte a szán közeledtét. Szegényebb gyerek,  ha útjukba kerültek felugráltak rá. Áron örült, hogy segíthet rajtuk.  A gyermekeket különben is szerették. Bizonyosan  pótolták  , hogy nem volt testvére. Örömmel töltötte el, ha a  hideg beálltával , a megfagyott a vízen korcsolyával száguldozni lehetett. Kisebb lányokat a nyakába vette és siklott, a sima jég tükrén.

Alig hagyták el a házukat, amikor két nagyobbacska lányt láttak, hogy valamivel szaladnak.   Áron ,odaért melléjük,s  intett a lovaknak.

-          Ho,  ha !:- szánon a csengő nagyot rezzent, a lovak megálltak.

A lányok ijedtükben még gyorsabban szedték a lábukat.

Áron , hogy beérj őket meg ,  hogy meg se ijedjenek , csendes léptekre adott parancsot a fogatának.

A két lány hátranézett, de megállni nem mertek, minden percért kár volt.

- Hová, hová olyan sietve? – kérdezte, amikor újra melléjük ért.

A templomba : - mondta nagyobbik,- sietnünk kell, még a mise előtt oda kell érnünk, meg kell kereszteltetnünk , a testvérünket, ezt ni!

A nagyobbacska lány, a kezében lévő apró csomagra mutatott, ami egy vánkos félébe volt kötve.

- Még mielőtt meghalna, meg kell, hogy keresztelje a pap, pogánnyan ne menjen a másvilágra! – ismételte meg a másik .

- Akkor ugorjatok fel a szánra, gyorsabban odaérünk, szegény ,ha meghal , még angyal sem lehet, meg aztán meg is fázhat.

- Azt nem, mert egy vakarcsra van fektetve, azt meg, most vettük ki a kemencéből!

 Franciska néni, elvette a csomagot, a lányok felszálltak a szánkóra.

 Áron gyorsabb tempót diktált a lovaknak.

-          Aztán fiú-e vagy kislány ?

-          Kislány az ötödik, korán érkezett, tetszik tudni a végrehajtó miatt. Édesanyánk szerint  meg kell keresztelni,mielőtt meghal!- ismételte, hogy minél nagyobb foganatja legyen a mondandójának.

- Úgy látom még él, békésen alszik. –kandikált be Franciska néni  a szemfedő alá .

-  Szegényt az  Isten adta, hát az Ő dóga az is, hogy mi lesz vele! - tette hozzá  a nagyobbik lány.

Áron rászólt a lovakra, a szán egyre gyorsabban siklott .  A templomhoz érve a két lány elvette Franciska néni kezéből a párnába bekötött gyereket. Beszaladtak vele a sekrestyébe.

A plébános ,akkor lépett ki a gyóntatószékből. Az elé tett vánkostól , amit a nagyobbik lány az asztalra helyezett, az ima és a misekönyvek mellé, megszeppent.

-          Mit hoztatok ? Mit csináltok itt ! :- kérdezte, vagy inkább kiabálta.

-           A testvérüket, tessék megkeresztelni, mielőtt meg fog halni ! :- mondta remegő hangon és  reszkető lábakkal .

A plébános felhajtotta a szemfedőt, s látta, hogy egy icinyke - picinyke csecsemő alszik, fején valami fodros fejkötővel.

-  Egy kicsit késünk, ne harangozzon be Pista bácsi!- szól a sekrestyésnek. Először megkeresztelem,ezt a gyerek félét.

- Mi lesz a neve? 

 Azt mondták halottnak Lina is jó , s  néztek egymásra a lányok. 

-    Kamilla ! az jó lesz. - mondta plébános, különben meg ma aprószentek napja van, ha a teremtő akarja, még életben is maradhat.

Kint ,  a templomba, hamarosan mindenki tudta, hogy egy kisgyereket keresztel az atya. Igen kicsi, meg valami baj volt, amiért korábban jött a világra. A nagyobbik lány segítségével a keresztvíz alá tartották, elmondták a keresztelési fogadalmat .

 Útravalóként a  plébános Úr. hozzátette.

-          Minden rendben van lányok, most vigyétek haza ezt a szentelt bárányt!

Pista bácsi meg menjen, húzza meg a harangokat.  A szertartás megkezdődhet.

 A sekrestyés kiment , meghúzta a köteleket,a téli csendben messzire hallatszott, hogy a szentmise elkezdődött, ma  még a később érkezők sem késtek el.

Áron  kiugrott a padból.

-          Ha már elhoztam, haza viszem, hogy meg  ne fagyjanak az úton!

 A két lányt felültette maga mellé és elindult a szánkóval. A lovak patkójának a dobogásával,egy ütembe szólt ,csilingelt a  csengő, mintha az angyalok kísérték volna őket .Utat kértek, nehogy valaki késleltesse a szánon ülőket.

-          Ho.ha! – a lovak megálltak.

  Áron a lányokat lesegítette , a kicsin félrehajtotta szemfedőt. -  Alszik .: -állapította meg.

– Aztán vigyázzanak ám rá!

- Igen, de olyan kicsi, nagyanyánk szerint nincs még 1  kg sem ,csak a Jó Isten a tudhatója, hogy mi lesz vele?

Áron  visszaült a bakra,rászólt a lovakra és gyors ütemet diktálva siklott a templom felé. Még a szentáldozásra vissza is ért.

  Franciska néni  ,a templomajtó csikorgó hangjából és a belépő fia fejbólintásából, szó nélkül mindent értett.

Jól van ,haza is vitte őket, a Mi Urunk ,majd meghálálja a jóságát. Megszorította a mellette ülő férje kezét, s ezzel jelezte, hogy ma is túl vannak egy jó cselekedeten.

 Az következő hónapokban  , Franciska néni  nem  kérdezte meg, hogy mi van kicsivel. Néha valamit hallott, hogy életben maradt,  no meg el is költözött a család a faluból. A fiának és  neki ,sokkal komolyabb dolgokkal kellett törődni. Általános iskola után gimnáziumba került a fia. Igaz sok nehézség adódott közben. Beteg is volt a gyerek, meg az apját is baleset érte. Meg az 1956. Arról jobb, ha nem is teszek említést. Most meg katona lesz, már felnőtt férfi.

A két év szolgálat nehezen telt. Haza is keveset jöhetett. Híradósként szolgált, a Mátra útvesztőiben építették ki a rádiós összeköttetéseket. A táj szépsége és a muflonok kegyes járása némileg kárpótolta. Ott nem maradott volna  semmi áron, a szüleihez akart  visszatérni.

 Leszereléskor  különösen csendesnek vélte a falut,  néptelenek voltak az utcák.

-          Mi van? Mi történhetett, talán meg halt valaki?

Még köszönni is elfelejtett, amikor belépett a házba, és meglátta az édesapját, aki lehajtott fejjel ült az asztalnál.

- Megjöttem  édesapám, valami baj van,  vagy meghalt valaki olyan csend van mindenütt?

-          Baj  van fiam!- mondta az édesapja-  kifelé intett a fejével.

-          Mit akar ezzel mondani?- talán az anyám!

-          Nem fiam,  minden oda van, alig maradt valamink, se ló, se tehén ,se föld!

-          Miről beszél, mi van?!

-          A TSZ. fiam, a TSZ. elvitt mindenünket! Mi is szegények lettünk.

Áron azt hitte, hogy rosszul hall. Akkor mindenek vége!

Egy szál nadrág, két ing, váltás alsónemű, egy cipő és egy csizma minden vagyona . Ledobta a katonatáskáját és, hogy higgyen a szemének, kiment az istállóba. Tényleg egyetlen egy tehén kérődzött a jászol mellett, a nyulak meg félve szaladtak vissza az üregükbe. Lehajtott fejjel ment vissza konyhába.

-          Az édesanyám, az hol van?- kérdezte alig hallhatóan.

-          Itt vagyok fiam!- szólt  a szobából, fején az elmaradhatatlan hideg borogatás alól.  Talán majd a Jóisten megsegít bennünket. Törölgette a könnyeit. Legalább az iskoládat fejezted volna be, most te is kezdhetnél valamit, a városba. Neked, csak a föld kellett, az meg oda van! Elvitték a kommunisták !

Áron teljesen összetört. Mit fog, most kezdeni? Az életnek semmi értelme, ami értelmet adott volna az meg nincs.  Reggel korán ébredt, kiment megetetni a tehenet. A szán az istálló falán árválkodott. Legalább ezt nem vitték el. A csengő mellette a szögön. Levette, és megkongatta. A hangja, a régi, lágyan csengő, valami reménysugarat hallott ki belőle.  Valamikor csendült már így , akkor is szépen szólt.

- Vajon mikor és miért? Nem emlékezett rá, csak a hangjára, mintha akkor is azt üzente volna, hogy minden rendben lesz.

Választás

 Áron nagy nehézségek árán  kapott munkát. Bányaiparnál nehézgépkezelő lett. Utakat építetek szerte széjjel az országban.  A gép egyre tovább és tovább vitte,oda ahol a legfontosabb volt a népgazdasági feladat teljesítése.  Egy újabb állomás következett. Áron lassan szedelőzködött. Sajnálta ott hagyni a folyó partját, a vendéglőben szóló muzsikát, meg a házinénit, aki szinte jobban ismerte már , mint az édesanyja. Menni kellett. Ismeretlen hely, megint mások lesznek a munkatársak. A gép az, ami vele nőt össze. A munkavezető két helyet jelölt ki .  Választhatott .Az egyik messze  a szüleitől , a másik  Salomvár.

Utoljára még kiült a folyópartra és figyelte a lubickoló kacsákat. Nézte, hogy eltűnnek a víz alá és pár másodperc múlva feljönnek,  néhányan meg vidáman   tollászkodnak és sütkéreznek kint a parton .

 A víz lassú csobogása, valami varázslatos hangon hívogatta, akár a száncsengő szava:  – Gyere velem !

Észre sem vette, amikor a házinéni mellé ért. :-    Mi a baj fiam, hallom megint költöznek? Vége a jó világnak mi, sajnálja?  Hová viszi az útja?

-     Még magam sem tudom, holnap kell választ adnom. Agglegényként ,  mindig  idegen házaknál foglalnak szállást. Van lakókocsi, de az kell a nős embereknek, nehogy kísértésbe essenek. Salomvár, vagy Molnári.

-    Ide figyeljen,  Salomváron  rokonaim vannak. Igaz kicsit távolabbiak, de jól ismerjük egymást. Menjen oda, ott mindennel elfogják látni. Nagycsalád, de jó szívűek.

-   Mondja lányok is vannak abban a  családba?

-   A fene látta magát, megint a lányok, de nősülni az nem akar! Különben volt ott öt, de úgy tudom már csak három szabad.

-    Hány évesek, dolgosak, tanulnak? Mondjon valamit róluk.

-   Van ott  magának való is  , meg rendes lányok .

 Áron hallgatta, s közben egy- egy kaviccsal megbicskázta vizet,  nézte ,ahogy egyre nagyobbak lesznek a körök a tükröző felszínen.

- Akkor én onnét a legkisebb lányt feleségül veszem, mégis csak egy kerítőnő veszett el magába. -  kacagott  és eldobta az utolsó kavicsot.

- Azt aztán nem! Felejtse el , amit mondott, gyerek még az a legkisebbik , mit képzel maga, ha hozzá mer nyúlni ,velem gyűlik meg a baja,nem a szüleivel ! : - a házinéni  haragosan teljesen kikelve mondta a magáét.

- Ne olyan hevesen, még valaki meghallja, s nem tudják, hogy mi a baja. Majd megnézem azt a házat, meg a lányokat is. Ki tudja, mit hoz a sors, látom magával házasság dolgában még viccelni sem szabad.

- Abban aztán nem !

 - Azt mondják, hogy ott volt Salamonvára. Lehet , hogy oda kell mennem? A sors útjai kiszámíthatatlanok. A monda szerint, Mátyás király az erdőbe talált egy szép lányt, Őt a szarvas vezette . Engem meg lehet, hogy  a Zala  folyó, én is elindulhatok  egy lányért , aki talán majd  a feleségem lesz.?

 Áron felállt, belekarolt a házinénibe és lassan bementek a lakásba. Összepakolt, mindent átnézett, nehogy elmaradjon valamije.

 A trérer, ami a dózert szállította begördült az útra, lassan  megállt . Áron felkapaszkodott a géppel a platóra. Lélegzet elállító mutatvány volt annak, aki lentről nézte. Egy másodpercig mintha a levegőben lógott volna a hatalmas gép, aztán orrára billent , s pillanatok alatt  megálltak a lánctalpak.  Mozdulatlanul várták a vezetőt, hogy elhagyja a fülkéjét , majd rögzítse .  Minden rögzítőcsavart végignézett, s intett, hogy indulhatnak.  Bement a házinénihez, elköszönni. A motorjáról még visszaszólt.

- Megyek a feleségemért ! A visszapillantó tükörből látta a fenyegető kezet, s nevetett .

A falu tényleg a Zala  folyóval párhuzamos település. A bekötőútról látta  a rét szélén,a  fehér házat, amit Teri néni ajánlott fel. A konvoj lassan haladt ,elől a dózerrel ,majd a többi munkagép, utolsóként  Áron érkezett meg a motorjával. Alig állította le,amikor  odaszaladt hozzá ,  egy vézna alacsony, szőke kislány. Foszláncás haját ide oda dobálta a szél, 7 osztályosnak vélte.

-      -  Elnézést kérek a bácsitól, az édesanyám küldött,, hogy mi  mosást, fűzést és takarítást vállalunk.

 Áron nem akarta megsérteni azzal, hogy hol van még ahhoz, hogy segítsen, meg   az előző háziasszonyhoz ajánlásához is kötötte magát.

-   Kislány menjen haza és mondja meg az édesanyjának, hogy mielőtt idejöttünk, már mindet elrendeztünk .Szóval a felajánlott szolgálatokra már van ,aki  elvégezni.

Kamilla lógóorral elment, oda lett a kicsinyke keresetének reménye . Hányszor hallotta otthon, hogy jobb a sűrű fillér, mint a ritka forint ! Szomorúan közölte az édesanyjával, hogy nem kell a munkásoknak a segítség.

Fél óra sem telt el, amikor a motoron  az a ember érkezett  a házukhoz, aki kiadta Kamilla útját. Beszélgetett a ruhákat teregető asszonnyal. Láthatóan megegyeztek.

-  Jól van , akkor holnap kezdünk. Maga odaadja kulcsokat, megmutatja mi a munka, én meg küldöm a lányom.

- Igen ! Most már csak az mutassa meg nekem , melyik a legkisebb lánya, mert én azt fogom ám feleségül venni !

Az asszony alig kapott levegőt, milyen egy férfi ez, alig jön ide, aztán meg feleséget akar magának.

-    Ott  ül a sarokban, különben meg az előbb küldte haza. Menjen maga  a fenébe a butaságával !

A konyhaajtó sarkig tárva volt, egyenesen nyílott az udvarra. Takaros kicsiny helyiség fehérre meszelt fallal. Látszott , hogy tényleg szegények, de tisztaság és rend volt mindenütt. Két lány és két fiú nézett vele szembe, a harmadikat nem látta, pedig annak, akivel beszélt itt kell lennie. Lassan belépett  a házba. Hol van akit az előbb elküldött  ? Ott ült a  tűzhely mellett egy kisámlin. Áron ránézett és elnevette magát. Erre még igen csak várnom kell, gondolta, akkor még messze lesz az a nősülés. Csendesen hozzálépett, felemelte a kislány fejét , a szemébe nézett és annyit mondott.

-   Holnap várom,  s ne felejtse el ,amit az édesanyjának mondtam.

Kamilla nem válaszolt, érezte, hogy egyik pillanatban a fejébe tódul a vér, aztán halál sápadtan szédülni kezdett. Meg kell kapaszkodnia valamibe, mert különben le fog esni a székről. A könyv, ami a kezében volt, lassan csúszott le földre. Áron utána kapott és felvette , visszatette a  kislány kezébe.

-  Már azt hittem elejti ! Fizika?

Kamillán meg jót nevettek a testvérei, hogy megijedt, meg azt hitték, hogy megint el fog ájulni.

Áron a szállásán ,ahol az ágya volt, gyorsan elpakolta a ruháit. Az új házinénitől érdeklődött a család felől,aki felvállalta. Lefeküdt . A hold besütött az ablakon.  Nem jött álom a szemére, visszagondolt a kislányra, akit valószínűleg jól megijesztett . Eszébe jutott egy régi történet. Hallotta a csilingelő száncsengő hangját, maga előtt látta a  fehér szikrázó havat, amin siklott a szán. Két gyereklányt ért utol, akik  a testvérükkel szaladtak a templomba. Keresztelni vitték, hogy  ha elszólítja az Úr, legalább angyalkén menjen el.  Párnán kenyérvakarcsra  kötve békésen aludt, mint akinek semmi gondja nincs a világgal. Féltette, hogy meg ne fázzon .

Végtelen nyugalom szállta meg. Jól választott. A szüleitől sincs távol, a család is szegény ahová bekéretőzött, megint lesz ,akin ő segíthet. A munka után alig várta, hogy jöjjön az a kislány. Mindent megmutatott neki, mi a feladata , megnyugtatta, amikor a kulcsokat a kezébe adta, hogy senki nem fogja zavarni.

A kislány keze hideg volt, reszketett, félt, szinte hallani lehetett a szíve dobogását. Áron  elnevette magát. Csendesen beszélni kezdett hozzá.

-          Látom, hogy fél. Mitől, vagy kitől az csak maga tudja? Nyugalom.  Soha nem bántom magát, amíg én élek mindig biztonságban lesz, azután pedig a csillagokból fogok magára vigyázni. Tudja mit mondtam, maga lesz a feleségem !

-      Butaság , azt sem tudja, mit beszél !

-      No látja, meg tud maga szólalni, csak ne reszkessen annyira, mert még elfog nekem ájulni és s akkor mit kezdek magával.

Kamilla lassan kihúzta Áron kezéből a kezét. Az a kéz, ami eddig tartotta  meleg volt és biztonságos . Soha nem érzett még ilyet. Nem érezte idegennek sem, hanem olyannak, mint egy kályha, ami melegével öleli át .Naponta látták egymást., Áron betartotta szavát, nem zavarta ,húgának fogadta el és mindenben segítségére sietett. Áron szerette fizikát, meg rengeteg verset tudott. Kamillát bámulatba ejtette. Sokat nevettek együtt. Áron látta a kislány ártatlanságát, és sajnálta, amikor lyukas cipőjét próbálta eldugni. Lassan kiderült, hogy  lógó ruhája is a testvéreié ,Kamilla meg majd csak belenő. Áron szeretete biztonságot adott  Kamillának, megváltozott körülötte a világ.

Jelige: Borbála

Egy esős nap

- Már megint esik az eső, mostanában nem telik el úgy nap, hogy ne esne -  méltatlankodott az asszony.

Elege volt már az egyhangú, borús napokból. Melegségre, napsütésre vágyott.

- Hagyd már a zsörtölődést! - szólt rá a férje - Ha esik, hát esik, nem tudunk mi parancsolni a esőnek, nem vagyunk mi Mindenhatók.

- Bárcsak azok lehetnénk - vette fel a gondolat fonalát az asszony -, sok mindent másként csinálnék, főleg a mostani eszemmel. A mai nap sem fog másról szólni, mosás, főzés, takarítás, mire mindennel végzek, fáradtan zuhanok az ágyba. Hol vannak a romantikus esték, kialudt a fény a szemünkben. Muszáj ennek így lennie?

A férfi ránézett és elgondolkodott, megváltozott ez az  asszony, mi lelhette, sosem mondott még ilyeneket, talán beteg?

Harminc éve, hogy együtt vannak, sok mindent megéltek. Csodás szerelmüket sokan irigyelték.

- Szeretsz még galambom? - kérdezte a férfi.

Az asszony azt hitte rosszul hallott, mit kérdezett Tőle a férje, szereti e? 

- Hát persze- válaszolt-, de miféle kérdés ez? Idejét sem tudom mikor kérdezted tőlem utoljára, de ha őszinte akarok lenni,  mintha a szótáradból is kitörölték volna ezt a szót.

A férfinak rosszul estek a szavak, csodálkozva nézett az asszonyra, valóban így érez a felesége? De igaza lehet, a sok év alatt megszokták egymást, kitalálták egymás gondolatait, azonban a lángolás elmúlt.

- Tudod mit? - szólt a férfi. - Legyen ez egy rendhagyó nap, hagyd a házimunkát, csak egymásra figyeljünk, úgyis hétvége van. Az eső miatt Én sem tudok  kerti munkát végezni. Idézzük fel a szép emlékeket. Főzni sem kell, találunk valamit a hűtőszekrényben, takarítani meg minek, mindig ragyog a ház, hiszen sosem pihensz.

Az asszony azt hitte, rosszul hall, neki a férje ilyeneket még sosem mondott, de jólestek a szavak. Miért is ne lehetne ez a nap más, mint a többi?

Csengettek, vajon ki lehet az, az asszony kinézett az ablakon.

- Hozzád jöttek - szólt a férjének.

A férfi is kinézett az ablakon, belebújt cipőjébe és kiment, hogy megnézze miért keresik. Az asszony magára maradt gondolataival, rutinszerűen nekiállt a mosogatásnak. Gondosan eltörölgetett, helyére pakolt mindent, talán mégiscsak más lesz ez a nap mint a többi. Meg kellene nézni egy romantikus filmet, ha pedig eláll az eső,  és a nap is kisüt, elmehetnének sétálni, csak úgy céltalanul mint régen, kéz a kézben. Várta a férjét aki még mindig nem ért vissza, már fél óra is eltelt, mi tart eddig? A fél órából egy óra lett, mire visszatért a férfi.

- Ne haragudj életem, de el kell mennem  egy helyre.

- Hová, mi olyan fontos? -  kérdezte az asszony. - Még sem lesz semmi abból amit elterveztünk?

- Dehogynem drágám, sietek vissza, csak megnézek valamit, lehet, hogy nem is tudok segíteni a problémájukon.

Homlokon csókolta az asszonyt, - nagyon sietek - szólt vissza még az ajtóból.

- Na szép, Ember tervez  Isten végez - zsörtölődött magában az asszony -, azért nem adom fel, csak olyanba kezdek bele, amit mindjárt abba tudok hagyni, ha visszaérkezik.

Szétnézett a lakásban, tegnap törölgetett le, de már megint minden poros. A pókok sem tétlenkedtek, újra és újra szőtték hálóikat. Módszeresen nekiállt a törölgetésnek, aztán eszébe jutott, hogy összeüt egy piskótát, az nem tart sokáig és jól fog esni filmnézés közben.

Már majdnem végzett mindennel, de a férje még sehol.

- Mi tart ilyen sokáig, azt mondta, csak megnéz valamit.

- Akkor nézzük mit lehetne még ténykedni? Át kell ültetni ezt a virágot, szegény már új földet kíván.

Eszébe jutott anyósa, akitől a virágot kapta. Jólelkű teremtés volt, mindig a családjának élt, de igaz volt a mondás: „ a menyem nem a lányom”. Más korban nőtt fel, átélte a háború borzalmait. Nem vágyott többre, mint amije volt, betegsége miatt napjait leginkább otthonában töltötte.

Az asszony gondolatait az ajtó nyikorgása szakította félbe, végre megérkezett a férje.

- Na mi volt, mesélj, mi tartott eddig, tudtál segíteni?

- Csak tanácsot tudtam adni, de legalább megnyugodtak,  másik szakembert kell hívniuk, ez nem az én területem.

- Nem gondoltad meg időközben magad a programunkkal kapcsolatban? - kérdezte az asszony.

- Most viccelsz? -  kérdezett vissza a férfi -, ilyen könnyen azért nem adom fel. Amit elterveztünk, meg is valósítjuk, nem árt egy kis pihenés, legalább regenerálódunk, lássunk is neki. Micsoda illatok jönnek a konyhából, hát mégis nekiálltál a főzésnek?  

- Dehogy, csak gondoltam jól fog esni filmnézés közben egy kis édesség, piskótát sütöttem.

A férfi elkezdte átnézni a régi filmeket, közben felidézte emlékeit.

- Melyiket szeretnéd megnézni? - kérdezte a feleségét- Jó lesz a szépség és a szörnyeteg? A szépség Te lennél, a szörnyeteg pedig Én, amiért az utóbbi időben elhanyagoltalak. Meg tudsz bocsátani? 

- Nem is haragudtam rád soha - szólt az asszony -, de a figyelmed valóban hiányzott.

- Nézd csak ez jó lesz, régi romantikus film, jó hosszú, talán öt éve is van, hogy utoljára láttuk.

- Van annak már tíz éve is - szólt az asszony -, de örülök, hogy ezt választottad, szívesen nézem meg újra. Helyezzük magunkat kényelembe, remélem már nem jön senki tanácsot kérni. A családból sem számítok most senkire, hiszen elutaztak hosszú hétvégére. Biztosan Ők is jól érzik magukat. Esik még az eső?- Már csak szemerkélt, mikor hazaértem - szólt a férfi.

- Mit szólnál, hozzá, ha a film után sétálnánk egyet? - kérdezte az asszony.

- Remek ötlet, mehetünk – szólt a férfi.

Csörög a telefon.

- Hát ez meg ki lehet? Épp, hogy kényelembe helyeztük magunkat. Várj addig leállítom a filmet, amíg felveszed a telefont -  szólt a férfi.

Az asszony felvette a telefont, a vonal végén monoton géphang, nem élő hívás.

- Na, ezek is jó korra időzítik a hívásokat, de legalább nem tartott sokáig.

- Gyere bújj ide mellém - szólt a férfi -, kezdjük el nézni a filmet.

Az asszony kényelmesen elhelyezkedett férje mellett az  ágyon, kezdődhet a romantika. Jól érezte magát ebben a semmittevésben, minden lelkiismeret furdalás nélkül. Jó volt felidézni a szép emlékeket, a film egyes részeire már szinte nem is emlékezett.

Ha most látná Őket valaki, biztosan irigykedne. Visszamentek az időben harminc évet. Eszébe jutott egy régi sláger:” nem az a fontos az ember hány éves, csak a szíve legyen fiatal”.

Ők is így éreztek most, egymáshoz simulva. Ebben a boldog egymásra találásban nem bánták, hogy újból elkezdett esni az eső.

Van még remény

- Nem kellene várni a sült galambot, hogy a szádba repüljön - szólalt meg Samu Jóska és oldalba lökte a mellette gubbaszkodó Veréb Jancsit.

- Most miért mondod ezt? - nézett rá bambán Jancsi. Világ életemben a magam útját jártam, nem loptam, nem csaltam, nem bántottam senkit, ha kéregettem és megsajnáltak, megköszöntem az alamizsnát.

- No, nem rosszból mondtam - folytatta a beszédet Jóska -, csak belegondoltam, hogy eljárt felettünk az idő és mit tudunk felmutatni? Nincs semmink csak az, ami rajtunk van és ami a tarisznyánkba belefér. Nem fogunk mi senkinek sem hiányozni, ha egyszer eltávozunk ebből a földi világból.

Mintha egy könnycsepp gördült volna le a szeme sarkából, de gyorsan letörölte. Nem való ez a világ mimóza lelkeknek, nem engedheti meg magának az ember a gyengeséget.

Ketten voltak az elhagyott romos épületben, valaha Jancsi Nagyszüleié volt a ház, de aki megörökölte, nem fordított rá gondot. Nem is tudott róla, hogy a tél beálltával a nincstelen  rokon és annak barátja húzzák meg magukat benne.

Jancsi összehúzta magán a vastag takarót, melegséget érzett és visszagondolt a házban eltöltött gyermekkorára. Eszébe jutott, még öregkorában is tűzről pattant nagyanyja, akinek az volt a legnagyobb boldogsága, ha körbeugrálhatta szeretett unokáit, leste minden kívánságukat.

Boldog, gondtalan gyermekkor, önzetlen szeretet, hol van ez már? Ahogy cseperedett, rá kellett jönnie, nem mindig őszinte a szó és a mosoly. Akiben a legjobban bízott, abban csalódott, szép lassan elveszítette a hitét az emberekben. Egy idő után már akkor is gyanakodni kezdett, ha semmi oka nem volt rá. Nagyanyjával sok bánatát megosztotta, aki az öregek bölcsességével próbált  lelkére beszélni, nem szabad feladni és bíznia kell. Abból kell erőt meríteni,  ami szép az életben. Egy nap szomorú hírt kaptak Jancsi szülei, nagymama kórházba került, Ő, aki mindig egészségesnek tűnt, most mint egy beteg madár feküdt a kórházi ágyon. Szinte belesüppedt  a ráccsal védett ágyba. Erőtlen mosoly volt az arcán , mikor megpillantotta aggódó szeretteit. Mégis Ő bíztatta Őket, nyugodjanak meg, minden rendben lesz, csak kicsit elfáradt. A kórházban új erőre kap és nemsokára újból a régi lesz. Sajnos nem így történt,  Nagymama betegsége nem volt gyógyítható. Jancsi  minden nap látogatta Őt, leste minden kívánságát, szerette volna meghálálni azt a sok jót, amit Ő kapott Tőle.

Aztán egy nap nem volt többé Nagymama, elköltözött az angyalok közé. Jancsit nagyon megviselte a hiánya, hetekig nem találta helyét.

Aztán beköszöntött a tavasz és megismerkedett Zsuzsával. Gyönyörű teremtés volt, először nem is merte elhinni, hogy köze lehet hozzá. Hosszú gesztenyebarna haja szinte elvarázsolta. Zsuzsa  postán dolgozott, mindenkihez volt egy-egy kedves szava. Jancsi összeszedte bátorságát és moziba hívta. Legnagyobb meglepetésére Zsuzsa nem kosarazta ki. Mozi után még sétáltak egyet,  úgy érezte megtalálta azt a lányt, akire mindig is vágyott.  A vonzalom kölcsönös volt,  nem vártak sokáig a házassággal. Boldog évek következtek, nem éltek nagylábon, de nem is nélkülöztek. Megszülettek a gyermekeik is, az elsőként érkező kisfiúkat Ádám névre keresztelték, kislányuk, Jancsi Nagymamája emlékére a Mária nevet kapta. Jancsi egyre többet dolgozott, hogy mindent megadhasson családjának. Boldoggá tette, ha örömet okozhatott, csodálta gyermekeit, akik  karjukat kitárva szaladtak felé amikor hazatért.

De valami  megváltozott, Zsuzsa szemében mintha kialudt volna a fény.

Jancsi aggódva nézte a számára oly kedves arcot. Mi történt , kérdezte először csak magától, arra gondolt, biztosan a sok házi munka, a gyermeknevelés fáradalmai miatt van így. A gyerekek óvodások lettek, Zsuzsa pedig visszament a postához dolgozni. Úgy tűnt, a változás, hogy újból sok ember között lehet, jót tett Neki. Kivirult, fodrászhoz, kozmetikushoz járt, csinosan öltözködött. Gyermekeit  szeretettel nevelte, de Jancsi  közeledését egyre többször elhárította. Jancsi  elérkezettnek látta az időt,  hogy őszintén megbeszéljék miért ez a változás.

Tudta, hogy a sok munka miatt  nem töltött elég időt Zsuzsával, a régi romantikus órák egyre ritkábbak lettek, de talán még nincs minden veszve.  A beszélgetés azonban váratlan fordulatot vett, Zsuzsa felfedte titkát, találkozott régi szerelmével, és közös jövőt terveznek. Jancsit még mindig szereti, hiszen gyermekeik közösek, de szeretné ha békességben elválnának. Jancsit sokkolta az asszony vallomása, hát ez volt az oka, amiért az  eltávolodott Tőle. Hiába szerette teljes szívéből és ugyanolyan szerelemmel, mint mikor megismerte, nem fogja visszatartani. Az igaz szerelem abban is megmutatkozik, hogy elengedjük azt, aki másnál remél boldogságot.

Bele sem mert gondolni, hogyan él ezután, ha nem láthatja mindennap gyermekeit.

A válás nagyon gyorsan  megtörtént,  szinte semmije sem maradt. A gyermekek anyjuknál lettek elhelyezve,  a megbeszélt időben láthatta Őket.

Megmaradt holmijaival szüleihez költözött, és nem tudta mit is kezdjen magával. Nap- nap után telt, nem lelte örömét semmiben , csak akkor ha gyermekeiért ment, hogy láthassa Őket.

Legtöbbször kirándultak, az akarta,hogy  sokat tanuljanak és szép emlékeik legyenek az együtt töltött időről.

A gyermekekből felnőttek lettek, elkezdték saját életüket élni.

Szüleit gondosan ápolta mikor betegek lettek, majd végképp magára maradt.

A régi házon egyre több tennivaló akadt, munkahelyén pedig egy nap  közölték vele, a tömeges elbocsátás során Tőle is megválnak.

A ház felújítására felvett hitelt nem tudta tovább fizetni, árverezésre került sor és Ő hajléktalan lett. Mintha egy filmet nézett volna, zsibbadtságot érzett és elsötétült körülötte minden.

 A kórházban tért magához, próbálta kiismerni magát a sivár kórteremben. Egy nővér közeledett felé, elmondta mi történt a férfival, miért hozták be. A hátizsákját  a szekrényben megtalálja. Kivizsgálják, mi okozta a rosszullétét és ha nincs komoly probléma, hazaengedik.

Haza, hol is van az? Jancsi tudta, nincs hová mennie.  Gondolataiban megjelentek az utcán, aluljáróban kéregető hajléktanok. Ő is egy lesz közülük ezután. Hátizsákjából elővette borotváját és megborotválkozott. Ki tudja mikor lesz rá legközelebb lehetősége.

Pár napot töltött a kórházban, megtörténtek a kivizsgálások. Nem találtak semmi komoly betegséget, a hirtelen lett rosszullétet a kimerültségnek tulajdonították. Megírták a zárójelentést és gyógyultnak nyilvánítva otthonába bocsátották

Jancsi elhagyta a kórházat. Szabad volt mint egy madár, otthona  pedig az utca lett.

Távoli rokonaival sosem ápolt szoros kapcsolatot, ha felkeresné Őket, nem is tudnák ki Ő.

Elindult régi munkahelye felé, összeszorult a szíve, első és egyetlen munkahelye volt,  szeretett ide járni. Visszaemlékezett az öreg szakikra akiktől sokat tanult, az Ő segítségéből már senki nem kér. Hirtelen ismerős arcot pillantott  meg, Bodó Feri jött ki az épületből.

- Szia Jancsikám! - közeledett feléje és kezet nyújtott - Hát mi van veled? Nyúzottnak látszol. - A kórházból jövök - szólalt meg Jancsi - és otthontalan lettem.

Röviden elmondta mi történt vele mióta elbocsátották. Feri sajnálkozva hallgatta, és megígérte, ha lesz felvétel, megpróbál  a vezetőséggel beszélni, hogy Jancsit visszavegyék, hiszen jó szakember volt. Még meghívta Jancsit egy sült kolbászra a közeli büfébe, majd elköszöntek egymástól.

- Ha felénk jársz, gyere be nyugodtan - szólt még vissza -, szívesen látunk.

Jancsi még elidőzött egy kicsit az ismerős helyen, majd elindult az aluljáró felé. Már esteledett, az aluljáróban érve torkában dobogott a szíve, a mai éjszakát itt kell töltenie, de hová telepedjen le? Végül talált egy félreeső helyet, ahol nem volt senki. Tarisznyáját feje alá téve elbóbiskolt. Nem mert elaludni, annyi mindent hallott  mi történik az utcán, alig várta, hogy reggel legyen. Hangoskodásra, üveg csörömpölésre riadt fel, de végre reggel volt. Felkereste a mosdót és elhagyta az aluljárót. Nagyszülei háza felé vette az irányt, mikor megszólította egy férfi, és pénz kért tőle. Jancsi ránézett és elmosolyodott.
- Hát cimbora, azt én is kérhetnék Tőled. Ne tévesszen meg a külsőm, én még nem vagyok annyi ideje az utcán, de a sorsom ugyanaz mint a tiéd.

A férfi először nem is értette, a beszédjét Jancsinak, eltelt  egy kis idő mire felfogta. Így ismerkedett meg Jancsi, Samu Jóskával immár három éve. A nagyszülői ház menedéknek szolgált, hogy ne kelljen az utcán éjszakázniuk. Jól kijöttek egymással, ismerték egymás történetét. Egymásra voltak utalva, az alkalmi munkákból, gyűjtögetésből összegyűlt pénzük egy részét már harmadik éve lottóra költötték, és ugyanazokat a számokat játszották meg hétről hétre, de a szerencse csak nem akart melléjük szegődni. Három a magyar igazság  és valóban megtörtént a csoda. Jóska már napok óta furcsán érezte magát, mint gyermekkorában, mikor várta a beígért ajándékot.Érezte, nem kell már sokáig lopakodva beosonni az öreg omladozó házba, hogy meghúzzák magukat a hideg elől, szíve fölött ott volt a lottószelvény és furcsa melegséget érzett, egészen másnapig, amikor kihúzták mind az öt számot.

- No mondtam Jancsikám, hogy nem kell várni a sült galambot, hogy a szádba repüljön,  most már meg is tudjuk venni magunknak.

A lottónyeremény minden idők egyik legnagyobb összege volt, Jancsi először el sem akarta hinni, hogy újból kitárult előtte a világ. Jóskával együtt felkeresték a nagyszülői ház tulajdonosát, és megvették tőle a házat, amit aztán szépen felújítottak, és hátralévő életüket  immár boldogan élték tovább.

Molnár Mária

Hány lépés egy perc? Hány perc a lépés?

Mandulaszemű, néha vidám, olykor mégis szomorú volt Mara, a mindenki Marája. Nagyon hamar ráébredt, hogy egyedül van, csak magára számíthat, abban a felfordult világban.

Így volt ez akkor is, azon a csodálatosnak induló nyári reggelen. A Nap lassan, álmosan nyújtogatta sugarait, hogy csak azért is beragyogjon az ódon bérház udvarára. Mindenki az igazak álmát aludta, csak Mara volt már ébren. Izgatottan várta, hogy győzedelmeskedjen a fény a sötétség fölött. Várta, hogy induljon ez a nap is, mint eddig megannyi. Ez, más lesz!

Végre! Csapódtak az ajtók, dobbantak a talpak, zakatolt a robogó villamos a ház előtt!

Majd ma! – biztosan eljön, hisz megígérte, mondogatta vég nélkül magában.

 Látta, amint belép az ajtón, karcsú teste, megkapóan kedves arca, magával ragad mindenkit, akivel szembe találkozik. Könnyedén félrebiccenti magas kontyba fogott, szél borzolta haját és biccent az éppen szembejövőnek. Biccent, mert Őt mindenki észreveszi, és előre köszönti.  Ő szép! Ő kedves! Ő keresni fogja ma! Ilyen gondolatok cikáztak a kicsi lány fejében, miközben a percek csak múltak, órákká kövéredve.

Újabb ajtó nyílt és újabb talpak topogtak az apró ablak alatt.

Ez Ő lesz, Ő! Most már csak néhány lépés, ami csupán pár perc. Számolni kezdte a lépéseket. Egy, kettő, három…. Tíz, húsz lépés…Egyszer csak a lépések elvesztek a reggeli forgatag zsivajában.

Teltek a percek, majd az órák, majd sajnos gyorsan elszálltak a hónapok után,  az évek is. A várt lépések elmaradtak, soha meg nem érkeztek! Nem jött, hiába várta, pedig megígérte!

Eltűnt. Nem is látta többé. Nem kereste, nem volt kíváncsi rá. Valahányszor lépések kopogtak a parányi ablak alatt, tudta ezek nem hozzá sietnek, ezek nem az Ő lépései, mégis valamennyit megszámlálta. Tíz, húsz… hány perc egy lépés?

Már régen nem várta! Az eltelt évek alatt, valamennyi várakozás, mindig előhozott, majd elvitt tőle valamit. A hitet, a bizalmat, a reményt. Azóta, soha nem szeret várni. 

Semmire! Sehol! Senkit!

Ki ez? Ki Ő?

Az utcán, néma magányukban zörögtek az üres villamosjáratok, felriasztva a környéket, amerre elrobogtak. Ilyenkor, a hajnali csendben, bátorkodtak elő az emlékezés félénk madarai. Azok az elhanyagolt, ódon, kőfalak is mélázva emelkedtek minél magasabbra, hogy túlszárnyalják a riadt gondolatokat. Közülük, egy, a legkopottabb őrzi szíve legszebb, legszomorúbb emlékét. Kellemes időutazással kezdte a napot. Régóta szerette volna újra átélni, mindazt, ami akkor, azon a csodálatos, mégis fájdalmas napon történt. Minden akkor kezdődött, amikor a kora tavasz jelei már mutatkoztak, amikor azok az apró talpak fürge, csitt-, csattal aznap elindultak.

 Tompa napsütésben úszott a város. Mire magasan járt a Nap az égen, és sugarai bátran merészkedtek elő, mint megannyi félénk madárfióka, Mara már csattogó gyermektalpaival verte fel a déli csendet. Sietve kapkodta apró lábait. Fekete hajfürtjeit cibálta a kora tavaszi szellő. Rakoncátlanul a szemébe fújta, amit kecses mozdulattal hátra simított, miközben egyfolytában kérdezett. Ilonka nem is figyelt rá, meg sem hallotta a csöpp lány szűnni nem akaró kérdéseit. Végtelen hosszúnak tűnt az út, pedig csak egy rövid utca és már a sarkon befordulva ott is álltak a nagy, sárgaréz kilincses óriás, bérház kapuja előtt.

Semmi nem történt azon a napon, aminek különlegesen lehetett volna örülni, vagy amitől rettegni lett volna érdemes. Egyszerű hétköznap volt. Hétfő? Vagy talán szerda? Ki tudja? A zöld, óriás kapu, kinyílt.

 Villamos. Forróság. Robogás. Aggódott és várta a találkozást az ismeretlennel.

Csodálatos érzés, hogy semminek nem kell történnie ahhoz, hogy boldog lehess. Döntés kérdése. Akkor még ezt nem tudta, fel sem fogta, mi is történik körülötte. A dolgok, amiknek bármikor lehet örülni: csodálatos napsütés, fiatalság, robogó villamosok, hangok, színek, árnyak mind, mind odasorakoztak. Így kiáltottak egyszerre: - Tessék!- lehet örülni!

Csacsogott és válaszokat várt. Azóta is vár. Ma, már tudja, hiába.

Szóval, valami, akkor, ott azt akarta, hogy mindent egy életre az emlékezetébe véssen.

Jelentem! - megvan! Minden!

Emlékszik az utolsó szellő szárnyán távozó sóhajtásra is, amióta becsapódott mögötte az a bizonyos, kapu. Hiába jöttek életébe sűrű megállók, helységtáblák, ami akkor történt az örökre megmaradt. Valami fájdalmasan szomorú, ami Ő volt és van, valami, ami magával ragadta és elengedte, miután feldobta a magasba.

Ki volt?  Ki is Ő? Hol kezdődött? Hol ér majd véget?

 Lám ennyi év után, sem tudhatja biztosan. Csak azt tudja, hogy vigyáztak rá az angyalok.

Ki ez a kislány?- visszhangoznak még ma is a szavak. Oly sokszor elhangzottak!

Hát tudja, az, akit az anyja….. és hosszú percekig hallgatta, amit sokáig nem  értett, talán soha nem is fog, vagy inkább képtelen megérteni!

Teltek az évek, akár a percek. Gördültek a gondok a vállára. Amit nem értett még akkor, az lassan a múló évek alatt vált kristálytisztává. Egyedül maradt a világban, egyedül a gondjaival, az örömökkel és a mindig ott leselkedő visszatérő visszhangokkal: Ki ez a…? Ki is Ő?  Valójában ki ez a……?

December volt

Sűrű, nagy pelyhekben hullott a hó! A villamos is halkabban, csoszogva zakatolt. Mindenki örült, hogy végre, hótakaróba borult a város. Lassan, csendesedni kezdett a külváros. Minden csörömpölésnek vége szakadt. Kigyúltak a lámpafények, bezárták a bérházak mindig tágra nyílt kapuit. Csend borult a tájra.

A nagy bérház kapuja, hirtelen, hangosan csikordulva engedelmeskedett és kitárta karjait. Gyorsan, nesztelenül osont ki rajta, Mara és Olga néni.

Játszani indultak!

Miután sietve átszaladtak a hepe - hupás macskaköves úton, már csusszantak is tovább rozoga kis szánkójukat húzva maguk mögött. Nem ülhettek rá, még nem hullott elég hó. Vígan, kacarászva a bogárhátú lámpaóriások féltően tágra nyitott szemei alatt, haladtak a sötét éjszakában. A hóban egyre láthatóbban hagyták hátra lábnyomaikat, ám pillanatok alatt ismét patyolat hófehér takarót küldött az ég.

Mara szorította a kezet, nem sejtve, hogy nem sokáig teheti már.

Végtelennek tűnt az út. Azt hitte, már nem is érnek oda soha. A házakban a fények már kialudtak, csupán az ablakok, mintha életre keltek volna. Gyönyörű, csillogó fények és alig pislákoló szerény gyertyák lángjai kísérték útjukat az éjszakában.  A távolban, mint bátor szentjánosbogarak csillogtak a játszótér csalogató fényei.

Csend volt és kihalt minden!

Egy teremtett lélek sem fogadta az éjszakai kiruccanást. A hópelyhek örömtáncot jártak a magasban. Egyre jobban rázendítettek a féktelen hancúrozásba.

Övék volt a tér!

Ébredjetek forgók! Halihó, lenge hinták! Életre kelt a tér, forogni kezdett minden!

Az idő, most sem kímélt senkit. Kergetni kezdte őket. Nem maradt más, mint elbúcsúzni, a fák, a bokrok, a hinták és a forgók hólepte csodáitól. Gyorsan útra keltek!

Sietve simogatta meg még utoljára a kezet!

Mara, sárga, álmosan döcögő hófödte villamos zajára ébredt. Alighogy magához tért könnyes szemmel még egyszer gondolatban megsimogatta a kezet, majd maga elé idézte annak a baljós éjszakának fájdalmas, mégis örömteli, vidám perceit.

Egyedül volt, már örökre egyedül!

December volt akkor.  Karácsony.

Kása Fanni Laura

Nyaralás nagyapónál

         Egy nagyvárosi kis panelházban lakunk, szobám a hamburgeresre néz, konyhánk ablakából pedig a hatalmas bevásárlóközpontra tekinthetünk. Imádok itt lakni, közel van minden ami jó, és nagy a nyüzsgés. A nap már rég felkelt, de én még az ágyamban lustálkodtam. Nem volt suli, nyári szünetét töltötte minden gyerek. Egész nap az új számítógépes játékommal játszottam, a telefonomat nyomkodtam, és feküdtem az ágyban. Minden gyerek ezt csinálta. Nem is értettem, hogy miért aggódik anyu értem.

       Egyik nap így szólt apu:

-Anyának és nekem el kell mennünk külföldre, egy ügyvédi konferenciára, ami egy hétig tart.

Először, bevallom, örültem. Igaz még nem voltam egy hétig egyedül, de belegondoltam, mennyit játszhatok majd, és senki nem szól rám.

-A Hortobágyra mész, az Alföldre, a nagyapához- mondta anya.

-Kihez? Ki ő? Nem ismerem – kérdeztem koromhoz illően.

-Őt még nem ismered, de kicsi fiam, ne izgulj! Egy hét alatt jól összebarátkoztok majd. Ő az én apukám, hetvenkét éves, te meg tíz. Nagyon - nagyon sokat tanulhatsz majd tőle- mosolygott édesanyám, és elővette a kék bőröndömet.

-Pakolj Petike!- parancsolta apa. A szobámban állt egy hatalmas diófából készített szekrény, abból minden fontosat bepakoltam szomorkásan. Telefont, tabletet, laptopot, MP3 lejátszót, fülhallgatót, törölközőt és fürdőgatyát raktam el.

-Nos, erre nem lesz ott szükség-szólalt meg apu. Azután egyesével finoman dobálta ki a cuccaimat, megtanultak legalább repülni. Csak a törölköző és nadrág maradt, rakott hozzá még pólókat, nadrágokat, labdát, kártyákat. Barna haja van apának és barna szeme, akárcsak nekem. Ügyvéd, mindig öltönyt visel. Komoly, bölcs, okos ember. Nem nagyon szeret viccelődni senkivel, egy kivétel azért van, az persze én vagyok. Anyukám matematika- és tánctanár, szép nő, neki is barna haja van. Ő már nem annyira komoly, mint apu.

-Szóval, ha kész vagy kisfiam a pakolással, indulás aludni, mert holnap korán kell kelni!- szólt anya, és jóéjt-puszit adott. Abban a pillanatban elkezdtem sikítozni, futkosni a lakásban, hogy én aztán nem megyek az Alföldre! Végül apával elaltattak, egész éjjel forgolódtam a szép zöld ágyamban. A szülői szeretet ismét sikeres győzelmet aratott a gyerekhiszti ellen. Ez így van rendjén. Hét órakor megszólalt az ébresztőóra. A fák levelei, a szél és az egész mindenség azt susogta, hogy itt az idő, hogy indulás az ismeretlenbe. Azért a telefonomat becsúsztattam a zsebembe és viszlátot köszöntem a háznak. Beültünk a tengerkék, gyönyörű autónkba, apu bekapcsolta a rádiót, és ez azt jelentette nála, hogy indulás! Az autó kifordult a Szabadság utcából: Az út háromórás volt, ami alatt én izgultam, hogy milyen lehet a nagyapó. Mogorva vagy kedves? Ha olyan morgós vénember, akkor én ...- gondoltam magamban. Ebben a pillanatban megszólalt a duda, s begurult a kocsi egy ház elé.

-Végre, itt vagyunk! Semmi sem változott, ugyanolyan minden, mint tíz évvel ezelőtt- sóhajtott anya.

Ahová érkeztünk olyan volt, mint a mesékben. Egy kis tanya. Fából, méghozzá cseresznyefából készült kis kunyhó állt előttem. Öt ablaka volt, melyekben piros muskátlik virultak.  A házikó előtt pici tó látszott, tele volt hallal, békával. A víz körül nád bújt meg, tücsköket, méhecskéket, dongókat őrzött. A lakhely mellett egy öreg diófa állt, mely biztosan sok mesét rejtett. A kunyhó mögött óriási udvar terpeszkedett, itt kacsák, tyúkok, libák, tehenek, lovak éltek gondtalanul. Az udvarban állt egy gémeskút, ilyent én még csak a könyvekben láttam. Ameddig a szem ellát, sík az egész terület, sehol egy domb. Rengeteg pipacs virult a mezőkön. A háztól balra az öreg Tisza kanyargott. Az ég tiszta volt, sehol egy felhő, forró nyári nap volt. A ház ajtaja közben kinyílt, és előlépett az a bizonyos, sosem látott nagyapó. Alkata vékonynak tűnt, magas ember volt, csak úgy mosolygott, ragyogott az arca. Ősz volt a haja, fekete szemüvege mögül sötétzöld szempár nézett rám. Orra hosszan nyúlt ki az arcából. Fekete, piros kockás inget és egy zöld rövidnadrágot viselt. Mezítláb sétált. Odament először anyukámhoz, megpuszilta ahol csak érte, és ezt mondta neki:

-Édes lányom, hogy megnőttél! Már több mint tíz éve nem láttalak. Ha tudnád hányszor indultam el, hogy megkeresselek, de tudod…- sírta el magát apóka. Összeölelkeztek anyával, azután apával is üdvözölték egymást illendően. Majd hozzám fordult:

-Örülök neked kis unokám, Petike! Milyen nagy lettél!–s úgy beszélt hozzám, mintha már látott volna. Szerényen köszöntem, megkérdeztem látott-e már engem? Azt felelte, csak képeken. Nem tudott eljönni hozzánk, anyáéknak sem volt ideje elhozni ide, de mindig tudtak egymásról. Magyarázkodott és sajnálkozott öregapó. Apa kipakolta a csomagokat és elbúcsúztunk tőlük.

-Nos, elmentek, ketten maradtunk, gyere és körbevezetlek! – mondta nagyapó mosolyogva. Először a tornácra mentünk, ahol egy hintaszék állt, benne egy pokróc és újság. A házba belépve csodás dolgok fogadtak: balra két kockás fotel állt egymás mellett, felettük a falon egy kép, mely a Tiszát ábrázolta. Jobbra egy csodálatosan szép kandalló volt látható. A kandalló mellett volt egy ajtó, mely egy kis szobába vezetett. Itt két ágy álldogált, régi stílusúak, fából készült minden. Váza volt az asztalkán, réti boglárkát szedett bele nagyapó frissen. Megmutatta hol alszom majd, és ő hol fog, kinyitotta az ablakot, megcsapott a friss alföldi levegő. Csodálatos érzés volt. Kipakoltam, és elővettem a telefonomat.

- Van itt wifi? – kérdeztem.

- Milyen bili?- csodálkozva nézett.

-Internet van?

- Ilyen itt nincs- jött a válasz, e szavak hallatán megrémültem – Itt a természet a móka, mindennap lesz valami szórakozásod, nem kell ahhoz semmilyen internet, hogy jól érezd magad. Kell egy barát, s azzal elvagy, most én leszek a te barátod. Ne izgulj, jól mulatunk majd!- mondta e bölcs szavakat a papám.

 Ebben a pillanatban lemerült a telefonom, a töltőmet persze otthon hagytam, nagyon mérges lettem. Leültünk az ágyra, és beszélgettünk sokat. A nap elindult nyugatra, elmentem tisztálkodni, majd vacsoráztunk a tornácon. E pillanatot nem felejtem el soha. A kisasztalra rakott a papa kenyeret, szalonnát, paprikát és tejet. Bevallom, először nem akartam megenni, de aztán belekóstoltam és nagyon ízlett. Közben néztük a Tiszát és a benne ugráló halakat. Papa megígérte, hogy másnap fogunk halat is. A hold elküldte a napot nyugatra, nekem pedig fellőtték a pizsamát. Felnéztem az égre, a csillagok ezrei mosolyogtak rám, denevérek cikáztak az egész udvaron, az éjszaka sötét leple borult a házra. Hamar belehuppantam az ágyba és elaludtam. Álmodtam mindenfélét, az első éjszakám nyugtalanra sikerült.

    Korán hajnalban a kakas felkukorékolt, ezzel jelezve, hogy reggel van. Nagyapó már rég felkelt, és a reggelit készítette. A tornácon fogyasztottuk el a pirítóst és a finom házi lekvárt, majd hozzá meleg kakaót ittunk.

-Hm, ez igazán finom volt! - dicsértem az ételt és persze az én papámat.

-Sipirc öltözni! Úgy gondoltam, hogy mindennap csinálni fogunk valami jót – mondta, miközben egy pólót vett fel. Gyorsan én is felöltöztetem, s már indultam is. Nagyapó már kis csónakkal várt a Tiszánál, kezében egy hálóval.

-Ugorj bele!- mutatott a kis csónakra, s ő már bele is ült.

Elindultunk, nagyapó evezett. Útközben annyi mindent láttam: fűzfákat, melyeken madarak daloltak, sok szép virágot, melyeken méhek repdestek. Erős virágillat terjedt a levegőben. Majd nagyapó egy helyen megállt a csónakkal, a hálóját megfogta és érzéssel a folyóba dobta. Hamar beleúszott néhány ponty, megbeszéltük, hogy ez lesz az ebéd. Utána a csónakot kikötöttük, leültünk a partra, és ott beszélgettünk. Elmondta, hogy mikor és hol született, milyen volt a gyerekkora, elmesélt sok mesét és kalandot. Nem is gondoltam az internetre vagy a telefonra. A ház fele mentünk, mikor megkérdezte tőlem a szőke Tisza jelentését. Persze én nem tudtam mi ez az elnevezés. Ő erre okosan elmagyarázta nekem. Otthon nagyapó megsütötte a halakat, s közben én megterítettem, és szedtem még a vázába friss mezei virágot is. Megtudtam, hogy nem mást, mint mezei zsályát találtam. Láttam nagypapám szemében a meghatódottságot. Majd a halat kirakta tányérra, friss kenyeret adott hozzá, és finom teát kaptam. Ilyet sem ettem még, de nagyon ízlett. Ebéd után kiültünk a nagy diófa alá, és csak mesélt, mesélt. Megtudtam a házikó múltját, és a katonaságáról szóló történeteket is szívesen hallgattam. Utána megint elmentünk a Tiszára, és belelógattuk a lábunkat. Megtanultam kacsázni is. Megmutatta a saját tavát is, volt benne dévérkeszeg, de nagy számban süllők is éltek ott. Vacsora után hamar elaludtam. Már kíváncsian vártam a másnapot, az érdekelt, hogy mit fogunk csinálni. Reggel aztán megint a kakas ébresztett, de a nagyi már nem volt az ágyban. A konyhában egy kosárba készített ételt.

-Óh, jó reggelt! Ma piknikezni megyünk- szólt vidáman.

Megint csónakba ültünk, de most messzebbre mentünk s egy gyönyörű szélmalom előtt kötöttünk ki. A parton kockás takarót terített nagypapa le a földre és elővette a finom friss kalácsot, vajat és hideg tejet. Ez volt a reggelink, belakmároztunk, körülöttünk millió pipacs nyílt. A szélmalom hatalmas volt, fehér színű, mint a mesékben. Ide jöttünk lisztért, amiből kenyeret fog sütni nagyapó. A molnárral jól ismerték egymást, már jött is elénk. Büszkén mutatott be neki nagyapó. A lisztet ingyen kaptuk, nem értettem miért. - Biztosan valami turpisság volt a dologban- gondoltam. Otthon gulyáslevest készítettünk közösen, és megmutatta, hogyan kell a kenyeret sütni. Lenyűgözött a látvány. A finom ebéd után az állatokhoz mentünk, gondozni őket. Városi gyerek létemre nem voltam olyan állatgondozó típus, de azért érdekelt. Inni és enni adtunk a jószágoknak, a tyúkok alól felszedtük a tojást. Sőt még tehenet is fejtem, nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen jó móka. Az ablakokban megöntöztük a szép muskátlikat. Munka végeztével leheveredtünk a fűbe és a felhőket bámultuk. Kicsit fürödhettem a tóban is, hideg volt a víz, de nagyon jól éreztem magam. Azután nagyi két biciklit hozott elő a pajtából, és elmentünk Mari nénihez cseresznyéért. Kukoricaföldek mellett bicikliztünk el a legközelebbi tanyára, ahol Mari néni élt. Barna, rövid hajú, kedves, kövér néni volt, akinek szintén büszkén mutatott be a papa. Saját magam szedtem a cseresznyét, és még kecskét is fejhettem. Szuper volt. Utána haza igyekeztünk. Már az ágyamban voltam és nagyapó könyveit nézegettem, miközben ő megsütötte a cseresznyés lepényt. Behozta nekem és együtt ettük meg. Nagyon finom volt.

-Papókám, milyen könyv ez?- kérdeztem tőle.

-Ez a kedvenc könyvem, a címe: Egri csillagok. Csodás könyv, nem tudom már hányszor olvastam el. Tessék, fogd, vidd el haza és olvasd el te is! - adta a kezembe.

Ez a nap nagyon fárasztó volt, így hamar elaludtunk.

Másnap délelőtt semmi különöset nem csináltunk. Papám ebédet főzött, én olvastam. Délután a tornácon kártyáztunk, majd lubickoltunk a tóban, és megetettük az állatokat is. Jó korán ágyba bújtunk és jóízűen aludtunk. Másnap a reggeli már az ágyban várt. Finom friss, meleg kenyér, kolbász, paradicsom és paprika volt, hozzá hideg tejet kaptam. Nagyapó már négy órakor felkelt, és már az ebédet csinálta. Ahogy észrevette, hogy felébredtem, így szólt:

-Valami kényelmes ruhát vegyél fel, ma nagyon izgalmas napunk lesz!

Reggeli után kihozta a fehér lovát, ráültetett engem, és ráült ő is, s elindultunk. Mentünk, mentünk, míg végül egy hídhoz értünk.

-Nézd, ez a híres Kilenclyukú híd! – mutatta büszkén. Leültünk a fűbe, és sok időt töltöttünk itt, néztük a tájat, és sokat beszélgettünk. Láttunk vércséket, pillangókat szállni, Körülöttünk üregi nyulak szaladgáltak. Gyönyörű volt az egész.

Estefele hazaindultunk. Papa teát főzött és darakását csinált vacsorára. Lefekvés előtt pedig a Kisherceg című műből olvasott nekem fel. Rájöttem, hogy milyen bölcs, tanult az én nagyapóm. Pénteken reggel az asztalnál várt finom lekváros kiflivel és meleg tejjel. Utána megetettük az állatokat, és megöntöztük a növényeket. Közösen sütöttük a rétest ebédre, és még ebéd előtt dámázunk, sakkoztunk. Délután pedig kiültünk a diófa alá rajzolni, nagyapó még azt is tökéletesen csinálta. Gémeskútból is húzhattam vizet. Mutatott nekem papa délibábot is. Ilyet sem láttam még, nagyon érdekes volt. Az utolsó éjszaka nagyon hamar elröppent. Szombat reggel volt, mikor a nap elküldte pihenni a holdat azt hirdetve, hogy itt a búcsú napja. Reggelire forró kakaó és ízletes süti volt. Délelőtt még kicsit csónakáztunk, de már szomorkás volt a kedvem, sajnáltam az elválást.

A teraszon üldögéltünk délután, amikor anyáék kocsija befordult. Anya és apa is futott oda hozzám, csókoltak ahol értek, kérdezgették, hogy éreztem magam.

-Remekül éreztem magam, nagyon gyorsan eltelt az idő, legközelebb többet maradok. Többször szeretnék eljönni ide! Csodás hely, ez lett a második otthonom. Kaptam egy könyvet is nagyapótól. Juj! Milyen jó volt itt! – áradoztam szüleimnek. Majd könnyes szemmel elbúcsúztam a világ legjobb nagypapájától.

-Jól szórakoztunk tényleg. Igen jó gyerek, büszkék lehettek rá – mondta nekik papa. Kicsit még beszélgettek szüleimmel, és beültünk az autóba. Apa indította a motort, én meg letekertem az ablakot és kikiabáltam a kocsiból:

- Viszlát nagyapó! Jó volt itt nálad, remélem, minél előbb láthatlak majd!

-Viszlát, kis unokám! Nagyon jó volt, hogy itt voltál, gyere hozzám hamar vissza! – hangzott a válasz.

A hosszú úton csak meséltem és meséltem, de kevés volt az idő, nem értem a végére.

      Ha egy mai gyerek ezt hallja: távol a technika világától, mire gondol? Egyszerre az jut az eszébe: nem bírom ki. Higgyétek el én is így gondoltam először, de egy ilyen nagyapával lenni sokkal jobb, mint bármi más. Minden gyereknek ilyen nyaralásra lenne szüksége! A természet csodái magukba foglalják a meséket és az élet értelmét! Ezt is az én fáradhatatlan papámtól tanultam. 

A hit megváltoztat

     Karolina már születésétől kezdve gazdag családban, nagyon jó környezetben nevelkedett. Szüleivel és három fiútestvérével éldegélt egy előkelő helyen, fent a budai hegyekben, egy luxusvillában. Mindenük megvolt, mi szemnek, szájnak ingere csak lehetett. Karolina és bátyjai mindig a legújabb divat szerint lettek öltöztetve, mindenhová eljuthattak, bármit kívántak azt megkapták. Szüleik a legfelsőbb körökben mozogtak s egy királyi család leszármazottai voltak. Gyermekeiket magántanárhoz járatták, elmondásuk szerint, nem akarták, hogy utódaik szegény, egyszerű gyermekekkel keveredjenek. Így a lány és a három fiú is csak gazdag, nemes gyermekekkel játszhatott, beszélhetett, ismerkedhetett. Ha elutaztak valamerre, akkor is csak repülőgéppel, természetesen magánrepülőgéppel vagy saját hajóval hagyták el az otthonukat. Vásárolni nem jártak, mert erre is külön személyzetük volt, mint mindenre.

     Mondhatnánk tökéletes életük volt, bárki is ezt gondolhatná. Ha jobban belegondolunk, ez nem is igaz…… Bár sok mindenük megvolt,de mégis jó néhány dolog hiányzott az életükből, például a hit. A szülők meg voltak keresztelkedve, de a keresztség óta nem voltak Isten házában. Sőt még gyermekeiket sem kereszteltették meg. Nem volt jelen életükben a közös imádság, sem az értelmesen, tartalmasan együtt töltött idő. A szórakozást, kikapcsolódást is mindegyik családtag külön- külön csinálta. Az anya drága szállodákban nyaralt barátnőivel, az apa biliárdozott üzlettársaival. A fiúk pedig gazdag barátaikkal kártyáztak vagy éppen teniszeztek. Karolina pedig néhány vele, egykorú lánnyal babázott, játszott. Saját kis világukban éldegéltek boldogan, mintha semmi nem hiányozna az életükből. Teltek múltak az évek s Karolina valahogy kezdett kilógni a sorból. Nem érdekelték a divatos ruhák, a drága ékszerek, a csillogó- villogó élet. Mindig azt mondta, hogy meg szeretné ismerni az igazi énjét, felfedezni önmagát. Ezt szülei nem vették komolyan, nem értették, és mindig kinevették. A lánynak természetesen ez rosszul esett, már szinte kezdett beletörődni abba, hogy nem lehet boldog, úgy ahogy ő szeretne az lenni. Míg egy nap, mikor senki nem volt otthon, valami belső hang azt súgta, hogy menjen el hazulról körülnézni. Majd elindult a belvárosba, ahol még sosem járt. Beérve a város kellős közepébe rengeteg embert, mindenfélét látott. Szegényebbeket, gazdagabbakat pillantott meg. A járdán, ahogy haladt több hajléktalant, nincstelent látott. A tizenhat éves leány csodálkozva figyelte az elesetteket, hisz még sosem látott ilyet. Nagyon megesett a szíve rajtuk. Voltak, akik két tenyerüket összerakva kértek pénzt, voltak olyanok, akik szégyellve szegénységüket, lehajtott fejjel figyelték a talajt. Olyan emberre is volt példa, aki a szemetesben keresgélt. Szomorú látvány tárult Karolina elé. Karolina számára meglepő volt, hogy az emberek az előkelő, drága butikokból kilépve, lenézően figyelték, az elesetteket. Senki egy árva forintot sem adott nekik. Senki nem ült le melléjük beszélgetni, társalogni, mindenki levegőnek nézte őket. Sőt néhányan undorral tekintettek a kéregetőkre. A lány számára hihetetlen volt mindez. Karolina ekkor döntötte el, hogy nem lesz olyan, mint a többi ember. Bement egy közeli élelmiszer boltba, és rengeteg zsemlét, kiflit vásárolt, majd visszament az utcára, és szétosztotta a rászorulók között. Azok között, akik gondterhesen figyelték a gazdag személyeket, amint a nagyvárosi életet élve lenézően, és pökhendien vonultak el előttük. A bánatos népség, megilletődve figyelte a jószívű lányt, ahogy szétosztja az ételt. Néhányan mosollyal, egypáran szívélyes kézfogással fejezték ki hálájukat. Voltak olyanok, akik pedig a következőket mondták Karolinának: Isten áldjon meg! A lányka ezeket nem értette. Ki lehet az az Isten, aki megáld engem? Érthető volt, hogy nem tudta, hogy ki az az Isten, mivel szülei, soha nem beszéltek erről. Mi után a zsemle elfogyott, egy idős embert pillantott meg egy gyűrött újságpapírba burkolózva. A segítőkész lány gyorsan vett egy pokrócot, s azt az idős bácsira terítette. A férfi ámulva fogadta el az ajándékot, s így szólt:

-Te Isten gyermeke vagy! Áldjon meg az Úr!

Karolina érthetetlenül ráncolta össze homlokát, majd az öregúrtól megkérdezte, hogy ki az Isten? Elmondta neki, hogy ő annak az Istennek nem a gyermeke, hanem a szüleié. Karolina leguggolt a hajléktalan mellé, aki elmesélte, hogy az Isten az egész világ teremtő ura. Aki hisz benne, az üdvözül és eljut a mennyországba. Ezen kívül, még sok mindent elárult neki a mennyről, a hittről, a templomokról. Karolina szájtátva hallgatta a bácsit. Haragudott szüleire, amiért nem meséltek neki Istenről, Jézusról. Úgy érezte, meg szeretné ismerni közelebbről a Mindenhatót, így a közeli templomba vezette el az új ismerőse. Elámult a templom szépségétől. Ahogy belépett, meghittség lett rajta úrrá. Beült egy padba, és végighallgatta a szentmisét. Nagyon megérintette az, amit az atya prédikált, tetszettek neki az énekek, imádságok is. Mivel már esteledett, a misét követően hazasietett, otthon félt bevallani az igazságot, így azt mondta barátnőivel volt. Ettől a naptól kezdve mindennap lejárt a városba, hol forró teát vitt nekik, hol friss pékárut osztott. Otthon összeszedte a kinőtt, feleslegessé vált ruháit és azt osztotta szét a nincstelenek közt. Nem csak adakozott, hanem beszélgetett is velük. Minden napját szentmisével zárta, ahol már ő is tökéletesen tudta az imákat, énekeket. Egy ilyen alkalommal az istentisztelet után megszólította az atyát Karolina. Elmondta neki, hogy szeretne az egyház igaz tagja lenni, szeretne először is megkeresztelkedni. A pap mosolyogva tette a lány vállára a kezét s helyeselte a döntését. Rá következő hétre már vállalta is a keresztelőt, de szüleit is szerette volna megismerni az atya. Karolina búsan rázta a fejét, elmesélte, hogy szüleinek már három hete nem meri elmondani, hogy hova is jár. Hiszen édesanyja és édesapja nem engedi azt, hogy egyszerű emberekkel beszéljen, ezért kénytelen hazudni. Erre Isten szolgája így beszélt hozzá:

-Nyugodtan mondd meg, hogy miért jársz el otthonról, mert hazudni bűn! Szüleidet is hozd el misére, mert a hit jót tesz mindenkivel! Segíts magadon, Isten is megsegít!

Miután a lány hazatért, szülei haragosan várták, mert kiderült, hogy nem barátnőivel volt, hiszen ők betegek lettek. Így Karolina elmondta, hogy ő hazudott, becsapta őket, nem rossz szándékkal, de mégis becsapta őket. Bevallotta, hogy templomba járt, és elesetteken segített s végre megtalálta önmagát, s helyét a világban. Istennel való kapcsolata, a jócselekedetek teszik őt igazán boldoggá. Szülei nagyon meglepődtek ezen, nem igazán értették lányuk viselkedését, nem szívlelték a gondolatait. Testvérei sem tudták elképzelni azt a másik világot, melybe húguk belecsöppent. Nem tiltották meg Karolinának, de nem is nézték jó szemmel. Gondolták vagy remélték, hogy ez csak pillanatnyi fellángolás a részéről. Figyelemmel kísérték útjait, cselekedeteit, majd mikor eltelt egy kis idő, rájöttek, hogy Karolinát tényleg ez teszi boldoggá. Ezután magukba néztek a szülők s elszégyenkeztek, hogy nem mutatták meg neki a templomot, Istent és mindazt, ami ezzel kapcsolatos. Ekkor elkísérték Karolinát a templomba, majd a lány az Anyaszentegyház tagja lett. Bűnbánóan kértek bocsánatot lányuktól és beismerték, hogy eddig nem volt az életük teljes. Valami hiányzott a világukból, most jöttek rá arra, hogy mi is ez. A közös mise után elvezette őket azokhoz az emberekhez, akiken segíteni szokott. Szülei nagyon büszkék voltak lányukra. Ettől a naptól kezdve az egész család élete pozitívan változott meg a hitnek köszönhetően. Minden hétvégén jótékonysági vásárt rendeztek, vasárnaponként közös szentmisén vettek részt. Az elesetteket, rászorulókat meglátogatták együtt, és sok pénzt adományoztak nekik. Voltak olyan régi barátai a családnak, akik elpártoltak mellőlük, mikor megtudták mit is csinálnak. Ez viszont a családot már nem érdekelte.

     S mi lett Karolinával? A fővárosba maradt, egy apácákat nevelő intézetbe költözött. Egész életét Istennek szentelte. Karolina tökéletes képmása Szent Mártonnak. A felebaráti szeretet, a meginoghatatlan hit, a segítőkészség mind, mind emberséget tanúsítanak. Ezekkel a tulajdonságokkal, nem csak Szent Márton, és a mi kis Karolinánk rendelkeztek, hanem még jó néhány ember ezen a Földön. Észre kell vennünk ezeket a modernkori Szent Mártonokat, s követni kell őket!

LylaManesha Sherana

                                         GYEBROVSZKI ILONA

  Az égi sugallat

    Egy szikrázóan fehér téli reggel, Boróka, álmából felébredve különös dolgot vett észre. Kitekintett meleg takarója alól, s ámuldozva dörzsölgette szemeit. Apró ablakába a hajnal csillaga, leheletét hagyta, majd csillagporát szórta.
Jégvirágok sora gyülekezett. Ezt látva a huncut boszorka felnevetett. - Ilyen csodát régen láttam! Gondolata szárnyra kapott, örömében dúdolgatott.

Most ébredtem szép álomból,
egy káprázatos világból.
Hol keresztanyám a Csillag,
ki nékem üzenetet hagy.

Holnap hajnali órában,
felébredek még korábban.
Hozok neki lépes mézet,
készítünk majd csodaszépet.

    Égi sugallat volt az, miszerint pontban három órakor újra eljön keresztanyja. A leány lelkét meghatotta, hogy együtt fognak valami érdekeset tenni. - Tudom már!  - kiáltott fel izgatottan. - Mézeskalács süteményt kell készíteni. Nézett jobbra, nézett balra, de kötényének se híre, se hamva. - Talán Kánya Zsombornál hagytam? - morfondírozott magában. – Legjobb, ha nem is keresgetem, hanem megkérdezem magát a manók büszkeségét. Sebtiben felöltötte ünnepi ruháját és máris szaladt, legjobb barátjához.
Magas hegyvidék galagonyás lejtőjén, lázas sietségben iparkodott lefelé. Egy piros sálat tekert nyaka köré, és jól a fejére húzta pitypang bojtos sapkáját. Barna haja incselkedően ki - kibújt alóla.
A mezőt hópaplan takarta, így hamar megtalálta azt a kis bokrot, ahol az arasznyi úrfi lakott. Játékosan felkiáltott. :- Zsombi! Zsomboló! Jer ki gyorsan belep a hó!
A manócska, rövid morgás közepette bújt elő. - Hácskászász szácskászmász…
- Mi történhet télvíz idején, mi ilyen fontos lehet? ! - faggatózott kissé paprikás hangulatban.
- Üdvözöllek manóuraság! - szakította félbe a zsörtölődést Flóra Boróka.
- Szerbusz kicsi lány! - köszönt végre illedelmesen a fura figura is.
- Mi járatban vagy erre? – kérdezte.
- Képzeld csak morgós mackóm! Holnap hajnalban, Csillag keresztanyámmal fogok aprósüteményt sütni. De valami csínytevés folytán, nem lelem a köténykémet. Egészen véletlenül nem tenálad felejtettem? - érdeklődött a boszorkány, majd mosolyogva kacsintott.
Kánya fickó arca elpirult. A hidegtől-e, vagy a szégyentől, még most sem tudja a jó boszik gyermeke. Némi habozás után a pöttöm lény elárulta, hogy biz ő csente el. Rögvest előadta, gondosan összehajtva, a fagyöngy mintás mellénye mögül.
- Nem állt szándékomban megtartani a kötényedet, csak szerettem volna részese lenni annak, ha perzselsz valami finomságot. S mivel haspárti a tündéri tagságom, így falatozni kívánnék belőle. Nem bánod, ha segítek? - tudakolta a pírtól küszködő apróság.

-Ó! Dehogy bánom! - fakadt ki az ifjú hölgy.
- Tarts velem, kérlek! Beszerezzük az alapanyagot az édességhez. – nyilatkozott lelkesen.
A pöttöm ficsúr és a cserfes lányka, kéz a kézben indultak el. Szokatlan lábnyomok tarkították a hópihe szőnyeget. Besétáltak a faluba, egészen a vegyesboltig. Csodálkozva léptek be a kereskedés ajtaján.
- Tyű a hétszázát! – ámult el Zsombor. – Mennyi minden van a polcokon!
- Nem baj, mi csak a süteményhez vásárolunk. - csitította csalánképű pajtását boszorkánk.
- Itt a lista. - vetett véget a fecsegésnek Boróka.
Erre a hangoskodásra jött elő egy vénséges vénember.
- Isten hozott benneteket!  - köszöntötte jövevényeit. - Mi szél fújt felém titeket?

- Szeretnénk beszerezni a hagyományos, mézes - mázashoz valókat. - buggyant ki egy pár csendes szó a lánykából.
- Sorold fel és hozom.  - pöfögött a szakállas és csöndben csoszogó apó.
- Fél kiló méz, egy kis üveg baracklekvár. Cukor, zsiradék, négy tojás. Liszt, citrom, fahéj, szegfűszeg, szerecsendió, kardámom, kakaó, gyömbérpor és ánizs. Ó! Na és sütőpor. - fejezte be fülig érő szájjal a fruska.
Az öregapó mindent beletett egy karácsonyi mintás kosárkába, és elköszönt a két jó baráttól. - A macska csípje meg! Majdnem elfelejtettem mondani. - dörmögött mégis.
De már ekkor ez a kettő, kint topogott a ropogós hóban.
Ezért apóka utánuk indult, s a jégcsapcsipkétől csöpögő eresze alatt, elpöfékelte mondanivalóját.
- A faluban betegek a gyerekek. Meglátogatjátok őket? - érdeklődött kíváncsian.
- Persze természetesen! Most igyekeznünk kell, de ha kész a sütemény, viszünk belőle mindenkinek. - jött a válasz izibe.
Boróka és Zsombor izgatottan folytatta tovább kalandos napját. Az idős úr pedig, elégedetten csukta be az áruda nyikorgó bejáratát.
A hazafelé vezető úton nem sokat beszélgettek. Mivel hideg volt, s nem szerettek volna torokgyulladást kapni.
Zsombi azért mégsem bírta ki teljesen csendben. - Ugye tudod, milyen módon kutassuk, tavasszal a szív alakú Vadvirágot? ! - pislogott nagyokat.
- Igen tudom. - mondta a boszoka.
Otthon Zsomboló nótázva gyújtott be az oroszlán lábakon álló öntöttvas kályhába. A ropogó tűz látványa és a pattogó fa hangja elálmosította. Békésen aludt el picurka hintaszékben.
Boróka eközben minden hozzávalót előkészített. Nekilátott a sütésnek. Észre sem vette az idő múlását, rájuk sötétedett. Négy pislogó adventi gyertya lángja éppen elég fényt adott neki a munkához.
Ekkor már a hajnal csillaga kezdett bevilágítani a jégvirágos ablakon.
- De jó. Végre itt vagy! - próbált suttogni a lány. - Le sem hunytam a szemem úgy vártalak keresztanyám. Észre vetted, miként még a kötényruhám is kicsinosítottam? – virgonckodott.
- Örülök, hogy vártál. - dalolt ragyogva a csillag. - Ezért most minden egyes csipet süteménynek varázserőt adok.:

Csillagmag a szívedbe,
örök Fény a lelkedbe.
Áldás száll a sütikre!

- Szemügyre vettelek, érzékeltem milyen nagyon szorgoskodtál. Ezért nem szóltam hamarabb. Tetszett, ahogy dagasztottál, lisztes orral ábrándoztál. Szeretetet és fényt gyúrtál a csemegékbe. Éppen ahogyan terveztem. Ügyes vagy kincsem!
Most pedig díszítsd ki és süsd meg őket! - rendelkezett sziporkázva a csillag.
- Nekem most már mennem kell. Csilingelt, és csillagporát még gyorsan ráhintette az illatozó tésztákra.
A tésztakorongok ettől csuda széppé váltak.
A kis boszorka tejet langyosított, hogy ekképpen ébressze fel az alvó manógavallért.
- Jó reggelt barátocskám! - tréfálkozott vidáman.
- Hácskászász szácskászmász. - dünnyögött Zsombi.
De aztán, hipp-hopp felélénkült az illatozó finomságok láttán. Kortyolgattak a gőzölgő italból, falatoztak a Szeretet sütiből. A kisleány kezdeményezte a beszélgetést.
- Ha elkészültél kicsi jószág, akkor ideje indulni. Várnak bennünket a beteg gyermekek.
Zsombi odakint a friss hóban megmosta csalános orcáját, s éleset kurjantott.
- Útra kész vagyok cimborám! Siessünk! Csodaszép a reggel.
Összenéztek, s gyöngyöző kacajjal lelkük szárnya tovarebbent.
Ismét kézen-fogva eredtek neki az útnak. Barátságuk finom ezüst fonala egyre mélyebbre szövődött. Egészen a szívükig…
Lebaktattak a galagonyás lejtőn, át minden ismert fikarcnyi úton, le, egészen a faluig.
- Kánya Zsombor ne légy lomha! - viccelődött Boróka.
A lány minden ház ajtaja előtt ölbe vette az arasznyi törpét, hogy ő legyen az, aki bekopog. Akárki is nyitott ajtót a sok-sok házban, mindenki szeretettel invitálta beljebb őket. - Gyertek be!- hallották oly sokszor.
A gyerekek felvidultak a vendégek jöttére. A mézeskalács süteménytől pedig teljesen meggyógyultak.
Zsombika csak hebegett-habogott. Hüpp hüpp… - könnyekig hatódott.
Teltek-múltak az órák, s mire este lett, bejárták az egész falut.
Csodájukra járt sok más fénylő csillag. Ámuldozva kísérték őket, sejtelmesen.
Néhányuk sziporkázva beszélgetett a pettyezett esti égen. - Konfetti. - Brillanti. - villant egyik is, másik is.
- Egy földi kis boszorkánynak a keresztanyja köztünk van. Mind közülünk a legfényesebb.
Boróka hosszasan nézte őket, majd Zsomborral nagy egyetértésben úgy döntöttek, integetnek nekik, és elköszönnek.
- A viszont látásra! - Szerbusztok!
Ilyen módon kezdték el szaporázni lépéseiket hazafelé. Hamarosan hazaértek.
- Tudod mit Kánya uraság? - hozakodott elő egy kérdéssel a leányzó. - Maradj itt velem az ünnepekre. Kérlek! Legalább nem leszünk egyedül.
- Hácskászász szácskászmász! Jól van, no! Most úgy sem kell őriznem a virágokat. - játszotta a durcás manót Zsomboló. - Nyugodalmas jó éjszakát kívánok!  - dörgött még egyet és átlibbent álomországba.
- Szép álmokat! Az ég áldjon! - kívánt kettőt Flóra Boróka.
    Magas hegynek tetején áll egy kicsi házikó. Itt lakik egy kis boszorka, és egy virgonc kismanó. Hol a Csillag olykor ablakukon betekint, s akkor aztán csillogó csillagpor hint.
 

LUKÁCS NOÉMI

Az élet bálja

Ott ültem hosszú, fekete ruhámban a bálterem egyik székén. Fekete kesztyűmet húzkodtam fel a karomon. A hajamat szorosan hátrafogva, kontyba tűztem fel. Az Unottsággal érkeztem erre a bálra, de miután egy - két esetleges kérőmnek bemutatott, valahol elhagyott. Egy kicsit sem bántam. Azt reméltem, így talán jobban fogom élvezni ezt a különös bált.

Az élet bálját, ahova mindenki meghívást kapott. Így jelen voltak a gazdag dámák a partnereikkel, mint a Kapzsiság, Zsörtölődés és a Gőg. Megjelentek a méltóságos polgári kisasszonyok, karöltve a Kevélységgel, Büszkeséggel, Fukarsággal. A szegény család lánykái is bemerészkedtek a Csüggedéssel, Elutasítottsággal, Szégyennel. A ruhák fazonjai különböztek. Valaki a kor legdivatosabb ruhájában páváskodott, valaki szerény, de azért némi eleganciát sugárzó darabban jelent meg (mint én), és voltak, akik roppant egyszerűen öltöztek fel. Ugyanakkor abban minden ruha megegyezett, hogy fekete volt a színe. De ez nem számított különösképpen a társadalmi normákban, mivel a tekintélyes jövedelmű hölgyek nem társalogtak a polgári lányokkal, ahogy a középosztály sem ereszkedett le a szolgáló réteghez. A tánc zavartalanul zajlott a teremben. Én már elfogadtam a Magány felkérését, mert szegény olyan egyedül volt. Ó, de már mennyire bántam! Igazán nehéz táncpartnernek bizonyult. Sokszor drámaian megpörgetett, miközben arról beszélt milyen magányos, és én ezt fel sem tudom fogni. Valójában igenis el tudtam képzelni, hiszen gyakran egy-egy pörgetés közben még a kezemet is elengedte. Miután alább hagyott a forgás okozta émelygés, csak akkor köszörültem meg a torkom, hogy még mindig jelen vagyok, mert ő ugyanis nekem háttal a hatalmas ablakokon keresztül a csillagokra bámult. Éppen leültem, hogy kipihenjem magam, amikor semmi lelkesedéssel, teljes merevséggel a Depresszió hajolt meg előttem, és invitált táncra. Ódzkodtam egy újabb szenvedéstől, de olyan szomorúság sugárzott a szeméből, hogy nem tudtam nemet mondani. Ez a partnerem merőben különbözött az előbbitől, de kellemesnek őt sem mondtam volna. Igazán lassan vezetett, még élvezhetőnek is lehetett volna nevezni, ha nem szorított volna annyira magához. Olykor a levegő is kiszaladt a tüdőmből. Mikor hangot engedtem némi fuldoklásnak és elégedetlenségnek, akkor felháborodva mentegetőzött. A zenére fogta bánásmódját, mondván, hogy mennyire szívfájdító és orrlógató ez a dallam. Szusszanni sem volt időm, mert a következő táncom az Önsajnálaté volt, aki nem törődött azzal, hogy sokszor a lábamra lépett, így nem csoda, hogy alig vártam, hogy elköszönhessek ettől az alaktól. Most, hogy végre ott ülhettem a széken émelygő gyomorral, sajgó tüdővel és agyontiport lábakkal, arra gondoltam végre elengedhetem magam, és talán élvezhetném is ezt a helyet. Alig végig gondoltam ezt, a szemem megakadt a szoknyám legalján. Méltatlankodva néztem meg közelebbről, hogy a fekete csipke szegély leszakadva lóg. Önkéntelenül is az idegesítő Önsajnálat jutott eszembe. Csakis akkor szakadhatott el a ruhám, mikor szerencsétlenül lépkedett tánc közben. Érezni kezdtem, ahogy felhevül a véráramlat a testemben. Már majdnem utat engedtem az indulataimnak, amikor oldalra tekintve két másik lábat vettem észre. Gyorsan felegyenesedtem. Igen, a Harag ült mellettem. Abban a pillanatban, hogy ráemeltem a szemeimet, rázendített ádáz hangerővel, nem palástolva felháborodását az elszakadt ruhám miatt. Már kezdtek többen felfigyelni mérges, oda nem illő szavaira, mikor hirtelen torkára forrt a szó. Villámgyorsan felpattant, meghajolt és eliszkolt. Értetlenül pislogtam utána, majd ismét a ruhámra szegeztem tekintetem. Lázas gondolkodásba kezdtem, hogyan lehetne orvosolni ezt a kis malőrt, amikor az orrom előtt két különböző kéz tűnt fel. Az egyik roppant meghökkentően nézett ki: az ujjai görbék és csontosak voltak, a tenyere sápadt és eltorzult a fekélyektől. Kicsit sem volt megnyerő. A másik kéz ápolt és férfias volt. Az egyetlen furcsaság egy seb volt a tenyere közepén. Kétkedve, de megragadtam ezt az erős kezet. Határozottsággal, egyben gyengédséggel vezetett be a táncparkett közepére. Bevallom, kényelmetlenül éreztem magam ott. Eddig csak a terem szélén táncoltam, ahol elvegyültem a többi két ballábas között, de most itt középen minden szem ránk szegeződött. Féltem, hogy partnerem nem lesz jobb az előbbi felkérőimnél, és ő is megaláz. Így a társadalmi etikettet megszegve nem néztem rá. Meghajlással nyitottuk a táncot, majd felcsendült az első dallam. Felkaptam a fejem ezen a szokatlan zenén. Még sosem hallottam ehhez foghatót. Tiszta volt, ártatlan, amit még nem szeplősített meg semmi evilági. Rápillantottam más párokra, de ők ugyanolyan érzelemmentesen hallgatták ezt a dallamot is, mint az előbbieket. Az első lépéseket óvatosan tettem meg. Szigorúan egy - egy sarokra összpontosítva. De aztán a zene elvonta figyelmemet, és a testemet is egyre jobban átjárta. Az idő megállt. Mire észbe kaptam, a tánc tüzes volt, és egyre nagyobb békességgel töltött el, mintha a fellegekben szárnyaltam volna. A levegő szikrázott, és megtelt tapintható feszültséggel, de már nem érdekelt. Elvesztem abban a szeretetben, amellyel vezetett. Hirtelen elfelejtettem az előbbi botlásaimat és az utána levő fájdalmaimat. Csukott szemmel szeltem át a termet, mert a Partnerem magabiztosan tartott. Nem tudom mikor történt, de már tökéletesen megbíztam Benne, és tudtam, nem kerülök nevetség tárgyává. Már biztonságban éreztem magam az Ő erős kajai között. Ha rajtam múlt volna, sosem ért volna véget ez a tánc, ez a pillanat, de a zene elkezdett halkulni, majd vége lett. Mikor kinyitottam a szemem, az első, amit megpillantottam, a terem szélén álló nők döbbent, rémült és szörnyülködő arca volt. Kerülve Párom tekintetét, gyorsan meghajoltam. Akkor vettem észre, hogy fekete ruhám hófehérré változott. Mellénél gyémántok csillogtak. Fehérarany korona díszítette gyönyörű, selymessé változott hajamat. Mikor felpillantottam a plafonra, a gyengén pislogó gyertyák helyett színarany csillár lógott alá. Odafordultam a sarokba, hogy megpillantsam a zenekart, akik az angyalok dallamát szólaltatták meg az előbb. Megrökönyödésemre nem a Búbánat zenekar tagjait láttam. A karmester nem a Reménytelenség, hanem a sziporkázó Remény volt. A vonós helyén nem a Kudarc, hanem a Győzelem lengette diadalmasan vonóját. A fúvós helyén nem a Hitetlenség volt, hanem az Hit állt sugárzóan. Majd az üvegpoharak csillanása vonta el a figyelmemet róluk. Elkerekedett szemmel néztem, ahol eddig a Keserűség állt életuntan osztogatva sötét, megromlott puncsát, ott most az Öröm integetett felém. Zavaromban csak visszamosolyogni tudtam rá. Majd a kijárat felől jövő hangos zörgés felé fordultam. Még éppen láttam, ahogy a bütykös kezű Halál felpattan sárga lovára, és még utoljára fogcsikorgatva rám néz, majd elvágtat az előbbi felkérőimmel. Megdöbbenten néztem vissza a hölgyek ítélkező, vádló és üres tekintetére, akik mindebből semmit sem láttak.

 Végül ránéztem a Partneremre. Ő a Királyok Királya, az én Megváltóm, aki megmentette az életemet a Haláltól! A zene újra felcsendült, és tudtam, mostantól örökre velem táncol az életviharain keresztül!

A Félelem vadászik

A Félelem megérezte a friss vérszagot, amit a telefonhívás utáni seb ontott magából. Rögtön ott termett, és vérszemet kapott. Mint éhes ragadozó rávetette magát a sebesültre. Vasmarokkal fogta közre áldozata bokáját, de ez nem elégítette ki az étvágyát. Elkezdett felfele kúszni. A célja, a legyengült szívből való lakmározás volt. Nesztelenül mászott csigolyáról, csigolyára.  A célszemély hátán felállt a szőr, de tenni nem tett semmit, amit bíztató jelnek tartott. Mikor felért a mellkashoz, mérgező karmait a tüdőbe mélyesztette, hogy a ziháló légzést is lebénítsa. Közel helyezkedett a szívhez, ami vérzett, és úgy tűnt az utolsókat dobogja. Ám mikor beleharapott, hegyes fogai, mint a falhoz vágott üveg, darabokra törtek. Újabb döbbenésére, karjai erőt veszítve engedték el a légzőszervet. Forgott, pörgött a levegőben, majd a földre zuhant. Kidülledő szemekkel nézett a távolodó alakra, majd szilánkosra tört fogai közt csak ennyit sziszegett: Remény.

Egy átlagosnak hitt reggelem

Az őszi szél ébreszt a mámoros álmomból, a zord valóságba. Még fekszem a hátamon kicsit, mert biztos vagyok benne, hogy korán van. Közben hallgatom egyenletes légzésemet. Végig gondolom a napomat, és tudom, merre fog ismét vezetni az utam, mint már jó ideje minden egyes nap.

 Újra megtanultam élni. Robotszerűen gyakoroltam be olyan egyszerű dolgokat, mint a ruhásszekrényemben való eligazodás, felöltözés, fésülködés, mosás, vasalás, teregetés. Persze vannak dolgok, amikben segíteni kell, például a ruhavásárlás. Alapjában véve mégis elmondhatom, hogy önállóan tudok élni. Élni? Nem maradt bennem semmi más, csak a mérhetetlen haragom és az életiránti gyűlöletem. Bár ezek hű társaim lettek, és a halál szélére sodortak, meg nem öltek. Talán féltem meghalni, ahogy most is, talán csak ezért vagyok életben. Más válaszom nincs a miértekre. A velem felcseperedett remény rég elhagyott, vagy én hagytam el. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy mi mindent vesztettem el örökre. Ezeken gondolkodva elérkezett az idő, hogy felkeljek. Odabotorkálok a szekrényem ajtajához. Felnyitom a jobb oldali ajtaját, ahol a fekete pólók és hosszúujjasok vannak. Kiveszek egy utóbbit, majd a tükrös ajtajúhoz csoszogok, ami balra van pontosan három lépésre az előzőtől. Előbb a jobb, majd a baloldali szekrényajtót nyitom ki, és benyúlok egy kötött, fekete cipzáras pulóverért. Az ősz mindig csalóka, ezért inkább jobban beöltözöm, hogy legyen mit levetnem. Felöltözök teljesen feketébe, ez az én színem. Majd nyolc lépéssel kint vagyok a szobámból, ami az előszobára nyílik. Onnan jobbra fordulva hat lépessel a konyhában vagyok. A reggeli vajas pirítós lesz egy forró, gőzölgő tea társaságában. Beüzemelem a kenyérpirítót, majd beteszem a két kenyeret. Amíg az elkészül, addig neki állok elkészíteni a teámat. A bögrét a polcról levéve a pultra rakom. A mosogató feletti szekrényben tartom a cukrot, a citromlét és a tea filtereket. Mindig ugyanazt a vegyes gyümölcsös teát iszom már több éve minden egyes őszi reggelen. Őrizve egy emléket. A reggeli után visszalépkedem azt a hat lépést az előszoba felé. Ott leakasztom a kabátomat a fogasról, lazán felrakom a sálat a nyakamba, és kilépek az ajtón. A folyóson az orrom megtelik a betontömbben terjengő cigaretta bűzzel, miközben a szomszédom köszönt a mellettem levő ajtóból a maga határozott, de szelíd férfi hangján. Kérdezi, merre igyekszem ilyen korán. Ebből megállapítom, hogy 7óra lehet, mert minden hétköznap ugyanekkor indul útra. Gépiesen, azt felelem, hogy a szokásos helyre. Ezt követően valószínűleg bólinthat, és tudomásul veszi, hogy mire gondolok. Felajánlja segítségét a liftig, amit készségesen el is fogadok. Belekarolok húsos karjába, és lassan az én tempómban ellépdelünk a liftig. (Ami tizenkét lépésre van az én ajtómtól.)  Az ő ruganyos, és az én bizonytalan lépteimet a folyosó falai vidáman verik vissza. Megnyomja a hívógombot, és előre enged. A hetedik emeletről a földszintig átlagos, hétköznapi dolgokról beszélgetünk.

• Hallotta hajnalban mennyire elkezdett fújni a szél?
• Igen, felébredtem rá.

A lift egy zökkenéssel megáll, jelezve a földszintet. Elsőnek lépek ki a liftajtón, de érezem, hogy felettem átnyúlva ő is tolja az ajtót. Itt jobbra fordulva öt lépés után ott az első ajtó, azt kinyitva még nyolc lépés, és egy két sávos autóút melletti járdára érünk ki. Az őszi nap gyenge sugarai simogatják az arcomat.

• Akkor viszontlátásra! – mondja kicsit habozva, mint aki nem biztos a szavak helyes használatában.
• Viszontlátásra! – elindulok jobbra. Valószínűleg még utánam néz, mert nem hallom elhalni vidám lépteit a balra levő parkolóban álló autója felé. A járdán sétálva a járművek a megengedett sebességnél gyorsabban suhannak el mellettem. Egy buszmegálló mellett lépkedek el. (Az épülettől huszonöt lépésre van.) Hallom a gyerekek visszafojtott nevetgélését és a kivehetetlen sugdolózásukat, miután elmegyek mellettük. Erőlködnöm kell, hogy a lépteimet számoljam, ugyanis a megállótól még harminc lépést kell tennem a sarkon álló pékségig. Odaérve ínycsiklandó illatok lengik körül az orromat. A nyíló ajtón keresztül hallatszik, hogy bent nagy a sürgés-forgás. Egy reszelős női hang ingerülten, szinte kiabálva kéri a kenyerét.  Elfordulok a sarkon, és a busz elszáguld mögöttem. Szembeszél kezd el süvíteni ebben az utcában. Szorosabbra húzom magamon a kabátot, és csak most veszem észre, hogy a Nap elbújt a felhők mögött. A fal mellett haladva faleveleken lépkedek. A túloldalon egy kutya ugat gazdája hívására. Egy idős hölgy szól le az ablakából. Azt mondja, hogy mára esőt ígértek. Egy alatta elhaladó férfihang megköszöni. Gyorsabban kezdem szedni a lábamat.
• Harmincegy, harminckettő, harminchárom. – számolom magamban a lépéseket, majd elfordulok balra a zebrához. Igaz, erre egy kis kerülőt kell tennem, de megéri, mert erre felé legalább hangjelzős lámpák vannak. Hirtelen felköhög mellettem valaki, és megszólal a lámpa zöldet jelző hangja. Szemből emberek léptei közelednek. Igyekszem egyenesen menni és reménykedem, hogy nem a telefonjukat nyomkodják, és nem jönnek belém. Szerencsére most sikerül átérnem sértetlenül. Jobbra fordulok, és már messziről hallom, hogy valahol a következő sarkon túl utat javítanak. Ahogy a fúrás egyre közelebbről hallható, úgy a lépteim lassulnak. Befordulok balra a sarkon, a zaj hirtelen elhallgat, és egy vízelvezető aknából undorító csatornaszag csapja meg az orromat. A szag ellenére kénytelen vagyok megállni, és fülelni. Jobbra férfiak beszélgetnek, valószínűleg nem törődnek velem, és ekkor a búgóhang megint felzendül. Egy picit összerezzenek, de nyugodtabban megyek tovább, tudva, hogy a javítás nem a járdán, hanem az úton zajlik. Ám a felismerés hevében megtorpanok.
• Mennyit léptem eddig? Talán kettőt vagy hármat? Biztos jó fele jöttem? – gondolkodom. A gép elhallgatása után felfigyelek egy magas sarkú kopogásának a közeledésére. – Elnézést! – szólítom meg a nőt, akinek a léptei már mellettem kopognak a járdán, de nem marad utána más, csak a torkot markolászó, erős illatú parfümje.– Biztos zenét hallgat. – morfondírozom. Ekkor újra felbőg mögöttem a zaj. Pár lépést teszek előre, és meghallom a jelzőlámpa félreérthetetlen jelzését, miután elcsendesül az útjavító masina. Elindulok a hang felé, ami körülbelül 15 másodpercig szól. Ismét megállok, és várok, míg újra meg nem szólal. Már sokkal közelebbről jön a hang, sietve teszem meg a maradék öt lépést, míg odaérek. Alig egy másodperc után a lámpa elhallgat, és az autók elsuhannak előttem.
• Hát sikerült! – örvendezem magamban. A zöld gyalogoslámpa után letérek balra a járda melletti kis ösvényre, ami egy kis dombtetőre vezet fel. Itt nincs betonos út, csak egy kijárt, poros kis útszakasz. Ezen a részen már átadhatom magamat az emlékezésnek. A balkezemet végig a rozsdás, derékig érő vaskerítésen szoktam tartani, amíg felfelé haladok az emelkedőn.  Emlékszem, ezt az utat mindig sírva tettem meg. Akkor még kocsival hozott el édesanyám ide, de ő a dombtetővel szembeni kis parkolóban maradt. Magam elé tudom képzelni aggódó arcát, ahogy nézett engem miközben meg – meg rogytam a fájdalom alatt, felfelé igyekezve. Mára már a fájdalom visz engem. A szívem most is elszorul, de nem ejtek könnyeket, csak lépkedek a beletörődés súlya alatt. A szél felerősödik, ahogy egyre feljebb jutok. Odaérek a bejárathoz. Egy mély levegőt veszek, és befordulok. Ötven lépést teszek előre, majd egy kicsit balra fordulok. Megérkeztem. Lassan letérdelek, magam mellé teszem a fehérbotom, és a kezem megérint egy hideg márványkövet. Az ujjaimmal végig simítom a feliratot: Kováts Tamás Született: 1985.04.15. Elhunyt: 2014.06.28. Összekuporodva a sírra fekszem. Egy kövér könnycsepp születik meg a szememben, és hal meg a kövön. A karomra hajtom a fejem, és újraélem a történet törtrészét. Az autóban ülök. Tomival épp hazafele tartunk, és egy útkereszteződésben állunk. Az autóból feltekintek a fekete bársonyszínbe öltözött sárga pettyes égre, majd vissza rá, Életem Szerelmére. A haja szőkesége még a sötétségben is világít, szeme színe, mintha a tenger egy cseppje lenne, és a mosolya meglágyítja még a legkeményebb szívet is. A lámpa zöld lesz, és elindulunk. Az utolsó mozzanat az ő oldaláról közeledő fényáradat, a félreérthetetlen, hatalmas csattanás, a szélvédő és az ablakok repedése. Újra érzem, ahogy az üvegszilánkok az arcomba és a karomba fúródnak. A világ forog körülöttem. Hallom a sikításom, majd egy hatalmas ütés a fejemen, és a szörnyű sötétség. De ami ezek között az emlékek között úgy követ, mint az árnyékom, az ő arca, ahogy utoljára rám néz. Az eső elkezd szemerkélni. Tudom, hogy mennem kellene, de nem vagyok rá képes. Ott lebeg előttem az utolsó pillanat, amikor láttam őt. Egyre jobban elkezd zuhogni. Hallom az esőcseppek dalát, ahogy azt dúdolják:

„Örülhetsz annak a három évnek,

És minden szép emléknek,

Vagy dühös lehetsz egy egész életen át,

Amiért ő nem lehet melletted már.”

Az átnedvesedett ruhám ellenére valami melegség tölt el. Az arcát ugyanúgy magam előtt látom. Tisztábban, élesebben, mint valaha, és tudom: soha nem fogom elfeledni, miközben azt suttogom:

• Örülök! Örülök! Örülök!

Jelige: Pemetefű

Félni tudni kell

Félek. El sem hiszem, hogy ez velem történik. Itt vagyok egy szál magam ­ meg ez a nagy, sötét erdő. Bükkfák mindenütt, ameddig a szem ellát… Ez a távolság pedig alattomosan fogy. Nem percről-percre, hogy meg lehessen figyelni. Egy jó darabig a sűrűsödő szürkületben minden változatlan. Inkább valami ismeretlen jelenlét az, ami növekszik... Bekerít, ismerkedik, átformál.

Félek. Tudom, mondtam. Félni ráadásul sokféleképpen lehet.

Nem olyan ez, mint amikor megnézel egy horrorfilmet. Amint elkezded a másodikat, kiderül, hogy nem is félsz igazán. Ez a dög teljesen más. Türelmes, óvatos. Tudja, hogy a hirtelen rád törő rettenetet a porba tipornád. Finoman indít, hiszen a legostobább felnőtt is tudja, hogy napfénynél szégyellni való lesz minden démon, minden fenevad. Éppen csak megérint, hagyja magát elűzni. Egy idő után már csak mosolyogsz, ha eszedbe jut. A legrosszabb pillanatban azonban megint felbukkan melletted. Mit mondjak, megsemmisítő érzés. A lélek elsorvad belé.

Öt éve is rám sötétedett egy november végi napon. Pont errefelé, az erdő közepén... Hiába vannak dolgok, amiknek nem szabadna megismétlődniük, mégsem bírom elkerülni sem a helyet, sem az érzést…

A kétségbeesés ismerős, sőt természetes, akár a levegővétel ­ ugyanaz a magány, a hideg, a homály. Ugyanaz az iszonyat. Akkor megúsztam, „hiszen itt vagyok”... Itt bizony. Ez a pimasz kis szófordulat, amit a történeteim végére biggyesztek most inkább elkeserít.

Miért pont itt?! Miért pont most?!

Még jó, hogy visz a lábam előre. Én is ezt motyogom az orrom elé: „Előre, előre!”. Becsapom, hipnotizálom saját magam, közben igyekszem visszaugrani az időben három órácskát. Ott a szomszéd falu, a család, a szánkózás.

Húsz lépés ­ ennyire volt elég ez a kis emlék. Hol volt, hol nem volt. Vergődöm, félek, lépkedek; forgolódok, félek, megyek. A hó ütemesen ropog a lábam alatt, ebből tudhatom, hogy nem helyben járok.

Az erdő, mint vonalkód előttem és mögöttem. Egyik csík, másik csík. Fehér, fekete. Sejtelmes, mélységes. Bárcsak zebra lenne, csak átszaladnék rajta, magam mögött hagyva ezt a…

Mindegy, megint nekifeszülök az útnak. Kanyar kanyar után, a fekete-fehér táj jellege lassan megváltozik. Már nem a fekete asszisztál a fehér ragyogásában, a fehér ezután csak egyenletes hátteret ad a szigorú rendben felsorakozott fénytelen törzseknek.

Az elmúlt két kilométeren apránként foszlott le a nap összes kedves emléke; a beszélgetések, a találkozások. A határtalan magány valahogy klausztrofób élménnyé vált ­ nem az foglalkoztatott, hogy mi mindent lehet csinálni, gondolni, mondani, énekelni, ha úgysem hallja senki. Trappolok tovább. Egyik kanyar olyan, mint a másik. Talán a következő? Pont, mint a homokdűnék a sivatagban eltévedt vándor számára.

A lőpor minduntalan kifogy a gondolataimból. Egyiknek sincs értelme... A túlélési ösztön mégis a céltalan pufogtatásra kényszerít, Amíg agyalok, haladok ­  ha megállok, meghalok. De nincs-e már végem? Az, aki kilépett Szentlászlón azon a kapun, talán már nem létezik... Én itt vagyok, igen. De honnan tudhatom, hogy ez a két személy ugyanaz? Az egyén, „önazonosság” mind-mind egy fogalom, úri huncutság, a jóllakott ember privilégiuma. Nincs itt semmi kertkapu, senki. Én sem vagyok senkinek semmije. Csak vagyok.

Vagyok ­ itt vagyok. A hó tetejére hullott maradék falevelek a napsütés hatására piciny fülkét olvasztottak maguknak az elmúlt napokban. Éjszaka havazott egy kicsit, így a többségük parányi fehér lyuknak látszik az úton elszórva. Az ösvény hiába vízszintes, a sok láb kitapodta felületet elfedi a tél habarcsa. Az sem látszik, ha néha mélyebbre szalad a lábam. Ilyenkor mindig jut egy kis hideg kása a cipőmbe is. Rögvest fel is riadok a menetelésből.

Itt vagyok! De még jobb kérdés: Ki vagyok? Nem tudom, talán nem is fontos. Ki leszek? Sebesült, halott, idegroncs? Másokat anekdotákkal traktáló öcsi-bácsi? Egy sztarec? Most alakul. Minden lépés valami merőben újat teremt. Új helyzetet. Új engem, új világot. Minden lépéssel más lesz a helyem a világban. El kell döntenem, el kell végeznem! Elvégre időm van bőven. Még helyesebb lenne kimondani, hogy „idő” nem is létezik. Értelmetlen, mesterséges fogalom. És nincs más sem. Nincs munka, főnök, karrier, fejlődés, öngondoskodás, társadalmi felelősségvállalás. Van sötét, meg hideg. Mint a múltkor. Pedig okultam ám belőle. Vagy mégsem okultam semmit, hiszen itt vagyok!

Gondolom, nem sokat mondok, ha csak úgy odavetem: életemben nem féltem annyira. Ennyire...

A végeérhetetlen kilométereken minden reccsenés, minden árnyék a frászt hozza rám… Sosem gondoltam volna, hogy egyfolytában ennyit is lehet félni. Féltem én régebben is, de ezek a félelmek mind hamar feloldódtak. Tíz percet félni, vagy három órát félni egészen más. Az ember teste egy gép. Adrenalint termel, megemelkedik a vérnyomása, kiélesednek az érzékei, az agya kilép a takarék-üzemmódból, a szervezete mozgósítja minden rendelkezésére álló energiáját. Ez az energia sajnos hamar elfogy.

Az ismerősként visszatérő sötét gondolatok helyet követelnek bennem a lépten-nyomon beszakadó hóban lépdelve, bárhogy erőltetem is azokat a „pozitív gondolatokat”.

Félek. Rövid szó. Ősi, varázserejű. Mire kimondom, meg is valósul. A múltkor csak az út vitt előre. Nemcsak a lábamat, hanem én-magamat is végigvezette a célig a Málnás úton. A család hívja így. Bájos név egy hosszú sebhelynek a hegy oldalában. A legutóbbi nagy havazás óta járt itt valami nagy autó, a nyomaiban csoszogok tovább, örökké tartó pillanatokon át.

A fotonok megállíthatatlan folyama egyre gyérebben csordogál. A homálynak nincsenek árnyalatai, nem is szín, inkább egy állapot. A térképeken is a kék szín árnyalataival jelzik a víz mélységét. Igazából mindegy ­ ha már nem ér le a lábad, már nem számít hány ezer méter van alattad. Van azért olyan ember is, aki szinte látja a Leviatán-Krakent felfelé száguldani a mérhetetlen víz-űrben... Az állandósult köd, és a növekvő sötétség itt is képes egy regiment félelmetes lényt elrejteni, vagy éppen előteremteni.

A növekvő szürkület először az irracionális félelmeimet hozza elő: vámpírok, zombik, űrlények várnak a látótávolságom peremén egyensúlyozva. Ezek egytől egyig modern mitikus lények, a tündérek, a boszorkányok ugyanis rég kipusztultak.

Nehéz volt elbánni velük ­ a hideg logika ugyanis szobahőmérsékleten működik a legjobban…

Megyek tovább, időérzékemet szép lassan hátrahagyva. Innentől már csak mentem... A testen-kívüliség egyszerre spirituális tapasztalat és elmekórtani jelenség. Kívánt rész aláhúzandó!

Közben szép lassan előkerültek az egyre valósabb teremtmények is. Nem adták könnyen magukat, egyenként kellett leszámolni velük: medve, farkas ­ kilőve. Vagy százhúsz éve... Vaddisznó? Még nincsenek malacai, a bükkös biztosan nem megfelelő nekik a maga kopárságával. Mire ezeket a harcokat megvívtam, újabb kanyarokon voltam túl, de a cél még mindig sehol. Az ég alján vörös sáv... Ez a naplemente nem az a festői téma, amit a teraszról tudok fényképezni. Inkább, mint a lélekharang kondulása, jelezve, hogy nincs már sok hátra. Kicsit sietősebbre fogtam a menetet.

Futni nem tudtam ­ a hó és a hótaposó egyszerre akadályozott ebben.

Nem lesz jó vége – gondoltam. Déjà vu. Az az elementáris, nevesíthetetlen, és ezért elűzhetetlen félelem ismét kezdett a gerincem mentén felfele kúszni. Bruce Dickinson nagyon jól megénekelte...

A Nap szép lassan elvérzett az ég alján. Vége. Meghalt. Vele együtt pusztult az „előre”, „út” és minden, amit az emberek oly büszkén dédelgetnek, sőt tékozolnak. A komor erdő nemcsak a világosságot gyászolta, de az erőt, a reményt is. Nincs már Nap. Tudom, lesz holnap is. De vajon ugyanaz a nap jön fel? Lehetetlen, hogy az idők kezdetétől kibírná ezt a mindennapos gyötrelmet! Ha viszont minden nap új Nap kél ránk, miért hisszük, hogy mi változhatatlanok vagyunk?!

Megint féltem…

Küzdöttem ám ellene: Húsz éve tanult ifis énekek zengtek bennem, néha bekapcsolódtam, énekelve, ahogy a torkomon kifért. A növekvő sötétben egyre közelebb lopóztak a fák, a jel mégsem akart előkerülni. Valamelyik kanyarban kell letérni a kis ösvényre. A véletlenül nálam levő zseblámpával köröztem, a keskeny nyaláb végül beleütközött a jelbe. Hatalmas kő gördült le a szívemről, innen a múltkor is hazaértem valahogy. Bal-jobb, bal-jobb.

A hó halvány szőnyeg volt a lábam alatt, már-már mozgólépcsőnek éreztem. Hamarosan rátérhettem végre a „zöld körre”.

Utamba került egy kidőlt fa. Semmi probléma, kikerülöm! Majd jött a következő. És még egy. Végül az egész egy torz gátfutás lett. Az akadályok, a hideg, a hó, a mohón hallgató sötétség kezdett teljesen bekeríteni. Noha nem felfelé haladtam, kifulladva nézegettem az eget. Annyira elkínzott ez a hiábavaló keringő a fatörzsekkel, hogy fásult közönnyel vettem tudomásul, hogy a felettem levő világosság lassan veszít a lábam alatt ropogó fényforrással szemben. A törzsek emberesek voltak; én fáradt, kétségbeesett, elveszett. Nem tudtam ezeken rendesen átmászni, ráültem hát, átkaroltam mindet, végül átfordultam rajtuk egyenként. Merre van a fent és merre a lent? A világosabb felé? Arra hidegebb, az nem lehet! Gépiesen bukfenceztem keresztül a soron következő három fán. A bolygóról elpárolgott a fény. A helyére beáramló kilátástalanság semmilyen töltéssel nem bírt. Ez a félelem nem kapcsolódott semmilyen gonoszsághoz. Legalább olyan az idők kezdetétől meglévő őselem, mint a hó. A "horror vacui" talán nem is az ürességtől való irtózás, hanem az űr maga a félelem... Az emberek nagy csoportokba verődnek, és mindenki a boly közepe felé igyekszik, hogy ettől a ragadozótól minél messzebbre kerüljön... Újabb kidőlt fa. És megint egy. Nem erdő ez, hanem olyan terepasztal, ahol az óriások dominóztak. Sose legyek ott, amikor játszanak! A következő fa különösen sötét, különösen ágas-bogas volt. Valahol az égben fordult ki a gyökere, és az alvilágig ért a koronája. Az egyszeri halandó megakadt. Most mit csináljak?! kiáltottam a közönyösen pöffeszkedő feketeségbe. Ha most beszorulok a fába, akkor biztosan vége lenne a dalnak... Bekapcsoltam a GPS-em. Azonnal kikapcsolt, mert az elemek kimerültek benne. Kiszedtem helyettük kettőt a fényképezőből, dermedt ujjakkal próbáltam kitapogatni a megfelelő polaritást. A bekapcsolódásra várva az eget fixíroztam. Semmi. Hideg, sötét boltozat. Remélem, átengedi a műholdak jeleit... Kész, láttam végre a helyzetem.

Az ösvény fizikailag nem létezett többé, a bújócska közben teljesen letértem róla. Nincs mese, a falu a háztető-meredekségű lejtő felé lesz. A feladat adott, már nem kellett sietni, sötét van, elvesztem, most már igazán.

Itt elég egy rossz mozdulat, és komoly bajba kerülhetek. Bot-láb, bot-láb. Lassan botorkáltam lefelé. Ahol semmi nem volt, ott a hó elég jól világított. Ahol volt egy kidőlt fa, ott világítottam, lassítottam ­ ha ugyan lehetséges volt még lassabban mozogni. Pár lépésenként megnéztem a helyzetem. Az az ösvény már csak egy vonal volt a kijelzőn, egy délibáb. A völgyben a falu fényei tükröződtek. Igen, arra kell menni, de tévedtem el már nappal, és néhol cudar terep van errefelé. Hol vagyok?! - faggattam a sötétséget. Hát itt, egy pici háromszög a dobozban, ami az övemről lóg. Ha odébb megyek, akkor is a doboz közepén leszek, csak más dolgok fognak körbevenni. Lefele, balra, lefele, balra. Megint kidőlt fák. Pittyeg a telefonom. Az én drága feleségem az. Írt egy SMS-t, mintha rájött volna, hogy mi történt velem ­ aggódott, hogy vajon nem sötétedett-e rám... A telefon ­ csak bele ne ejtsem a hóba ­ az egyetlen kapocs a külvilághoz. Egyszerű típus, nem is vízálló. Erős volt a kísértés, hogy valami kegyes hazugsággal üssem el a dolog élét. A hazugság nem csak kényelmetlen, de haszontalan is: hosszú távú kapcsolatot nem lehet rá építeni. Megírtam, hogy bizony sötétben vagyok, az ösvény járhatatlan, de majd kikeveredek a helyzetből. Tudtam, hogy igazat mondok, ez egy kis erőt adott. Balra-lefele, balra-lefele. Megint egy pillantás a GPS-re. Csak nem akart közeledni az a fránya ösvény.

Egyik bal, másik bal, GPS: Ezt a hiábavaló kis imamalmot pörgettem folyamatosan. Amúgy sem vagyok egy tájékozódási bajnok, tán nincs is más, aki nem csupán térképpel, de GPS-el is el tud kavarni valahol...

Az egyik vonal végre közelebb került a háromszögem csúcsához. Persze a legmeredekebb lejtő lesz a jó irány. Hogy szebb legyen a dolog, a lejtőn is volt egy pár megkerülhetetlen bükk-holttest. Már mindegy volt ­ még egy fatörzs már nem oszt, nem szoroz. Sem az éjnek, sem a fatörzseknek nem lesz végük soha. Így is volt, még vagy hét ilyen dög volt pont az utamban. Nagy keservesen leértem. A kihunyni készülő kis barkácsbolti lámpámmal megsuhintottam a sötétséget. És akkor megláttam! A "zöld háromszög" ösvényen voltam!

Pont azon, amin előző nap ­ delelő környékén olyan büszkén caplattam végig! Ott volt a jel, azon a nagy kövön, és ami a legszebb, a tegnapi csekély havazás nem tüntette el a nyomaimat! Nagyot sóhajtottam: meg vagyok mentve! A gyilkos téli táj hirtelen meseországgá vált, ahol a lámpámmal szurkáltam az ösvényt, és gyöngysorként világítottak vissza a saját lábnyomaim. Eufóriába merülve lépkedtem. Az sem érdekelt, hogy közben egy sűrű, sötét erdőbe értem. Éjszaka amúgy sem számít. A sötétség az sötétség.

Bal-jobb, bal-jobb. Az ének kezdett fogyni a tüdőmből, a beszéd pedig nem ment. Talán 20 éve, a matematika dolgozat idején volt ennyire üres a fejem.

Hihetetlen! Bárkivel egy pezsgő intellektuális vitát tudtam volna folytatni, gyakorlatilag bármiről. Velem nem tudok... Minek? Tudom, mit fogok mondani. Megérezték ezt az elmém mélyén lapuló vadak: vaddisznó, medve, sárkány, akármi... Megint szép lassan elindultak felém. Futni sosem tudtam, ilyen talajon amúgy sem érdemes kockáztatni. Hiába az előbbi eufória, mégis a félelem a legkitartóbb útitársam. Furcsa, de a sötétben nem tudsz egyedül lenni… Különösen, ha nincs veled senki… Grylls papa valójában a stábnak kiabálta, hogy "halló, medve!" a kamerának veszi le a sapkáját, a kesztyűjét. Hiába, tényleg nem jó az embernek egyedül lenni.

Kínomban elkezdtem sorolni életem történetét. Döbbenetesen unalmas, de van hangja, és nem kell rajta gondolkozni. Ezeherkilenhhhccáz- hilehhh- huszonhetedikén házasodtam. Soha nem bántam meg. A HR-esek mindig azzal szívják a véremet, hogy melyik napon váltottam munkahelyet. Nos, szeptember 13-a, 08:15, egy futurisztikusnak berendezett, valójában pedig lerobbant, évszázados épület első emeletén. Na, ezt azóta sokszor megbántam...

Mentek sorban a dátumok, jöttek vissza a fotonok Ariadné hó-fonaláról. A leheletem vitte előre az időpontokat, a mára elavult technikai részleteket, a neveket, bele a sűrű bozótba. Bevált... Nyilván Középföldéről jobb lett volna mesélni, de az a világ számomra valahogy a mesterséges fényforrásokkal és egyfajta minimális kényelemmel forrt össze. Milyen lehet tábortűznél felolvasni ezt a sztorit?

A Commodore 64 sem maradhatott ki a mondókámból. A második munkahelynél tarthattam, mikor ráfordultam a célegyenesre: a falu fényei már látszottak, sőt már az utolsó meredély is mögöttem volt. Hazaértem!

Az ezt követő céltalan ücsörgés, a rádió recsegő hangja lassanként csepegtették belém az életet. Az ismerős falakból áradó pozdorjaszag azt suttogta, hogy megúsztam, túléltem, megcsináltam!

Csontsovány, átfagyott lelkem visszahúzódott ebbe a nyolc négyzetméteres csigaházba. Bebábozódtam. Megemésztettem az elmúlt órákat. Magam is megemésztődtem, mint lárva a burkában.

Én vagyok és mégsem. Elengedett a halál és szerződést kötöttem a félelemmel.

Most már tudom, a félelem nem csak úgy „megtörténik”, hanem egy belőlem kisarjadó élőlény. Azt eszi, azzá válik, amit bennem talál. A félelem hiába rossz, ez az a keserű íz, ami segít elkerülni a bajokat, megelőzni, hogy újra ostobaságot tegyünk. Nem baj, hogy nem szeretünk félni, de sose az „elkerülést” akarjuk elkerülni, mert félni tudni kell.

**********************

Ideális

Az örvény lassú forgássá szelídült. Egyszerűen képtelen voltam levenni a kávémról a tekintetem. Megint hétfő, megint nekem kell új munkaerőt toborozni. Egy porcikám se’ kívánta. Ráadásul a jelentkező ragaszkodott hozzá, hogy egy kávézóban találkozzunk. Van még egy pár percem az érkezéséig, addig majd nézem a Körúton eldübörgő randa villamosokat; a dugóban araszoló, szederjes képű autósokat, a végeláthatatlan folyamként hömpölygő gyalogosokat.

Ahogy a reggelim mellett így méláztam, egy apró ember állt mellém, és tört magyarsággal kért helyet mellettem. Már éppen leráztam volna, mikor rájöttem, hogy vele van találkozóm.

Hellyel kínáltam és vártam, amíg rátér a mondandójára.

­  Neked van jó munkaerő.

­  Ön lenne az?

­  Nem, de tudok hozni.

­  Tudja egyáltalán, hogy nekünk milyen ember kell?

­  Persze, neked kell dolgozó mindent tud csinálni. Vegyél zombit!

Egy pillanatra nem tudtam hova tenni ezt a furcsa kijelentést. Én itt komoly ügyben vagyok, és egy fura kis törpe ugrat. Nem mintha a kávé olyan rossz lett volna, de ez akkor sem jó így. Kár, hogy a telefonban nem derült ki a dolog. Akkor szűkszavú volt, és csak általánosságokra szorítkozott. Legközelebb okosabb leszek. A kerítő ­ időközben ugyanis elneveztem ­ kérdőn nézett rám, látva a zavaromat.

­  Ne haragudjon, megmagyarázná, hogy mire gondol?

­  Neked kell zombi. Vegyél. Vele jól jársz.

Úgy éreztem fel kell ébrednem. Április elseje már régen elmúlt, és itt bizony a bolondját járatják velem. A másik eshetőség, hogy egy elmebeteggel hozott össze az élet. Megnéztem jobban magamnak. Távol-keleti volt, de talán nem kínai. Nem lévén ilyen tapasztalatom, nem nagyon értek az ázsiai vonások finom árnyalataihoz. Ezen az emberen valahogy mégis éreztem, hogy mélységesen komolyan gondolja, amit mond. Marad tehát a dilis.

Üsse kő, színleg belemegyek, és rövid úton megszabadulok tőle.

­  Úgy tudom, a zombi nem jó semmire. A mai kor magas igényei a képzett munkaerőnek kedveznek.

A fickó szélesen elmosolyodott. Nem hatotta meg bonyolult szövegelésem. Bizonyára már találkozott egy-két öntelt hólyaggal az idők során.

­  Ó, nem! Neked kell rabszolga. Nem gondolkozik, teszi csak dolgát neked.

Beláttam, van némi igazság a mondandójában. A munkafázisok aprólékos szétbontásával a képzetlen és olcsó munkaerő kiválóan használható. Komplett kis rémtörténeteket hallani a modern rabszolgaságról. Ki gondolta volna, hogy Magyarországon is van ilyen?! Most kiderül.

­  Jó, tehát a zombi az tulajdonképpen rabszolga. Valóban tudnánk ilyet használni.

­  Nem! Tudod te rosszul! Zombi jobb, mint rabszolga. Zombi eszik semmit se. Rabszolga eszik sokat. Nem jó. Aztán rabszolga nem szereti csinál dolgát, és lehet vágja el torkod.

Zombi nem bánt téged. Zombi csinál dolgát, és semmit panaszkodik. Jól jársz te, vegyél zombit!

­  Azt hiszem, inkább vámpírt szeretnék. (Kezdtem ugyanis belejönni a játékba.)

­  Vámpír nem jó, nappal alszik koporsóban, kell neki friss vér, mégsem jó húsüzemben dolgozni.

­  Mondja már, megeszi a szalámit?

­  Nem! De minden romlott húsból paprikával, borssal, meg fokhagymával csinálnak kolbászt. Fokhagyma nem jó. Vámpír nem szereti.

­  Jó, győzzön meg: miért is jó egy zombi?

Egy pillanatra elfelhősödött az arca. Láttam rajta, hogy különösen visszamaradottnak tart, hogy még most sem értem meg a dolgok lényegét. Tanáros stílusban folytatta.

­  Már mondtam: Nem kér enni, nem alszik, nem kell fizetni, nem akar semmit, és használat után visszavesszük.

­  Miért, meddig bírja, és miért vennék vissza?

­  Nálunk bírja 3 holdtöltén át, másnál zombi vacak, kevés ideig dolgozik. És vesszük vissza, mert a csont kell mágiához.

Ez utóbbi szót különös mosoly kíséretében mondta. Ahogy a szemébe néztem, hideg borzongás futott végig a hátamon.

­  De ember, valahogy csak irányítani kell őket!

­  Lesz neked kevés gondod vele. Csak techno vagy heavy metal kell. Bekapcsolod, és működnek. Még kell gondolni büdösre is, mert kell még sok dezodor is. Nem gond. Nagyon jól jársz te vele.

­  Nem értem, egy zombit rögtön ki lehet szúrni az emberek közül. Még ha jó is lenne valamire, akkor is lebukik vele az ember. Nem veszek ilyet. Nem vállalhatok ekkora kockázatot.

Megint elővette a hideglelős mosolyát, és úgy beszélt, mintha csak a járdán elsuhanó kerékpárosnak mondaná:

­  Már te láttál biztonsági őr?

A kérdés mellbe vágott. Sok őrt ismertem, és sokukkal jól meg tudtam magam értetni. Volt azonban egy jelentős hányad, akitől valahogy viszolyogtam. Eleddig csupán annak tudtam be, hogy tanulatlan, hataloméhes, ám végtelenül kizsákmányolt emberekkel kell együttműködnöm.

­  Jó, tehát szinte mindenre alkalmas. Őrző-védő feladatok, raktározás, szállítás, minden amihez sok élőmunka kell. Vagy hm-mm, holt-munka. Hagyjuk. Mennyibe kerülne nekünk ez?

­  Darabja egy bárti arany. Megéri. Ez nálad két deka. Rossz papírpénz nem jó. Visszavesszük tíz darabot egy bárti aranyért. Jól jársz te. Hozott anyagból még olcsóbb. Vegyél zombit!

Gyorsan kiszámoltam, hogy egy ilyen státusú dolgozó járulékokkal együtt legalább háromszor ennyibe kerül. Ez még a fekete munkánál is olcsóbb, és ­ hát ­ "köpni" sem fog senki. Hogyne, hozott anyag. Brrr. Ijesztő.

Hm-mm. Mondjuk az öreg Jani Bá', vagy az a kis piszok Józsika elég jó választás lenne. Nem folytattam az álmodozást, hiszen én sem örülnék, ha „hozott anyag" válna belőlem. Valami hatalmas ricsajra lettem figyelmes.

A körúton összekoccant két autó. A tulajdonosok egészséges paprikaszínben pompázva pattantak ki a roncsderbire nevezhető alkalmatosságokból, és rituális kézmozdulatok kíséretében birokra keltek. Emberünk megszólalt:

­  Ostobák, tudnak ők semmit! A világ nem olyan, mint hiszik.

Odakaptam a fejem, de csak a hűlt helyét láttam. Az ember, a tálcája sehol. Az ajtókon ki- és beáramló tömegben nem láttam hozzá még hasonlót sem. Egyetlen névjegy árulkodott arról, hogy nem álmodtam. Kicsi, fekete papír, rajta meghatározhatatlan színekben játszó betűk. A puszta látványától is kirázott a hideg. A lap hátoldalán buján tekergőző cikornyák inkább hasonlítottak indákra, mint akármilyen szövegre. Kellemetlen, jeges tapintása volt, gyorsan el is süllyesztettem a táskámban. Kiittam kávém íztelen maradékát, és sietve távoztam.

Azóta nem hagy nyugodni a dolog. Méricskélem a szembejövőket. Gyanakszom a sarki zöldségesre, a felettem lakóra, mindenkire.

Éjszaka felriadva is egyre dübörögnek a fejemben a legvadabb kérdések tucatjai.

Hány ilyen kis emberke járja a világot fura portékájával házalva? Mik is ezek a zombik? Vajon sok van belőlük?

Megszállottan jegyzeteket készítek, éppen csak lehúzódom a járda szélére és vadul karistolom a kis noteszemet, elcsúfítva a parányi lapokat olvashatatlan írásommal. A zombik számának növekedésével a népesség előbb-utóbb össze fog omlani. Fenntarthatatlan. De a mostani életvitelünk is az. Dönteni kell, és végül egyedül az ár számít...

Apropó, gondolkoztál már azon, hogy az irodában melletted ülőn miért van egész nap fejhallgató?

TÓTH LÁSZLÓNÉ

Csak egy kislány

Kellemes szeptemberi reggel volt. A közeli buszmegállóhoz mentem, ahol már néhány korombeli asszony várakozott. Ahogy közelebb értem, hallottam, hogy beszélgetnek egymással. Nem akartam indiszkrét lenni, ezért egy kicsit távolabb álltam meg. Gondolataimba merülve várakoztam.

Szia, mondta jókedvűen egy kislány. Ránéztem, nem volt ismerős nekem. A hátán iskolatáska, ruházata és ő maga is ápolt, tiszta. Arca szabályos, mosolya kedves. Szia, válaszoltam és visszamosolyogtam rá. Hová mész? Egy óvodába megyek dolgozni. Tényleg? És mit dolgozol az óvodában? Segítek az óvónőnek.

Én iskolába megyek. Tudod, már vége a nyári szünetnek. Sajnálod, hogy elmúlt a nyár? –kérdeztem. Jön a busz! - kiáltotta, gyere, szálljunk fel! A buszon mellém ült, úgy folytatta a megkezdett témát. Nem, nem sajnálom, szeretek iskolába járni. Azért a nyarat is szeretem. Apukámnál voltam nyaralni. Tudod, apu és anyu elváltak, de azért nincsenek haragban. Apukámnál már egy kistestvérem is van, nagyon aranyos.

Bocsi! Nekem le kell szállnom! Szia. Máskor is ezzel a busszal jössz? Igen. Akkor még találkozunk!

Leszállt, a busz indult tovább, ő meg a járdáról integetett nekem.

Másnap már vártam, mikor érkezik meg. Hú, mondta, mikor futva éppen csak elérte a buszt. Képzeld, majdnem otthon hagytam a tornafelszerelésem! Már az utcán voltam, mikor eszembe jutott. Vissza kellett szaladnom érte. Jó, hogy elértem a buszt, mert nem szeretnék elkésni a suliból. Örülök, hogy elérted. Tudod, az lenne a legjobb, ha még előző este bekészítenéd a másnapi dolgaid, akkor nem felejtenéd el. Bekészítettem, csak amíg felhúztam a cipőm, letettem a székre. Felvettem a hátitáskám és megfeledkeztem róla. Látod, hogy ki van tömve a hátitáskám? Ebbe nem fér bele a tornacuccom. Külön kell vinnem.

Iszonyú, amit cipelned kell! Nem lehet az iskolában hagyni valamit? Á, nem nehéz. Erős vagyok. Különben meg, azért kellett hazahoznom, mert beleizzadtam. Anya kimosta. A könyvek meg a füzetek kellenek a tanuláshoz. Szeretsz tanulni? Igen, csupa ötösöm van. Megmutassam a bizonyítványom? Ha, akarod? De, elhiszem neked. Okos kislánynak látszol és nagyon kedves is vagy.

Megérkezett. Integetés, majd a forduló busz eltakarta előlem őt.

De jó, hogy itt vagy! Kiáltotta már messziről másnap. Tegnap nem tudtam elmondani, mert tudod, le kellett már szállnom, hogy anyu nem örül annak, hogy kedves vagyok az idegenekhez. Félt engem. Azt mondta, csak a rokonokkal, az osztálytársaimmal és az ő ismerőseivel beszélgethetek. Ne áruld el neki, hogy jóban vagyunk! Rendben, de nem tudom, ki az anyukád. Megmondta a nevét. Így se tudtam. Jó, majd egyszer megmutatom. Nagyon csinos, nem rá hasonlítok. Ne mondj ilyent, nagyon helyes kislány vagy. Köszi, de akkor sem az anyu fajtája vagyok. Ő nagyon vékony és meg kicsit duci, mint az apu. Udvarol neki egy orvos, de ez még titok. Ha elveszi feleségül, akkor kimegyünk Németországba. Már el is kezdtem tanulni németül. Apu sem tudhat róla. Akkor mondjuk meg, ha már elvette az anyut. Ne felejtsd el, hogy titok! Rendben, ígértem meg. Igyekezz, mert fennmaradsz a buszon! Köszike. Szia! - kiáltotta már a járdáról vissza.

Egyik nap a boltból hazafelé jövet egy csinos, miniszoknyás, tűsarkú cipős, fiatal hölggyel láttam. Rám nézett, majd – nyilván nekem szánva – hangosan mondta, jól van anya, megértettem.

Na, észrevetted? Tette fel a kérdést a legközelebbi utazásunk alkalmával. Ő volt az anyukám. Ugye milyen szép? Igen, és tényleg nem hasonlíttok egymásra. Anyukádat már többször is láttam, de nem gondoltam, hogy te vagy a kislánya.

Ugye? Mondtam neked. Egyébként most nem találkoznak az orvossal. Ugye nem beszéltél róla senkinek? Nem, legyél csak egészen nyugodt. Akkor jó. Képzeld, tanulok korizni. Suli után egyenesen megyek a műjégpályára. Hű-ha, az nem semmi. Nekem nem volt korcsolyám soha, de szánkózni nagyon szerettem. Azt én is, de a kori az más. Igazad van. Szia, le kell szállnom.

Egyik reggel, miután a kislány már leszállt, megszólított egy asszony a buszmegállóban várakozók közül. Nagyon helyes az unokája. Látszik rajta, hogy szereti magát.

Nem az unokám.  Akkor kije magának? Csak egy kislány. Értetlenül nézett rám. Arra a kislányra gondoltam, akivel minden reggel olyan vidáman beszélgetnek, és mikor leszáll a buszról, akkor integetnek egymásnak. Én is, válaszoltam.

Telt, múlt az idő. Az óvodai munkám megszűnt. Máshová jártam, későbbi busszal mentem. Talán 4-5 év is eltelt, mikor a buszon hazafelé utazva fáradtan, gondolataimba merülve egyszer csak megütötte a fülem egy ismerős hang. Felnéztem. Vagy 2-3 üléssorral előttem állt a kislány és a tőle megszokott derűs vidámsággal beszélgetett egy korabeli lánnyal. Beszélgetőtársa előbb szállt le. Végül mi is megérkeztünk. Ő az első, én a második ajtónál léptem le a buszról. Elvileg úgy érhettünk volna haza, hogy nem vesz észre, de ki tudja miért, hátra fordult. Szia! - mondta olyan hangsúllyal, mint ha tegnap váltunk volna el egymástól. Szia! - válaszoltam. Hová tűntél? Soha nem vagy reggel a buszmegállóban. Igen, mert már nem az óvodában dolgozom. Te pedig milyen szép kis hölgy lettél, mióta nem láttalak, alig ismertelek meg. Köszi, mondta és elpirult. Hol dolgozol, miért mész későbbi busszal? Egy idős házaspárhoz járok, és ők nem szeretnek korán kelni. Mit csinálsz náluk? Segítek nekik: takarítok, mosok, főzök, vasalok, kiteregetem a ruhákat, mikor mire van szükségük. De, hiszen már te is öreg vagy! – mondta tágra nyílt szemmel, őszinte gyermeki szívvel.

Fáradtságom, mint a füst elszállt. Jót nevettem rajta. Ő meg csak állt és kérdően nézett rám, hogy mi volt olyan vicces, mikor ő – mint mindig – most is csak az igazat mondta. Tudod, kicsim, igazad van. Nem vagyok már fiatal, de vannak tőlem idősebbek is, akik ráadásul  nem is egészségesek, nekik még tudok segíteni. Ja, már értem. Képzeld… és úgy folytatta a beszélgetést, mint ha az évek megálltak volna.

Azóta nem láttam. Lehet, hogy mégis elment Németországba? Esetleg az édesapjához költözött? Vagy csak egyszerűen felnőtt és már ő is máskor és máshová jár? Most már a korombeli asszonyokkal beszélgetek a buszmegállóban, időjárásról, betegségről, halálról.

VÁRATLAN LÁTOGATÓ

Elvirának a 60-as években csodálatosan szép, nyári napon volt az esküvője. Mint ha a természet is örült volna ennek a frigynek. Éjjel kisebb zápor frissítette fel a levegőt, míg reggel a felkelő nap ragyogott a leveleken ülő vízcseppeken. A nyár illata lengte körül a tájat. Szebbet és jobbat elképzelni sem lehetett volna.

Földig érő menyasszonyi ruhájában szinte lebegett a boldogságtól. A szomszédok mind kinn álltak a kapujuk előtt és csodálták az ifjú párt. A templom előtt is sokan várakoztak. Minden olyan szép volt, mint a mesében.

Már az esküvő napján elutaztak nászútra. Végre csak ketten lesznek, örökké összetartoznak, senki és semmi nem választhatja el őket, csak a halál, arra viszont most nem is érdemes gondolni, csupán az eskünél kellett elhangoznia.

Most viszont a szerelem, a nyár, és az új élet vár rájuk. Erről álmodott, ábrándozott, kislánykora óta, ami most valósággá vált. Fiatalok, szépek, egészséges, boldogok, mert szeretik egymást és ez így marad egész életükben.

Az álomszép kezdetből hamar jött az ébredés, csalódással, könnyekkel, válással, két gyerekkel.

A válóperi tárgyalásra már az új hölggyel jött el az „ő férje”, akit már egy ideje más tudott a sajátjának.

Mikor kimondták a válást – 7 év házasság után – Elvirának meggyőződése volt, hogy összedől a bíróság épülete, hiszen ez nem lehet igaz, nyilván rossz álom csupán, melyből csak fel kell ébrednie.

A tények azonban makacs dolgok, az épület pedig nem omlik össze a mégoly nagy érzelmektől sem.

Elvira nem sírt. Egy pontra szegezte tekintetét olyan erősen, hogy szinte fájt. A szíve kalimpált a mellkasában és az agya csak egy gondolat körül forgott, „nem lehet igaz, ami vele történik”.

Mikor hazaért, végigdobta magát a díványon és órákig csak zokogott. Édesanyja simogatta és próbálta nyugtatgatni. Gyermekei riadtan, szó nélkül álltak, nem értették, hogy a világ legszebb és legjobb anyukájával mi történt.

Lassan összeszedte magát.

Még az esküvő előtt megbeszélte a szüleivel, hogy külön bejáratot szeretnének, így a kis házon falazást, bontást követően két bejárat volt, az egyik az úgynevezett utcai, amihez a kaputól csak néhány métert kellett menni, a másik az udvari, mely beljebb volt és ablakai a kertre néztek.

Így szüleinek és nekik is ki tudtak alakítani egy-egy szoba-konyhás lakrészt. Az udvar és a hatalmas kert természetesen közös maradt.

Amíg a férjével élt a szülei szobájába helyezték el a tv-t, ami már kettőjük közös szerzeménye volt és mindig csak egyikük ment át nézni a számára kedvező műsort, a másik ott maradt a gyerekekkel.

A kicsiket korai lefekvésre és alvásra szoktatta az asszony. Este 8-kor már mindkettő aludt.

Természetesen előtte a nagyobb megnézhette a maci mesét, aztán kis műanyag fürdőkádban mosdás, majd egy-két mese elolvasása és „jó éjt puszi” után alvás.

Most, hogy az asszony pár nélkül maradt, az édesanyja konyhájába járt át főzni és a korábbi konyha a gyerekek szobája lett.

Vásárolt egy tv-t, ezúttal a saját szobájába és miután a gyermekek a másik szobában már édes álomba merültek, nézte az esti adásokat.

Gyermekei apja igényt tartott a láthatásra, bár a pontosság nem tartozott az erényei közé.

Egyik alkalommal már a gyerekek aludtak, mikor beállított. Elvira is készült lefeküdni, csupán harisnyanadrág és trikó volt rajta, mikor kopogott a volt párja az ajtón.

„Jókor” jöttél, már alszanak. Te viszont nagyon jól nézel ki. Miért, azt gondoltad, hogy felvágom az ereim miattad? Jól áll rajtad a színes harisnyanadrág. Ez a divat, felelte kissé leereszkedően a volt feleség. Biztos van valakid. És ha van? Közöd? A férfi falta szemeivel a nőt, aki az övé volt, de mostanra talán már másé. Közelített hozzá, majd felkapta és bevitte az ágyba. Az asszonynak nem volt senkije és nem bánta, hogy gyermekei apja nála maradt az éjszakára. Velem csalja meg a szeretőjét, nem semmi, gondolta.

A férfi korán reggel elment. Abban maradtak, hogy egyelőre nem költözik vissza, de mikor a gyerekek elalszanak, a látogatás alkalmával itt marad.

Elvira cégénél lakásépítésbe kezdtek. Add be a kérelmet és költözzünk saját otthonba, mondta az ex. Rendben. Szeretlek. Én is.

A következő alkalomra az asszony a férje kedvenc ételét főzte, azzal várta. Rendes tőled, de nem vagyok éhes. Fürdetés előtt elköszönt a gyerekektől és elment. Az asszony kikísérte. Nem maradsz itt? Nézd Elvira ez állandóan nem megy, most nem tudok maradni. Igen? Mégis, hogy képzelted, ha kedved van, itt maradsz, ha nincs elmész, én meg adjam be a lakásigénylést egy ilyen bizonytalan kapcsolatra? Nem bizonytalan, de időre van szükségem. A lakásba veletek megyek. A szüleidhez nem tudok visszajönni, ezt meg kell értened. Miért? Szeretnek téged, örülnének, ha visszajönnél. Nem költözök vissza, de csinálunk közös programokat a gyerekekkel és majd megbeszéljük a dolgokat, de most mennem kell.

Telt-múlt az idő, hol összevesztek, hol összebújtak. A lakásigénylés benn volt, egyszer közösen meg is nézték az épülő házat és azt, hogy melyik lesz az otthonuk. A szülői házhoz közel van, így édesanyám segítségére akkor is tudunk számítani, ha elköltözünk gondolta Elvira.

Egyik alkalommal a Kék fény című bűnügyi magazinban többek között arról értesült, hogy egy korabeli asszonyt keres a rendőrség, aki tanácsi alkalmazottnak adja ki magát, így keresve fel az egyedülálló embereket. Fantom kép is készült róla. A faluban, ahol a hölgy járt és a meggyilkolt nő szomszédjánál érdeklődött egyedülálló emberek felől, jelentkezett a rendőrségen az asszony, akinek egy idő után feltűnt, hogy nem látja a házból kijönni a szomszédját. Őt szólította meg a „tanácsi alkalmazott”, hogy ismer-e olyan személyt, aki egyedül él és kevés a jövedelme? Ő ajánlotta Kató nénit, aki talán szégyellte a szegénységét, ezért mindig a kerítés mellett beszélgettek. Mi lehet Katóval, csak nem beteg? Először szólongatta, majd bement a házba, melynek az ajtaja nem volt kulcsra zárva. Ekkor találta meg vérbe fagyva. Elszaladt a rendőrségre, ahol persze kikérdezték, nem járt-e valaki az idős hölgynél, nem észlelt-e valami szokatlant, különöset. Eszébe jutott, hogy néhány héttel ezelőtt egy csinos, jól öltözött, 30-as hölgy érdeklődött a „tanácstól”, hogy van-e a közelben rászoruló, mert annak felírja a nevét és a hivatal a rászorultakat segélyben fogja részesíteni. Nekem még él a férjem és a lányunk is velünk lakik, ha nem is dúskálunk, segélyre nem szorulunk, még én ajánlottam neki szegény Katót sírta el magát a szomszéd. Nem maga tehet róla, jót akart. Vigyázni kell az idegenekkel, és ha netán még találkozik vele, feltétlenül jelentse a rendőrőrsön!

Istenem, ez rettenetes! Ilyen a mi falunkban még soha sem történt. Még gondoltam is, hogy megkérdezem Katót, hogy mennyi segélyt kapott.

Mint a nyomozásból kiderült sem a helyi tanácstól, sem más szervezettől nem küldtek ki senkit. Szélhámos járta a környéket, aki nem érte be azzal, hogy az egyedülálló fillérkéjével távozzon, hanem azt baltával fejbe vágta, majd, mint aki jól végezte dolgát, elment.

Elvira nem tudott aludni. Hogy lehet valaki ennyire aljas. Szegény, szerencsétlen, egyedülálló kisemberek jóhiszeműségével visszaélve jut be a lakásba, ahol brutálisan végez a kiszemelt áldozattal. Még csak tartania sem kell attól, hogy hazajön valamelyik családtag, hiszen az információt előre megszerzi /idős, beteges, nincs senkije, zárkózott, nem jár ahhoz senki, mi is csak a kerítésnél beszélgetünk egymással/.

Elvira rendszeresen nézte a Kék fény adásait, nem árt tudni, mi van a világban elv alapján. Egyik borzalmasabb volt, mint a másik, de ezek sajnos megtörtént esetek voltak és sokszor a nézők bevonásával sikerült a tettes nyomára akadni.

Néhány műsort követően az illető hölgy még mindig körözés alatt állt, de aztán már nem lehetett hallani róla. Egyik hír rakódott a másikra, munkahely, tanulás, gyerekek, épp elég információ érte nap-mint nap az embert, mint hogy hosszasan leragadjon egy téma mellett.

Elvirát a munkahelyén – miután megtudták, hogy elvált – többen is „ostromolták”, leginkább nős emberek, de neki nem volt kedve néhány lopott óra eltöltésére, inkább hosszabb távú társra, esetleges későbbi férjre vágyott.

Miután az ex hol volt, hol nem volt, mint a mesében, már nem érezte azt, hogy hűségesen kellene várnia arra, hogy mikor választja őt, és mikor marad hoppon.

Megismerkedett egy korban hozzá illő, elvált férfivel, akinek nagyon bejött, ráadásul – mint mondta – a szándékai komolyak, a gyerekek nem akadályok.

A munka és tanulás mellett így is kevés idő maradt a gyerekekre, így néhány hónap után bemutatta a szüleinek és összeismertette a kicsikkel is.

Csináltak közös programokat – játszótér, cirkusz, strand, vidámpark – majd, mikor egyik alkalommal a gyerekek már elaludtak Feri kérte, hogy beszélgessenek egymással. A beszélgetés lényege az volt, hogy azért ő a barátságnál többet szeretne, de, ha mint férfi nem kell, akkor úgy gondolja, nincs értelme folytatni a kapcsolatot. Elvira belátta, hogy igaza van és megtörtént, amire Feri annyira vágyott. Ettől kezdve, időnként ott is aludhatott, de Elvira az együttélést korainak tartotta és azt szerette leginkább, ha a férfi még éjfél előtt elment, vagy legalábbis korán reggel.

A láthatás alkalmával a gyerekek örömmel mesélték, hogy van egy bácsi, aki kedves, anyut nagyon szereti és néha itt is alszik.

Az ex nem ment el sem a fürdetés előtt, sem a fürdetés után. Nem sietsz? Nem, beszélni szeretnék veled. Rendben. Hallottam, hogy van szerelmed. Mire számítottál, meddig fogom eltűrni, hogy hol kellek neked, hol nem? Igazad van Elvira, ne érts félre. Ha szereted és boldog vagy vele, akkor örülök neki, elvégre fiatal vagy és szép. Elvira elsírta magát. Mi a baj, valami rosszat mondtam? Nem. Az a része igaz, hogy van valakim, de nem a szerelmem. Bocs, semmi közöm hozzá, de nem jó vele? Tényleg nincs közöd hozzá, de ha már rákérdeztél, minden oké. Akkor nem értem. Nem tehetek róla. Más az, hogy valaki szeret, elfogadja a gyerekeink, egyéb téren is a maximumot nyújtja és más az, hogy szerelmes vagyok-e belé. Van egy szeretőm, de nem ő a szerelmem, ha így érthetőbb számodra. Az ex magához ölelte és forró csókok közepette az ágyba vitte. Téged szeretlek. Én is. Akkor miért nem jössz vissza? Legyél egy kis türelemmel, nem jövök vissza, de szakítok a lánnyal és ahogy meglesz a lakás, veletek megyek. És addig? Jövök rendszeresen és veled maradok, de reggel elmegyek.

Feri jó kedvűen érkezett az előre egyeztetett napon. Beszélnünk kell, fogadta az asszony.

Együtt maradunk a volt férjemmel. Szeretjük egymást, a gyerekeknek is így lesz jobb.

Ezek szerint elküldesz? Igen. Elmegyek, de jegyezzed meg, hogy csak azért vagy érdekes, mert van valakid, nem fog visszajönni hozzátok, de te tudod.

Telt múlt az idő, a házak épültek, a pénz gyűlt, még ha apránként is, de a cég is besegít, az OTP hosszú távú kölcsönt ad, meglesz, mire be kell fizetni.

Elvira elmondta, hogy vége a kapcsolatának, nem tud két férfivel lenni és miután mindent tisztáztak, bármikor jöhet az ex, nyitva az ajtó előtte.

Egy ideig tartott az „I love you”, de se a gyerekekkel, se kettesben nem jött össze a közös program. Mennem kell, mondta gyakran az ex, miközben Elvira alig várta, hogy a gyerekek végre elaludjanak.

Aztán jött a VIT, amire az ő szerelme az új nővel ment el, na ez betette a kaput, ahogy mondani szokás. Jól összevesztek és Elvira az addig összegyűlt pénzéből vett egy olajkályhát, gáztűzhelyet, szőnyeget, egyszóval elköltötte, hogy véletlenül se tudjon visszalépni. Amíg ő gyűjtöget, addig a másik szórakozik, teljesen hülyének nézi, de ebből elég!

Kénytelen volt belátni, hogy Ferinek – akit ő nem sokra tartott – igaza volt.

Most, hogy így egyedül maradt egyre inkább foglalkoztatni kezdte, hogy össze kellene nyitni a két lakrészt. Igen, de már annyi mindent megtettek, eltűrtek és elviseltek a szülei. Mégis.

Ez a gondolat nem tudott kimenni a fejéből. Rászánta magát és elmondta, hogy úgy gondolja, hogy a volt férje már nem jön vissza hozzájuk – max. a gyerekekhez egy-két órára – ezért szeretné, ha lenne átjárási lehetőség a két lakrész között.

Kislányom, mi már annyi mindent átéltünk, megértettünk és alkalmazkodtunk hozzád, de ezt nem várhatod el, hogy most újra falat bontsunk, mondta szeretettel az édesanyja. Igen, tudom és igazad is van, de neked is könnyebb lesz a gyerekekre felügyelni, ha nem kell kimenni a házrészből és bemenni a másikba, hanem közvetlenül tudsz hozzájuk jutni. Nekem könnyebb lenne, de mikor érdekelt ez téged? Ki akarta, hogy külön lakrésze legyen? Hányszor variáltunk, cseréltünk, ahogy jöttek a gyerekek? Mindig mi alkalmazkodtunk hozzád. Te akartad a nagy önállóságot, pedig sohasem nyitottunk be hozzátok kopogás nélkül és nem zavartunk, ha otthon volt a férjed, vagy ott volt a barátod.

Apja, akinek a lánya volt az istene, kijelentette, hogy ha össze akarja nyitni a lakrészét, akkor összenyitják. Igaz, hogy édesanyja volt az, akire számítani lehetett, de ha az anya-lánya között volt kisebb nézeteltérés, amelyben egyértelműen az anyának volt igaza, az apa mindig a lánya mellé állt.

Jól van kislányom, ha apukád is így akarja, legyen így.

Anyuka mindkét oldalról felszereltetünk riglit és bárki bezárhatja a saját oldaláról. Mi nem fogjuk, hozzánk bármikor jöhetsz, mint eddig bármikor, válaszolta szelíden az édesanyja.

A szomszédban lakott egy nyugdíjas kőműves. Apuka légy szíves beszéljed meg vele, hogy nyisson falat a két lakrész között. Jól van kislányom, megbeszélem Berta bácsival. Egy idő múlva örömtől sugárzó arccal jött vissza. Holnap jön és megcsinálja.

Apu az nem jó, ma csinálja meg! De, kislányom ő már nem fiatal és sok munka van vele, már délután van, kora reggel viszont itt lesz.

Nem kell befejeznie, csak bontsa le! És mit csinálsz a lebontott fallal? Felteszünk rá egy plédet, aztán holnap beépíti az ajtót, amit kivittél a műhelybe, mikor befalaztattam.

Miért ilyen sürgős? Nem tudom. Szeretném, ha a nélkül tudnék átmenni hozzátok, hogy ki kellene jönni a lakrészemből az udvarra. Apuka légy szíves! Nagyon szeretném!

Berta bácsi átjött, megbontotta a falat, felkerült a pléd.

Szombat este volt, olyankor voltak késő esti műsorok is, ráadásul vasárnap nem kellett dolgozni menni és olyankor a gyerekek reggel bejöhettek az ágyba és ott lehettek Elvira mellett. Sokszor még vissza is aludtak, aztán jött a mesekönyv és a kiválasztott mese olvasása, gyakran énekelgettek is. Ez az ő reggelük volt, végre anyunak nem kellett elmennie és olyan jó volt odabújni hozzá.

Elvira fáradt volt és többnyire 10-kor lekapcsolta a tv-t, azonban a műsor olyan izgalmas volt, hogy kiment a szeméből az álom és végignézte. Éjfélkor fejeződött be.

Nagyon furcsa hangot hallott. Olyan volt, mint, mikor lenyomják a kilincset, ami mivel be van zárva az ajtó, visszaugrik. Kellett nekem ilyen sokáig tévéznem? Már hallucinálok is. Hátrafordult az ajtó felé, látta, hogy valaki lenyomja a kilincset. Az exem! Nyitom. Meggondolta magát, hiányzunk neki. Aztán valami belső hang józanságra intette, és mielőtt kitárta volna az ajtót, megkérdezte, hogy ki az? Egy furcsa, számára elváltoztatottnak tűnt női hang csak annyit mondott, hogy engedjen be!

Ki az, akit nem ismer, a nevét nem mondja meg és éjfélkor először simán benyit, majd mikor nem tud bejönni, annyit tud mondani, hogy engedjen be? És ki tudja, hogy hányan vannak? És egyáltalán, hogy jutott valakinek eszébe, hogy éjnek évadján bemenjen egy idegen udvarba és ott a hátsó lakás ajtaján akarjon bejutni?

Istenem! A gyerekek békésen alszanak. Ki ez a nő és mit akar?

Elvira fellebbentette a plédet és belépett a szülei szobájába. Ébredjetek, mondta. Mi baj van kislányom? Valaki be akar jönni hozzám, nem mondja meg, hogy ki, és azt se, hogy miért.

Édesapja beleugrott a nadrágjába és kiment. Pár perc után visszajött. Na, mi volt? Kovács Istvánt kereste. Elmondta, hogy lekéste a vonatot, aminél várta a kedves ismerőse. Már rég óta tervezte, hogy kijön meglátogatni, de mivel úgy volt, hogy elé jön és most már vissza se tud menni, mert nincs közlekedés, csak nagyjából jegyezte meg a címét. Mivel látta az utcáról, hogy megy a tv, gondolta, hogy megkérdezi a pontos címet.

Elvira édesapja elmagyarázta, hogy merre kell mennie, kikísérte a hölgyet és beriglizte a kaput.

Hogy nézett ki a hölgy? Olyan te korosztályod lehetett. Csinos volt és nagyon kedves.

El kellett volna kérni a személyi igazolványát. Veszett fejsze nyele. Elvira félelmében még kinézni se mert, nem hogy igazoltatni valakit.

Persze, „lassú felfogáshoz idő kell”, ezt a mondását többnyire magával kapcsolatban alkalmazta, mert dühítette, hogy nem tud spontán jól dönteni. Vannak megérzései és idővel összeáll a kép, de a váratlan helyzetben mindig rosszul dönt.

Szegény szülei. Mennyi mindennek kitette őket. Menjenek csak aludni, ő úgy se fog tudni.

A nő nem láthatta az utcáról a fényt, mert a szülei szobájának az ablaka néz az utcára, ahol sötét volt, hiszen aludtak.

Kireteszelte a kaput és bejött a sötét udvarra, majd onnan a nyitott teraszra, ahol is először lenyomta a kilincset és csak miután nem nyílt ki az ajtó, utána kopogott. Viszont, akkor se mondta, hogy kit keres és miért. Hirtelen beugrott neki a Kék fényben látott kőrözött nő. Biztos ő volt, de hiába. Még csak nem is látta és ki tudja, hogy már hol jár. Az tény, hogy hazudott. Tőle is megkérdezhette volna, hogy hol lakik a Kovács úr, de neki nem tudta volna beadni az „utcán láttam a fényt” sztorit, mert egyértelmű, hogy biztosra ment. Tudta hová kell mennie. Nem kopogott az utcai ablakon, hanem bejött a sötét udvarra és lenyomta a kilincset, mielőtt kopogott volna.

Hogy lehetek ilyen hülye? Ott voltak mellettem a szüleim, nem lett volna szabad elengedni igazoltatás nélkül. Mindegy. Hála Istennek be tudtam menni hozzájuk, különben meghalok a félelemtől.

Egyébként hihetetlen, hogy milyen fontos volt, hogy legyen átjárás. Nem hagytam annyiban, hogy holnap.

Elvirára az volt a jellemző, hogy ha nem tudta összerakni a képet, akkor az előzményeket valahol a tudata alatt megőrizte. Sokszor évek teltek el, mire összeállt a történet, mert ha spontán nem is tudott dönteni, hosszú távon nem felejtette el a számára megmagyarázhatatlan dolgokat.

Hónapok teltek el, mikor összetalálkozott az utcájuk felső részén lakó Boriska nénivel. Csókolom, hogy tetszik lenni? Köszönöm, megvagyok, de jut eszembe megtalált a barátnőd? Engem? Milyen barátnőm?

Úgy 3-4 hónappal ezelőtt vendégek voltak nálunk. Jól érezték magukat, későig maradtak, már közel éjfél volt, mikor kikísértük őket a kapuhoz. Akkor jött egy csinos kis hölgy az utcán és udvariasan megszólított bennünket. Elmondta, hogy nagy bajban van, mert lekéste a vonatot és a barátnője hiába várta őt. Eljött a következővel, de nem akarja felkelteni a szüleit, nem biztos abban, hogy ő lakik elől, vagy a szülők.

Egy szobában laktak a kollégiumban – Elvira soha életében nem volt koleszos - de aztán, hogy Elvira férjhez ment, csak időnként küldtek egy-egy képeslapot egymásnak. Utoljára megírta, hogy elváltak, a szüleinél maradt a két gyermekével. Kiss Elvirának hívják.

Én mondtam meg neki, hogy a szülők laknak elől, a kapun csak retesz van, azt ki tudja nyitni, menjen hátra és ott már látni fogja a nyitott teraszt és a hátsó bejárati ajtót.

Tehát így szedte össze az információt a látogató. Jól érezte, hogy őt keresi és hogy rossz szándékkal.

Lebukott egyszer, vagy nem, azt nem tudja, de tény, hogy nem vált az áldozatává.

Évtizedek teltek el az eset óta. A szülei már rég elköltöztek az örök hazába, de ő nem felejtette el ezt a történetet.

Valaki vigyázott rá, mert terve volt vele. A gyerekek, sőt már az unokák is felnőttek, és őt még mindig őrzi az, aki egész életében megóvta őt.

NÉMETH ÁDÁM

Az ördögi masina

1886

Eisenmüllerékről tudni illik, hogy már hosszú évtizedek óta az új találmányok lelkes követőinek bizonyultak. Nem számított, hogy egy masinával csak a baj van, Eisenmüller Mihály úr, még akkor is büszkén hirdette korunk meglehetősen kiforratlan találmányait, ha azok használata laikus ember számára rendkívül bonyolultnak vagy egyenesen életveszélyesnek tűnt. Felesége, ha kérdezték, csak legyintett, hiszen rég megszokta férje furcsa hóbortját, és a háta mögött veszélytelen félbolondnak titulálta őt, akinek igazán megbocsátható volt a zakatoló gépek iránti csodálata, ugyanis neki köszönhetően jó módban éltek, és másokon is gyakran segítettek, ha úgy hozta a sors.

Ha emlékezetem nem csal, 1886 novemberét írtunk, s amit most elmesélek a kedves olvasónak, azon a megszokottnál is átlagosabbnak tűnő csöndes őszi délutánon történt, amikor Bauerné éppen a piacról sétált hazafelé, egy kosár frissen vásárolt piros almával a karján, s békés teendőjének csöndjét borzasztó gépzaj zavarta meg! Olybá tűnt, mintha egy elszabadult lovas kocsi képe rajzolódott volna ki a távolból, de amikor pöfögve, zakatolva közelebb ért, látni lehetett, hogy természetesen Eisenmüller úr tölti próbaútját legújabb játékszerével, amit nagy mosollyal az arcán automobilként konferált fel.

Tetőtől talpig kormos volt, és mielőtt még kalapját megemelve illedelmesen köszönhetett volna az idős asszonynak, ő hirtelen dühösen közbevágott:

- Eddig csak legyintettünk a zakatoló, és ki tudja milyen istenverte szerkezetei láttán, de azért ez az ördögi, füstöt okádó masina mégiscsak több a soknál nem gondolja fiatalember? Majdnem szívrohamot kaptam itt az utca közepén!

Közben folyamatosan az esernyőjével fenyegetőzött! Bauer néni védjegye volt ugyanis a nagy fekete esernyője, ami rendkívül sok dologra volt alkalmas, de leginkább igencsak dühös mondanivalójának nyomatékosításra használta. Bizonyos hogy, az említett eszköz pályafutása során több rémült arcot látott, mint csapadékot!

- Elnézését kérem asszonyom, ha megijesztettem, de éppen a Benz típusú automobilomat járatom be. Teljesen új, még csak idén kezdték a gyártását, és arra hivatott, hogy leváltja a lovas kocsit. Meglátja, hamarosan mindenki ilyennel fog majd közlekedni! Megengedi, hogy hazavigyem, kárpótlásul? – kérdezte kedvesen.

- Ilyen hallatlan pimaszságot! Hogy képzeli, hogy felülök arra a szörnyű masinára! Almás pitét kell készítenem, de maga aztán biztos nem kap belőle egy falatot sem! Nincs időm ilyen dőreségekre. - Károgta dühösen, majd sarkon fordult s olyan lendülettel iramodott neki a házához vezető utcának, mintha hirtelen évtizedeket fiatalodott volna. Közben még keresztet is vetett, mintha tényleg a pokolból származna az uraság automobilja!

Eisenmüller úr lassan elgurult mellette új szerzeményével, és még egyszer intett kalapjával illedelmesen. Vidám ember hírében állt, akinek képtelenség volt elrontani a kedvét, vagy bármivel kihozni a sodrából. Ráadásul két fia rendszerint ugyanolyan gépzsírtól koszos arccal járt kelt a faluban, mint hóbortos apjuk, hiszen az alma nem esik messze a fájától, ahogy mondani szokás. Tudta is ezt róluk mindenki, és így volt rendjén, még akkor is, ha Bauerné világhírű pitéjét sajnos csak hírből ismerhették.

Az elkártyázott kísértetkastély

1892

William Whitfield nemes ember hírében állt, de korántsem abban a bizonyos értelemben, ahogyan az illendő lett volna, inkább csak néhai szüleitől örökölt címével hencegett szivarfüstös éjszakákon a kártyaasztalnál. Zord novemberi este volt, már az éjfélt is elütötte az óra, amikor hirtelen egy titokzatos öregember lépett be a szalon ajtaján, magával sodorva néhány utcán kóborló száraz falevelet. Meggyötört, de bölcs tekintete azonnal a kártyázó arany ifjakat kezdte fürkészni, majd miután kis ideig merengve időzött a kandalló kellemesen ropogó tüzénél, odalépett William asztalához, és így szólt.

- Uraim, ha nincs, ellenükre beszállnék a következő játszmába!

- Engedjék meg, hogy bemutatkozzam, a nevem Dr. Oliver Lambton, – mondta, és azonnal a lényegre tért. Remegő kezével kiterített az asztalra egy ütött-kopott, megsárgult tulajdonlapot, amin az állt gyöngybetűkkel, hogy egy kastély és a hozzá tartozó figyelemreméltó 600 hold földbirtok jogos tulajdonosa. Sietve közölte, hogy nyomban felteszi tétként az egészet, ugyanis ez minden vagyona, és ha a lapok nem neki kedveznek ezen az estén, a győztesé minden!

Williamnek, és tékozló barátainak nem is kellett ennél több. Kezdetektől fogva az öregember esendőségére, és látszólagos figyelmetlenségére alapoztak. Dörzsölt hamiskártyások voltak valamennyien, és azt gondolták, hogy most nyerik meg az évszázad játékát, bárki is lesz a szerencsés közülük.

Talán már hajnali két óra is elmúlt, amikor véget ért a játszma, és Lambton doktor veszített. Szomorúság helyett pimasz ördögi mosoly jelent meg az arcán, és így szólt: - Uram, most nyert magának egy elátkozott kastélyt, minden kínjával együtt! Hosszú éveken át kutattam, hogy olyan romlott embert találjak, aki megérdemli ezt a nyomorúságos sorsot. Az ön hírneve és a ma este tanulsága alapján, nem is találhattam volna megfelelőbb személyt.

Mielőtt William bármit is mondhatott volna, Lambton úr a kezébe nyomta a kulcsokat, megbiccentette fekete kalapja szélét és azzal a lendülettel sarkon fordult. Lovas kocsi zaját nem lehetett hallani, egyszerűen csak felszívódott az éjszaka sötétjében, mint egy kísértet.

- A vénember csak babonás, vagy megtébolyult, és azért hord össze ennyi badarságot. – mondta a társaság többi tagja, majd felhajtottak még egy nagy pohár konyakot, nyugtázták a jól sikerült estét, és nagy egyetértésben hazaindultak a szokásos baráti tivornyájuk után.

Williamet egész éjszaka szörnyű rémálmok gyötörték, de másnap mindezt azzal az egyszerű ténnyel magyarázta, hogy az idős doktor telebeszélte a fejét babonával, és egyébként is badarság az egész. Olyan, hogy átok az ő világnézetében nem létezett. Nem hitt igazán semmiben, csak abban, amit a saját szemével látott, na és persze a vagyonában, amit mindennél többre becsült.

Már korán reggel megváltotta jegyét az első gőzösre, mivel tisztában volt vele, hogy meglehetősen hosszú út vár rá, és ha még sötétedés előtt oda akar érni, sietnie, kell.

Az épület egy kis eldugott vidéki településen, és annak is egy ritkán lakott erdős, lápos szegletében állt ahová egy darabon konflissal ugyan el lehetett jutni, de nagyrészt gyalogosan kellett megtenni az utat. Hiába kínált fel William a kocsisnak busás fizetséget, ha tovább viszi az úton, ő bizony nem volt hajlandó erre.

- A lovak is érzik, hogy az erdő innentől kezdve, sötét, és romlott! Aki ide beteszi a lábát, én mondom, többé senki fia nem látja viszont! Azonban ha van bátorsága hozzá, hát menjen csak tovább, én idáig tudtam elhozni. Én figyelmeztettem, az a hely elátkozott! Elátkozott! Mondanivalóját befejezve sietősen megfordult, és lassan eltűnt a leszálló ködbe burkolózott erdőben.

Későre járt, s az éjszaka ráborította fekete bársony takaróját a vidékre, Whitfield úrfinak azonban csak egy sápadtan pislákoló olajlámpás mutatta a kastély felé vezető ösvényt, miközben úgy érezte, hogy drága francia cipőjének minden egyes koppanása mintha egyre sűrűbbé varázsolná a szinte átláthatatlan fehér fátylat, amely az öreg kastély hatalmas parkjára ereszkedett, akár egy molyrágta régi menyasszonyi ruha.

Hirtelen feltűnt egy megcsorbult rozsdás kapu melynek csúcsos, lándzsákat utánzó díszein vészjósló ébenfekete varjak tanyáztak. Megvetéssel, s gonoszsággal teli tekintetük meglepően emberinek tűnt. A kaput sűrűn benőtte a gaz, zárját pedig látszólag rég elgyötörte az idő vasfoga, a kulcs azonban furcsamód mégis gond nélkül elfordult benne. Az eddig békésen szemlélődő madarak most vad károgásba, és szárnycsapkodásba kezdtek, majd az egyik kiszáradt fára költöztek át, hogy onnan kísérjék figyelemmel az eseményeket. A kapu fülsüketítő nyikorgással kitárult, és innentől kezdve minden lépéssel egyre tisztábban rajzolódtak ki az épület sötét tornyainak ágaskodó körvonalai, a grandiózus homlokzat, és a hatalmas fák, amelyek csontvázszerű ágaikkal szorosan ölelték körbe a kastély falait. Hallani lehetett, ahogy a megfáradt régi ablakokat kinyitja, majd becsapja a mindent átjáró fagyos huzat, és ahogy a ház öreg fapadlójának szúette réseiben magányos kísértetként bujkál a zord téli szél.

A távolból halk, mégis jól kivehető női sikoly visszhangzott, de William természetesen buta képzelgésnek tartotta, és nem tulajdonított nagyobb jelentőséget a dolognak. Mindazonáltal felemás érzések kínozták, mert kezdett rajta eluralkodni a kétely, hogy talán az öregember részben igazat mondott, de ezt a feltételezést nyomban el is hessegette. és gondolatban a felújítási munkálatok költségeit kezdte lajstromba venni. A megnyugtató számfejtés, azonban gyorsan kudarcba fulladt, mivel a főbejárat felé haladván sírköveket pillantott meg a lába előtt. A nemesség köreiben akkortájt elfogadott eljárás volt, a kertbe temetkezni, azonban ez főhősünket rendkívüli módon elborzasztotta, és egyáltalán nem örült a ténynek, hogy családi temetőt talált a kártyán elnyert kastélya előkertjében. Viszolygását félretéve, és talán mérhetetlen kíváncsiságától vezérelve mégis odasétált az egyik sírkőhöz, hogy elolvassa az alig kivehető feliratot, ami így szólt:

„1810-1828 Lady Victoria Lambton emlékére, kit ’oly korán ragadott el tőlünk a szörnyű halál…”

Abban a pillanatban, ahogy elolvasta a néhai Victoria kisasszony emlékére emelt sírkövet hirtelen jéghideg fuvallatot érzett a háta mögött, és a ködből kirajzolódva előtűnt a tárva nyitva álló diófából faragott bejárat. A bentről áradó súlyos sötétség szabályos spirálszerűen repítette maga felé az udvaron pihenő száraz faleveleket, és oly rendkívül szürreális látványt nyújtott, mint amikor Indiai utazásai során kipróbálta az ópiumot, aminek következtében szörnyűséges látomások gyötörték. Csakhogy ez most ijesztően valóságos volt! Minden bátorságát összeszedve elindult, és követte a spirálban keringőző faleveleket, majd miután a padló hangos ropogásából észlelte, hogy bent van, gyorsan becsapta maga után a nehéz ajtót. Olajlámpásának sápadt fénye megtörte a szobában uralkodó sötétséget, és William megkönnyebbülve fürkészhette a csodálatos enteriőrt. A helyiség bal szegletében sűrű pókhálóval beszőtt öreg zongora állt magányosan, a falat hatalmas, könyvekkel teli szekrény borította, középen pedig egy méretes kandalló kínálgatta magát kakukkos órával a tetején. Az étkezőasztalnak tűnő alkalmatosságon díszes ötágú gyertyatartók sorakoztak zsúfoltan, és mivel egy ilyen régi házban, főleg vidéken, még nem volt jellemző az elektromos áram, segítségükkel Whitfield úrfi egész kellemesen be tudta világítani a helyiséget.

Gyönyörű volt, de elhagyatott, és meglehetősen keserű látványt nyújtott. Szinte érezni lehetett a szobára nehezedő szomorúságot, ahol fogcsikorgató hideg uralkodott és bár nem tűnt valószínűnek, hogy sikerül begyújtani a kandallót, a pincében mégis akadt egy nagy rakás tüzelőnek való fa, így a londoni kényelemhez szokott uraság, egyelőre megmenekült a fagyhalál hűvös markából. Az úrfi nagyjából leporolta az egyik szimpatikus fotelt, és egy kis időre megpihent a kandalló kellemes tüzénél, de közben hajtotta a kíváncsiság, így nyomban magához vett egy jókora gyertyatartót, gyorsan meggyújtotta a táskájából előkotort gyertyákat, és elindult a lépcsőn az emeleti szobák irányába. Sorban próbálgatta a kulcsokat, hogy melyik illik az soron következő ajtó zárjába, amikor a harmadik sikertelen kísérletet követően hirtelen kattant a zár! Az ívelt sárgaréz kilincs lenyomása után egy elegáns női lakosztály képe tárult elé, ami egykoron a néhai Victoria kisasszonyé lehetett. William megborzongott a gondolattól, hogy talán a kertben látott sírkő tulajdonosának a szobájában áll. Gyertyatartóját az éjjeli szekrényre helyezte, és átkutatott minden fiókot, minden kis zugot, hátha valami értékes ékszert fedez fel, amit aztán majd jó fizetség reményében továbbadhat kereskedő barátainak. Ékszer helyett azonban az egyik eldugott titkos fiók mélyén elegáns bőrkötéses naplóra talált rá.

Victoria személyes naplóját tartotta a kezében, amiből kiderült, hogy édesapjával Dr. Lambtonnal, és a leány mostohájával a sírkövön szereplő dátum előtt két esztendővel költöztek a kastélyba 1826 áprilisában. Bár egy ifjú hölgy kéziratait rendkívül illetlen dolog elolvasni, mégsem tudta megállni, hogy belelapozzon az elegáns kis csattal lezárt naplóba.

Az első bejegyzés így szólt:

„1826. április 15.

Elmondhatatlanul hiányzik a régi házunk, és legkedvesebb barátnőm Lady Emily, a mindig vidám, bohém nővéreivel egyetemben. Azért gyakran küldünk egymásnak levelet postagalambbal, de a közös teadélutánok önfeledt emléke sajnos az idő múlásával egyre távolibbnak tűnik. Szeretnék újra olyan boldog lenni. Annyira szeretnék! Temérdek szabadidőmet kihasználva rózsákat ültettem, és meg kell, mondjam, örülök, hogy itt nincs kertészünk, mert így én magam gondoskodhatok a számomra oly kedves virágaimról!”

Sok oldalon keresztül ehhez hasonló fellengzős, romantikus, és honvággyal teli gondolatok következtek, egészen Júniusig, amikor nagyot fordult a kisasszony hangulata. Az utolsó, és egyben legkomorabb bejegyzés így íródott:

’1828 Június 26.

Úgy érzem, nem bírom tovább elviselni ezt a szörnyű lélekvesztőt! Édesapám a cég ügyeit intézi, emiatt állandóan üzleti úton van, és fogalma sincs, hogy mi történik ebben a házban. De óh, jaj, túl sok idő telt már el utolsó látogatása óta, s félek, hogy ez csak a mostohám gonosz hazugsága. Talán megmérgezte őt, hiszen Olivia tiszta szívéből gyűlöl, és a vagyonért képes bármilyen ármányt elkövetni ellenünk. Bezárva tart a szobámban, amelynek ablakait teljes hosszában bedeszkáztatta egy helybéli asztalos mesterrel. A férfi hallotta ugyan kétségbe esett segélykiáltásom, de megfelelő fizetség ellenében nem törődött vele. Sem napfényt, sem a rózsakertet nem láthattam már hetek óta. A deszkák miatt még az ablakból sem. Olivia eltiltott legkedvesebb hangszereimtől, a zongorától, és a hegedűmtől egyaránt. Mindentől megfosztott, ami az életet jelentette számomra. Az utolsó megmaradt gyertyám lángját még felhasználom arra, hogy elbúcsúzzak tőled kedves naplóm, és megírhassam e nyomorúságos sorokat. Halálom után átok szálljon erre a házra, s azokra kik ide belépnek az idők végezetéig!”

A napló utolsó sorait, és az átok latin nyelvű varázsigéjét elolvasván, Whitfield úrfin jeges borzongás, és félelem lett úrrá.

- Ebben a házban lett öngyilkos Lambton úr lánya – hirtelen megvilágosodott előtte minden. Amit az öregember mondott szóról-szóra igaz, a ház elátkozott, és kísértetjárta!

Amint ez a szörnyűséges gondolatmenet végigfutott az elméjén, elhatározta, hogy azonnal elhagyja a kastélyt, és olyan gyorsan fog futni az állomásig, ahogy csak bír! Lassú, alig hallható léptekkel indult el a lépcsőn lefelé, vissza a szalonba, amikor, az utolsó lépcsőfokhoz érve kísérteties zongorajáték hangjára lett figyelmes. Az elé táruló látvány olyan képet festett, mint amilyet leggyötrelmesebb lidérces álmaiban látott azon az a bizonyos éjszakán, amikor nyert a kártyán, és túl sok konyakot ivott. Egy fehér ruhás lány ült a zongoránál, hosszú fekete haja kócos, arca tébolyult, a tekintete pedig ijesztően üres volt. Hideg, csontos ujjai óramű pontossággal játszottak az öreg zongora elsárgult, pókhálós billentyűin.

William a bejárat felé futott, hogy meneküljön a jelenés, és az átok elöl, az ajtó viszont rejtélyes módon eltűnt, helyét mintha befalazták volna.

Victoria kisasszony felállt a zongorától, mire az egész ház remegni kezdett, omlott a vakolat, és a hatalmas mennyezeti csillár a földre zuhanva apró szilánkokra tört. A kísértet lassan a levegőbe emelkedve, jobb kezének mutató ujját a pince irányába szegezte, mire az ajtó fülsüketítő robajjal kitárult. A helyiségben a kertben lévőhöz hasonló sűrű köd úszott, amelynek fehér fátyla alól kínok közt vonagló, száműzött lelkek sokasága bújt elő. Nyom nélkül eltűnt iparmágnások, földesurak, és Olivia a lány mostohája is megtalálható volt odabent. Egy azonban közös volt bennük, életükben híresek voltak rendkívüli kapzsiságukról, és gonosztetteikről. William lassan felemelkedett a padlóról, majd Victoria egy mozdulattal berepítette a torz jelenések közé, akik egyre lejjebb, és lejjebb húzták őt a pince nyirkos, hideg földje alá. Segélykiáltása hiábavaló volt, hiszen senki sem hallhatta, mielőtt azonban teljesen elsüllyedt volna, kétségbeesett kapálózása közben megpillantott egy magas, fekete ruhás alakot kalapban, és kétség sem férhet hozzá, hogy Dr Oliver Lambton állt ott személyesen démoni alakjában. Az áldozat felé fordult, és a kártyaasztal mellől ismerős ördögi mosollyal a szája szélén, így szólt:

- Nos, hogy tetszik a kastély Whitfield úr?

Néhány hét elteltével a lapok címlapon közölték a rendkívüli hírt, hogy, Whitfieldék egyetlen leszármazottjának váratlanul nyoma veszett! „Elnyelte a föld!”- válaszolta mogorván, egy piacon almát válogató idős asszony az újságírók kérdésére.

Nos, valóban így történt, a londoni arany ifjak kedvenc hamiskártyását elnyelte a föld!

Vége.

MUSKOVITS BETTINA

Zoli és Tomi játéka

Most egy júniusi vasárnap van, a Móricz Zsigmond utca 42. szám alatt levő bérházban néhány barát ebéd után beszélget. A jelenlevők Tőke Zoltán meg a Kovács testvérek, Péter és Pisti.

Zoli 30 éves lesz, barna hajú, kék szemű, pedig ez ritka, másrészt jókora pocakja van. A jelleme: kedves, segítőkész, erős, erős az akarata is, ezenkívül pontatlan általában, a termete ellenére szeret úszni és kosarazni. A szakmáját illetően tanár a Vízivárosi Általános Iskolában, mivel nagyon szereti a gyerekeket. A másik szenvedélye a természet, így földrajzot és természetismeretet oktat, felsőben persze.

Péter válogatós, de szeret sokat enni, csak nem látszik meg rajta, humoros, félénk, a szakmája pincér és szakács egybe. Pisti édesszájú, okos, bátor, villanyszerelő. Péter művészi lélek: remekül gitározik, énekel és táncol, kiválóan rajzol, szereti a verseket, a színházat, az írása is művészi, pedig balkezes, és a sütésben-főzésben is ügyes. Pisti csak a billentyűs hangszerekhez ért, őt inkább a sport érdekli. Sokfélét szeret nézni és űzni is, de a foci a szíve csücske. Péter csak a tornához, talajhoz ért: ügyesen cigánykerekezik, tud kézen járni, meg kosarazni is szeret, a magassága megvan hozzá.

Szóval ebéd után járunk, és Pisti és Zoli elvégezték a konyha rendbe tételét, Péter pedig ledőlt, mert Pisti elküldte pihenni, mivel ő készítette a menüt. Most Pisti és Zoli belépnek a nappaliba, majd Pisti így szól:

• Péter, nem kényelmetlen neked az a kanapé?
• Hát, egy kicsit igen, de mit csináljak, hogy magasra nőttem? Az emberek helyébe 2 és fél méteres ágyakat csinálnék és az ajtókat is ekkorára.
• Akkor meg miért ide feküdtél?
• Most már úgyis mindegy, inkább felülök, hogy le tudjatok ülni.

Így is történt, Péter mellé ül Pisti, Zoli megy az egyik fotelbe.

• Pepe, kedves öcsém, nagyon finom volt a savanyú tojás!
• Örülök, hogy ízlett.
• Ó, én meg tele vagyok, mint a duda! – mondja Zoli.
• Én ezen nem csodálkozom – szól Péter, – amennyit bekebeleztél.
• Te csak ne beszélj, te is sokat megettél! – közli Pisti.
• Ez igaz, az én hasikám is nagyon tele van!
• Zoli, mióta is ismered Vikit? – kérdi Pisti – Csodálatos, hogy az első szerelmed a feleséged!
• Ez így igaz! Viki 2. év közbe került az osztályunkba, engem addig senki nem kedvelt, az osztálytársaim piszkáltak, hogy pocakos vagyok, meg azért, mert jó tanuló voltam, hogy a tesi nem ment oly jól nekem, meg az árvaságom miatt is. Viki elejétől fogva kedves volt velem, én mutattam meg neki mindent, hogy mi hol van és egyszer piszkáltak, ő pedig megvédett. Eleinte csak barátok voltunk, később olyan 7.-esek lehettünk, mikor szerelembe fordult, ugyanis akkor kezdtünk változni, és a ballagás után tartottuk a kapcsolatot. Egyébként sokat voltam náluk, nekem igen fura volt, mert nekem nem volt családom és egyetlen kiutat láttam, ha csinálok magamnak. Szóval én gimnáziumba mentem, utána az egyetemre tanárnak, majd a diploma után házasodtunk össze.
• Ez nagyon szép dolog – jelenti ki Pisti. – Hát, nekem az első egy kudarc volt.
• Én már nem igazán emlékszem erre a történetre.
• Ez úgy volt, hogy én a szakmunkásba jártam, mikor megismertem egy lányt. Nagyon szerettem, ővele volt az első csókom is. Aztán egyszer láttam egy másik fiúval, ezt nem hagytam annyiban, kérdőre vontam és azt mondtam neki, döntsön: vagy én vagy a másik fiú. Ő pedig azt választotta, ez engem megtört. Innentől hallani se akartam a szerelemről, de mint tudjuk, ez másként lett. Az is baj volt, hogy az anyánk elhagyott minket és apánkat szó nélkül. Én ekkor 7 éves, Pepe meg 3 éves volt. Aput ez nagyon megrázta és mivel katolikus, nem nősült újra, inkább egész életébe imádkozott és várta, hogy visszajöjjön, de ez nem történt meg. Meg a nagybátyám volt a példaképem, és ő se nősült meg.
• Ez így is van, a mai napig is – szól Péter.
• Most boldogan élek Katival és két iker babáinkkal, az apaságba is bele kellett tanulnom. És még két történetet el szeretnék mondani. Pepe születése előtt, én 3 éves voltam és karácsonyra egy kis testvért kértem még hozzá fiút. Egyszer meghallottam a szüleimet, hogy arról beszélnek, lesz egy testvérem, én ezt elhíreszteltem az óvodában. A szüleimnek gratulált az óvó néni emiatt. Kiderült, hogy még nem is volt útban. Csak utána, majdnem egy évre született meg, bár akkor is karácsonyra ígérték, de ő előbb jött több mint két hónappal, tehát koraszülött volt. És akkor ő volt a legkisebb, most meg a legmagasabb.
• Ezt én már csomószor hallottam – mondja Péter.
• Én is csak úgy tudom, hogy apu többször elmesélte, mert nem emlékszem már rá annyira. És most meg kislányokat szerettem volna és azt is kaptam. Az apaságba igaz bele kellett tanulnom, mert az más, mint nagybácsinak lenni, bár én úgy érzem, még kell egyet s mást elsajátítanom
• Azt is nekem kellett megtanítanom neked – egészíti ki Péter.
• Igen, mert te már ezen átestél egyszer. Most el kell mennem egy kis időre, muszáj megnéznem a lányaimat.
• Persze, menj csak – reagál Péter.

Így ketten maradnak Zolival, Pisti elmegy, persze ez csak ürügy volt, mert más miatt is távozott, Péternek szeretne szerezni egy kis meglepit.

• Zoli, nem ülsz egy kicsit közelebb?
• Rendben – odaül Péter mellé és tarkóra teszi a kezét, hirtelen böffent egy jókorát.
• Kedves egészségedre! – mosolyodik el Péter.
• Úgy érzem, jönnie kell még – szól Zoli, és ismét böfög.
• Hát, egészségedre megint! – és Péter nevet, majd hirtelen ásít egy nagyot, és elfelejti szája elé tenni a kezét, aztán így folytatja – Ó, jaj, úgy érzem, rám jött az álmosság, de fogalmam sincs, hogy miért.
• Ennek szerintem egyszerű a magyarázata, bizonyára elfáradtál, hiszen tegnap későn feküdtünk le, és az északázáshoz egyikünk sincs hozzá szokva, vagyis egyébként korán megyünk az ágyba hétköznapokon. Ez azért van, mert én mondjuk korán is kelek.
• Zoli, csakhogy most június közepe, nyár eleje, az iskola kulcsát elásták, és a téglákat elhordták.
• Már megint bolondokat beszélsz, szerinted akkor hogy kezdődne el megint? – majd Zoli jóízűen nevet.
• Jó, te is tudod, csak vicceltem.
• Persze, persze. Egyébként most én is könnyebben vagyok, bár azért hiányzik is a munkám, tudod, mennyire szeretem a hivatásom.
• Én ne tudnám, de én is így vagyok az enyémmel, bát télen-nyáron szeretek főzni vagy tálcát vinni. Te lehet, hogy jó volna egy picit ledőlnöm.
• Menjél nyugodtan át a másik lakásba, ott most senki nem zavarna!
• Jó, de nem szoktam napközbe aludni és tudom, hogy nem is tudnék.
• Akkor csak feküdj le, és pihenj nyitott szemmel.
• És a kisfiammal mi lesz? – mivel ő is a házban van, akit mellesleg Tamásnak hívnak.
• Szerintem ellesz velem is, csak ne csinálj már megint gondot magadnak!
• Nem is szeretnék, jól van, megyek.

Így is lett, átment oda.

Utána Tomi bejön, akinek fekete a haja és egy picit sötét a bőre, mint az apjáé, a szeme viszont kék, mint Pistié. A jelleme okos, érdeklődő, a 2. osztályt kitűnően végezte, az elsőben is jó volt, csak a tesi meg a rajz akkor még nem ment neki. A nagybátyja segít neki a tanulásban, az apja meg a rajzból. A korához képest alacsony és válogatós, félős, ő is tériszonyos, meg csöndes, szótlan az idegenek előtt, vagyis ezeket megint az apjától örökölte, és édesszájú is.

Tehát Tomi így szól:

• Zoli, nem tudom, mit csináljak?
• Hogyhogy?
• Mert az olvasást meguntam, és nincs játszótársam.
• Akkor gyere, majd én leszek az, aki majd játszik veled.
• De mivel? – kérdi a kis srác csodálkozva – Nincs itt semmi játék!

Tomi közelebb megy Zolihoz és leül melléje.

• Olyat fogunk játszani, amihez csak a kis fejed kell, vagyis az eszed, az pedig tudom, hogy van neked.
• De milyen játék az?
• Ugye már kíváncsi vagy rá? Először is az a neve a játéknak, hogy szólánc, tehát kell egy téma, majd egy szó, aztán még egy és így tovább, azért szólánc, mert mindig a szavak utolsó betűjével kell folytatni, vagyis kapcsolódnak a szavak egymáshoz.
• Még nem egészen értem.
• Majd, ha elkezdjük, belejössz. Akkor mondj egy témát, rád bízom a választást.
• Jó. Legyenek földrajzi nevek.
• Kis barátom, te még nem is tanulsz ilyen tantárgyat! – csodálkozik Zoli.
• Nem, de sokat szoktam nézegetni a földrajzi atlaszt, és tőled is hallottam már egy párat.
• Rendben, akkor legyen. Én kezdem, jó?
• Oké.
• Székesfehérvár.
• Rába.
• Alföld.
• Duna.
• Na, ugye megy ez neked, mint a karikacsapás! – szól Zoli – Aggtelek.
• Kápolnásnyék.
• Hogy te miket tudsz? Elképesztő! Kőszeg.
• Gerecse.
• Eger.
• „R”-rel nem tudok többet mondani.
• Akkor kezdjünk egy új kört. Most a téma gyümölcs.
• Jó.
• Málna.
• Alma.
• Ananász.
• Szilva.
• Kis komám, most én nem tudom folytatni.
• Nem gond, de folytassuk! Legyen zöldség és gyümölcs a téma.
• Jól van – válaszol Zoli. – Ez így tágabb egy témakör. Paradicsom.
• Málna.
• Articsóka.
• Az micsoda? – kérdi Tomi.
• Az egy olyan virág, amelyet meg lehet enni.
• Ez érdekes, de a karfiolnak is a virágát fogyasztjuk.
• Ez így igaz. No, mondj egy szót „a” betűvel!
• Alma.
• Ananász.
• Szőlő.
• Őszibarack.
• Karalábé.
• „É” betűvel szerintem nincs is.
• Ez egy jó játék.
• Örülök, hogy tetszett. A következő a gondolós: ez azt jelenti, hogy mondok egy szót, és azzal kell folytatnod, ami először eszedbe jut róla.
• Rendben.
• Most kezdjed te! Mondj egy szót, lehet bármi: tárgy, ember, gondolati dolog.
• Asztal.
• Ebéd.
• Savanyú tojás.
• Pocak.
• Mikulás.
• Tél.
• Hideg.
• Meleg.
• Sivatag.
• Szahara.
• Afrika.
• Elefánt.
• Állatkert.
• Budapest.
• Duna.
• Lánchíd.
• Országház.
• Korona.
• Király.
• Magyar népmesék. Jól van, most játsszunk valami mást, jó?
• Rendben.
• Pillanat, ehhez kelleni fog toll és papír – Zoli odamegy a telefonhoz, ami egy sarokpolcon van, és elvesz két darab papírt meg tollat is. – Tessék, ez a tiéd!
• És ez milyen játék lesz?
• Továbbra is szójáték, hoppá, valamire még szükségünk lesz – Zoli visszamegy a polchoz, leveszi a szinonimaszótárat.
• Ez mire kell majd?
• Nyugi, mondom a játék lényegét! A szótár segítségével kisorsolunk 10 betűt, majd ezekből szavakat kell kitalálni, de mindegyiket egyszer szabad felhasználni egy-egy szóhoz.
• Ez egy picit nehéznek tűnik.
• Majd meglátod, hogy nem lesz az.

Nekiállnak játszani ezzel a játékkal.

Dömök Elíz

A „vad” és „vadásza”…

A nemzetközi szerelvény fülkéjébe elsőként érkezik egy középkorú hölgy. Csomagjai elrendezése után könyvet vesz elő s olv   Nemsokára érkezik egy fújtató, középkorú férfi, aki először kívülről szemrevételezi az asszonyt, majd úgy határoz, hogy az óriási bőröndjeivel beköltözik. Zihálva elrendezi csomagjait, majd izzadó homlokát törölgetve a fülke-társa  úti célját firtatja. Kiderül, azonos a célállomásuk, s jó néhány óra van még addig amíg megérkeznek. Tapintatosan  érdeklődik a férfi a hölgy olvasmánya iránt, aki készségesen válaszolgat.

Már-már kialakul egy szórakoztató eszmecsere közöttük, amikor az utolsó pillanatban megérkezik öt kisebb-nagyobb csomaggal egy mini ruhás, kidekorált, jól álcázott dáma, három biztonsági őr kinézetű fiatalemberrel. A fülkében lévők megijednek, hogy ennyire tele lesz a kocsi? De a fiúk pillanatok alatt felszórják a csomagokat. Puszi jobbról, balról mindhármuknak, majd:

-Csóközön fiúk. Köszönöm.- csiviteli a hölgyike, és lehuppan a       szemközti ülésre. Nem is integet a fiúk után.

Mintha egyedül lenne, elkezdi rakodni a csomagjait. Szinte semmi sincs jól amit a fiúk raktak fel.

Az érett férfi kigúvadt szemekkel figyel, az, aki néhány perce még az idősebb útitársát akarta elkápráztatni.

Nevezzük Őt Ádámnak, aki mellesleg az apja is lehetne az új útitársnak, az örök Évának. Ő nemcsak az „almáit” hanem a miniszoknya nélküli egyéb testrészeit is villogtatja. Meg kell hagyni, csinos, hosszú combok ingerlik a férfit. A  másik „Éva” úgy tesz mintha olvasna, de a szeme sarkából figyeli meddig bírja szó nélkül a férfi, s hogy hogyan nyomul előre a hím a nőstény felé. Most óvatosan lehúzza a jegygyűrűjét, és elrejti a szivarzsebébe.

Éppen jókor, mert nem akar az egyik csomagja megállni a tartóban Évikének. Pont az, amelyik nem hagyná százhúsz százalékig érvényesülni a belátást tenyérnyi szoknyácskája alá.

-Szabad?- pattanna fel Ádám, ha nem akadályozná az úszógumija, amit mindig magán visel. Együttes erővel, vállvetve, s véletlenül készakarva a lány nyakába lihegve, kéz és popsi érintéssel, helyére kerül a csomag. A diskurzus megindul közöttük. A sarokban ülő hölgyről nem vesznek tudomást, aki látszólag nagyon belemélyedt a könyvébe, pedig,  mindent lát és hall.

Az ilyenkor szokásos kutakodó, kérdés-feleletek után kiderül, hogy mindhárman ugyanoda  váltották meg jegyeiket, hogy Ádámunk nőtlen, független, jómódú, majdnem a szájába rágja Évikének, mennyire klassz férfi, hogy hotelszoba várja, stb… Kis szünet után dicsérő jelzőkkel illeti a fiatal nő szinte minden porcikáját. Látszik, hogy nem először csinálja. Évánk a megszokottság unalmával könyveli el a bókokat. Még a második hotelszobára való utalásnál is válasz helyett sejtelmesen hallgat.

         A célállomás felé közeledve Éva feltárja nagyon rafináltan lapjait. Sopánkodik, hogy ezzel a sok csomaggal hogy fog majd leszállni, mert nem várja senki. A gáláns Ádám, aki szentül hiszi, hogy a kis naiv bevette már a csalit, azonnal felajánja, hogy őrá mindenben számíthat, ne legyen gondja a csomagjaira, ő majd elbírja, neki meg sem kottyan.

Mielőtt begördül a szerelvény, Ádám pénzt ad a kalauznak a folyosón, hogy a saját bőröndjeit küldje ebbe meg ebbe a hotelba.

Megérkezünk. Ádám körülugrálja Évikét. Összes csomagját lepakolja, inge átnedvesedik, homloka izzad. Nem törli le, hátha nem veszi a drága észre.

         A peronon Évike elindul a tűsarkú cipőjében, miniszoknyában, retiküljével a kezében. Ádám néhány méterrel lemaradva mögötte, mint egy jól megrakott öszvér fújtatva cipeli a körüludvarolt, reményt keltő utitársnője mázsás csomagjait.

         Éva hirtelen meggyorsítja lépéseit, s már futva omlik egy Őt váró délceg –Adonisz_kebelére, s hosszú, forró csókban forrnak össze.

A mi Ádámunk az utolsó pillanatban veszi észre a gerlepárt. Szinte leszórja a csomagokat. El is iszkolna nyomban, de levegőt is alig kap. Az álnok Éva pedig negédes mosollyal mutatja be vőlegényét a leforrázott Ádámnak.

A harmadik utitársuk pedig magában levonta a következtetést:

         Azért el kell ismerni, ez a kis csitri a fiatalságával, kacérságával, meg a többi rafinériájával jól föl tudta korbácsolni Ádámban a vadászösztönt, amit aztán a saját érdekében ügyesen hasznosított.

>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>

A büntetés elmaradt…

Verőfényes délutáni nap perzseli a kisváros aszfaltját. Házaspár két tíz év körüli gyerekkel sétálgatva nézegeti a kirakatokat. Egy cukrászda elé érve, kis tanakodás után betérnek, s a kerthelyiségben leülnek. Csendesen beszélgetnek. Harmónia sugárzik róluk. A fiúcska és a kislány is tudja már, hogyan illik viselkedni ilyen helyen. Szüleik szerető pillantásaikkal veszik körül őket.

Fiatal pincér közelít az asztalukhoz. Felveszi a rendelésüket. Az asszony pillantása találkozik a pincérével, elgondolkodva szemléli öt. A pincérfiú észreveszi, lesüti a szemét, s gyorsan távozik. Az asszony a férjéhez fordul, s mondja:

- Ezt a fiút tanítottam X falúban, pályakezdő koromban. Bizony, annak már van  vagy     tizenöt éve. De a nevére már nem emlékszem. Kis vékonyka, csendes gyerek volt.

- Te emlékszel minden tanítványodra és megismered ennyi év után? - kérdezi a férje.

- Nem, nem mindre, és meg sem ismerem őket mindig. A diákjaim inkább felismernek. Gyakran  rám is köszönnek. –

A megrendelt italokat és a fagyit már hozza is az előbbi pincérfiú. Lerakja a vendégek elé, majd félénken megszólal:

            - Tanárnő kérem, ugye nem ismer meg? –

            - Dehogynem. Ott ültél az ablak melletti padsorban az ablak mellett, az utolsó előtti padban. De a neved most nem jut az eszembe. Aranyos, csendes gyerek voltál. –

            - Hát igen, én vagyok az, a Kovács Laci. – derül fel az arca.

            - Igen, a Lacika. –mondja elgondolkodva a tanárnő.

Kis szünet után a volt kisdiák ismét megszólal, kipréselve fogai közt a szavakat.

            - És arra is tetszik emlékezni, hogy elloptam egyik társam radírgumiját?  -

            - Bizony emlékszem. Felállítottalak a padból. Te nem voltál se holt, sem eleven. Izzadtál kínodban, úgy megszeppentél, hogy meg sem tudtál szólalni. Az osztályban  a légy zümmögését is lehetett hallani.. Mindenki várta, mi fog most történni. –

            - Akkor én mit is mondtam Neked? – kérdezi a tanárnő.

            - Szó szerint azt: - Ugye, Lacika, te igazán nem is akartad azt a radírgumit magadhoz venni?!? Véletlenül került hozzád. Add vissza gyorsan a gazdájának, és fogjatok kezet! –

A tanárnő szeme is elhomályosult, s halkan megszólalt:

            - Tudod, Laci, most is előttem látlak, amint ott állsz remegve és várod a büntetést. Be kellett volna írnom az ellenőrződbe. De nem tettem, mert tudtam, ha édesapád otthon elolvassa, szíjat hasít a hátadból. –

A csendet a volt Lacika töri meg. Megrázza magát, mintha valami nyomta volna eddig a vállát, s fátyolos hangom megszólal:

            - Tanárnő kérem, higgye el, én azóta soha, senkinek, semmijét nem veszem el, s nem is fogom soha. – kis szünet után hozzáteszi:

            - Most köszönöm meg az akkori döntését. – elfordult az asztaltól, talán, hogy ne láthassák a vendégek a kicsorduló könnyeit, Majd sietve eltávozott.

Az asszony férje átölelte feleségét, s eg y puszit adott az arcára. Nem tudott mit mondani.

Később az idősebb gyerekük megkérdezte:

 - Anya, Te tényleg nem büntetted meg azért, mert ellopta a radírgumit? –

Nem kisfiam. Ennél a kis emberkénél akkor úgy határoztam, hogy ezt kell cselekednem, mert így tudom a leghatékonyabban a helyes útra terelni. – majd önmagának mondva hangosan jöttek ki a  szájából a szavak

    - Örülök, hogy visszajelzést kaptam tizenöt év után, az akkori helyes döntésemről.

Tátrai S. Miklós

Hajnali üzenet

A kétszemélyes kórteremben halkan szólt a bekapcsolva felejtett rádió. A súlyosan sérült orvos valószínű nem is hallotta, mellette ülő testvérének egészen másutt jártak gondolatai. A két férfi egymás kezét fogta, de ebből Béla alig érzékelt valamit. Aludt, vagy talán már egy másik világban járt, ahonnan egyszer-egyszer még visszatérhetett, de a sebészprofesszor pontosan tudta, ez már nem tarthat sokáig. Őszintén beszélt Máriával és Istvánnal. Mindent megtesznek kollégájuk érdekében, de itt már a csoda sem segíthet. Mária teljesen összeomlott. István Dórát, a feleségét kérte meg, hogy vigyázzon sógornőjére. Nem akarta bátyját egyedül hagyni azokra a percekre, amikor magához térhet. Évek, évtizedek futottak végig előtte. Béla majdnem tíz évvel volt idősebb tőle, testvérének gyakran a pótapa szerep jutott. Szerették egymást. Sokat tanult Bélától, okosságot, kópéságot egyaránt, és igazán a nőkről is csak vele lehetett beszélni, amikor fiatal férfiemberként ez a téma érdekelte legjobban. Bátyja már az orvosi egyetemre járt, amikor ő az első szerelmi kalandját, az első csókot mesélte el neki, és senki másnak. Most is elmosolyodott, mert szinte érezte, amint testvére elismerően hátba vágja, és hallotta, amint harsányan gratulál. Béla ebben a pillanatban kinyitotta szemét, és megszólalt.

- Miért nem veszed fel? – kérdezte.

- Mit?

- Hát a mobilomat. Biztosan Mária keres, nem hallottad, hogy csöngött?

- Nem hallottam! – felelte, és a telefonra nézve jól látta, hogy azon nem volt hívás.

- Miért nem figyelsz jobban! Hívd vissza! – szólt ingerülten, szinte kiabálva Béla.

- Inkább később kellene, szerintem most lepihent! – próbálta megnyugtatni.

- Lepihent? Ilyenkor? Na mindegy, akkor készíts rólam néhány felvételt és küld el neki!

István könnyes szemmel teljesítette bátyja kérését, aki úgy nézte rá, mintha a múltból tekintene vissza. Alig hallhatóan újra megszólalt.

- Öcsi! Ne haragudj rám!

- Nem haragszom! – válaszolta István, és az előbbi indulatos szavakra gondolt.

- Akkor jó!

Béla lecsukta szemét, zihálva lélegzett, egyre hangosabban, egyre ijesztőbben. István megnyomta a csengőt, amellyel a doktort és a nővért riasztotta. Mire beértek, már csak szomorú kötelességüket teljesíthették.

xx

A temetés utáni búcsúzkodásnál Mária szóba hozta férje elveszett mobiltelefonját. Istvánnak ekkor jutott eszébe, hogy azt ő tette zsebre, és az az öltönye azóta sem volt rajta.  A telefon a zakó zsebében pihent. Lemerült, fel kellett tölteni. István ismerte a kódot, bekapcsolta, és megnyitotta a fotótárat, hogy megtekintse az utolsó felvételeket. Azokat többször is megnézte, majd böngészni kezdett a galériában. Döbbenten meredt egy képre, amelyen Dórát látta hosszú hajjal, háttérben pedig tisztán kivehető volt a prágai Károly-híd szobra. Pontosan emlékezett, hogy Dóra nászútjuk után vágatta le a haját, és az esküvő előtti hetekben volt Prágában barátnőjével, legalábbis eddig így tudta. Minden összezavarodott benne. Ha Julival volt Prágában, akkor hogyan került a kép Béla telefonjának fotótárába. Hárman voltak ott? Béla és Juli között lehetett valami? Vagy Juli ott sem volt? De hát akkor Béla és Dóra? Kétségbeesetten nyúlt saját telefonja után, Julit hívta. A lány az első csengetésre felvette.

- Tessék, Varga Juli!

- Szia, itt István. Nagyon szomorú hírt kell mondanom neked. Meghalt a bátyám!

- Sajnálom, fogadd részvétem! Úgy tudom nagyon rendes ember volt, bár én alig ismertem!

- Alig ismerted? Nem voltatok együtt külföldön?

- Ugyan már, talán ha kétszer-háromszor találkoztam vele! Nem mondom, ha nőtlen lett volna, szívesen.

- Ne haragudj, hogy zavartalak, és …- András nem tudta befejezni a mondatot.

A kétségbeesés teljesen eluralkodott rajta. A fotó és Juli szavai azt sejtették, hogy Dóra Bélával volt Prágában, és ha ez a feltételezés igaz, akkor viszonyuk volt egymással. Nem tudhatta, hogy mikor kezdődhetett, és meddig tarthatott, de már tudni akart mindent. Eszébe jutott egy furcsa jelenet, amikor még csak jártak egymással. Dóra nem találta egyik egyetemi jegyzetét. Közösen kutattak szekrényében. Az anatómia könyvből véletlenül kiesett egy fénykép, amelyen bátyja állt a kórház folyosóján. Akkor nem tulajdonított különösebb jelentőséget ennek, pedig nem sok fantázia kellett volna hozzá, hogy megértse, miért őrzi egy medika, a fiatal orvos fényképét. Most már azt is kezdte sejteni, hogy Béla miért sürgette az esküvőjüket. Arról győzködte őt, hogy ha meg akarja tartani a lányt, mielőbb vegye feleségül.  Gondolatai össze-vissza csapongtak. Felötlött benne néhány olyan esemény, amikor maga is úgy érezte, valami nincs rendben körülöttük, Dórának és Bélának titkai lehetnek. Mindig elhessegette magától ezeket az ostobaságokat, amelyek most újra rátörtek. Legélesebben a görögországi nyaralás emléke gyötörte. Közösen béreltek egy házat a tengerpart mellett. Az egyik nap délelőttjén Mária véletlenül összetalálkozott régi ismerőseivel, akik délutánra meghívták kávézni. Bélának nem volt kedve elkísérni feleségét, inkább kifeküdt napozni a partra. Dóra vállalta a vacsora elkészítését. Istvánt kérte meg, hogy sétáljon el a távolabbi boltba, mert ott nagyobb a választék, mint a mellettük lévőben. Javasolta, vigye magával Csabikát is, és visszafelé gyűjthetnek kagylókat, amit kisfiúk nagyon szeret. Elindultak, azonban változtattak a sorrenden, és először a kagylókat keresték. Letértek a sétaútról a tengerpartra. Amikor végignézett a homokos fövenyen, meglepődve látta, hogy testvére a ház felé igyekszik. Furcsának találta, és rossz érzése csak fokozódott, amikor visszaérve Dórát kicsit zavartnak találta, a hűtőszekrényben pedig minden volt, amit vennie kellett.

István döntő lépésre szánta el magát. Elment Máriához, elvitte a mobiltelefont. Elhatározta, nem mond neki semmit, miért növelje fájdalmait. Megpróbál belenézni Béla számítógépébe, hátha talál valamit, ami cáfolja, vagy alátámasztja ezt a szörnyű feltételezést. Nem volt nehéz dolga, az asszony elhitte, hogy egy közös vállalkozásuk anyagait keresi, bár valószínű az egész nem is érdekelte. A számítógép nem kért jelszót, megnyitotta titkait. A levelezés és a dokumentum elképesztően sok anyagot, a fotótár rengeteg fényképet tartalmazott, a keresés reménytelennek tűnt. István a „vak tyúk is talál szemet” módszerrel, a fényképek mappáját választotta. Végignézte a címeket, már majdnem lemondóan legyintett, amikor szeme elé ugrott egy szó: „szaki”. Fájdalmas szúrást érzett, mert feleségét, Szakács Dórát, egyetemi csoporttársai „Szakinak” hívták. Megnyitotta a mappát és képek már semmi kétséget nem hagytak Dóra és Béla intim viszonyáról.

xx

A hálószoba addig soha sem hallott csendjét Dóra szomorú hangja törte meg, amint szemét lesütve beszélni kezdett.

- Drága István! Én most elmondok neked mindent őszintén, szívem és lelkem legmélyebb titkait, aztán döntsél, mi legyen kettőnk kapcsolatával. Boldog lennék, ha megbocsátanál, de azt is megértem, ha másként határozol. Örökké szeretni foglak, és egész életemben súlyos teherként cipelem majd azokat az éveket, amelyekkel csalódást és fájdalmat okoztam neked. Nagyon szépen kérlek, ha csak egyetlen pillanatig is szerettél, annak emlékére ígérd meg, hogy Csabika sohasem tudja meg az igazságot.

- Ezt az egyet megígérem, de nem miattad!

- Köszönöm neked! A kis erdélyi faluban, ahol felnőttem, egyetlen iskola volt. Nagyon jól tanultam, de ha az egyház nem segít, sohasem jutottam volna be a csíkszeredai gimnáziumba. Csak a tanulással törődtem, úgy éreztem, tartozom ezzel szüleimnek és János atyának. Falusi kislány maradtam mindvégig. Barátságos, nyíltszívű, de féltem bárkivel is kapcsolatba bonyolódni, különösen azután, hogy megcsillantották előttem a debreceni egyetem lehetőségét. A bejutás óriási változást jelentett életemben. Csoporttársaim befogadtak, és szárnyaik alá vettek. Továbbra is a tanulást tartottam legfontosabbnak, sikeresen tettem le vizsgáimat, mégis másként éltem, mint otthon. Eljártam szórakozni a barátaimmal, közös programokat, bulikat szerveztünk, jól éreztem magam. Nekem is udvaroltak a fiúk, nálam is próbálkoztak, mint minden lánynál, hiszen nagyon fiatalok voltunk. Persze jólesett, hogy tetszem ennek-annak, kedves voltam velük, de igazán közel senkit sem engedtem magamhoz. A második év végén, kórházi gyakorlaton találkoztam Bélával, aki már komoly férfi volt egyetemi társaimhoz képest. Nem akarok belebonyolódni a részletekbe, elég annyi, hogy hamarosan óriási szerelem bontakozott ki közöttünk. Bárki mást elítéltem volna ezért, de érzelmeimet annyira tisztának és őszintének éreztem, hogy minden vád alól felmentettem magam. Emlékszel véletlenszerű megismerkedésünkre? A cukrászda előtti asztalok egyikénél ültetek Bélával. Mellettetek mentem el az utcán, amikor bátyád rám köszönt, asztalotokhoz hívott, és bemutatott bennünket egymásnak. Nekem is rendelt egy kávét, majd néhány perc múlva elnézést kért, amiért mennie kell, és ott hagyott bennünket. Éreztem, hogy tetszem neked, udvarias, kedves fiú voltál. Amikor búcsúzáskor randevút kértél tőlem, azt hittem kiugrik a szívem a helyéből. Gépiesen mondtam igent, végig sem tudtam gondolni, mit cselekszem. Azután egyik találkozásunkat követte a másik, a harmadik, és egyre beljebb sodródtam abba a veszélyes helyzetbe, amelynek nem láttam a végét. Képtelen voltam szakítani Bélával, pedig tudtam, nem lehet közös jövőnk. Téged egyre jobban kedveltelek, megszerettelek, ha nem is igazán szerelemmel, mégis vállalható, biztonságos kapcsolatot láttam benned.  Nem akartam elszakadni tőletek, nem akartam visszamenni Erdélybe. János atya többször mondta nekem: „Itt van a családod! Ide kell jönnöd, az ember a családjához tartozik!” Igen, a család! Az volt az egyetlen lehetőségem, ha Magyarországon is családom lesz, ahová tartozhatom.  Már az utolsó tanévben jártunk, amikor megkérted a kezem. Nem ért váratlanul, mégis egy éjszakát kértem a gondolkodásra. Megtehettem volna, hogy hazamegyek, és lezárom életem debreceni fejezetét. Ha ezt teszem, akkor ma valószínű egy boldogtalan doktornő lennék Csíkszereda környékén, aki mindig vágyakozna valamire, amit sosem érhet el. Nem tudtam elmenni, bár szidtam, átkoztam és szégyelltem, amiért így cselekszem. Mind a kettőtöket meg akartam tartani. Azzal áltattam magam, hogy képes leszek a Bélához fűződő érzelmi szálakat elszakítani, de legalább láthatom, ha a családban maradok. Téged szeretni foglak, és igyekszem boldoggá tenni.

- Dóra! - hitetlenkedett István, de nem tudta folytatni.

- Kérlek, ne mondj semmit! Nem tudnám elviselni, ha most kimondanád azt, amit gondolsz!

- Meddig tartott ez az átkozott viszony?

- A mi megismerkedésünk után még öt évig! Többször be akartuk fejezni, először Prágában, de nem sikerült. Esküvőnk után már egyre ritkábban találkoztunk, de még sokáig nem tudtunk ellenállni a kísértésnek.

- Mint például Görögországban?

- Igen. Honnan tudod? Persze mindegy, hidd el, ma már végtelenül szégyellem, és bármit megtennék, hogy meg nem történté tegyem a dolgokat. Én voltam az, aki a befejezésről döntött, már majdnem két éve. Amikor Svédországban voltál, megkértem Bélát látogasson meg. Valószínű egészen másra gondolt, mint ami történt. Amikor rádöbbent a valóságra, kapcsolatunk befejezésére, úgy sírt, mint egy gyerek. Most már mindent tudsz! Kérlek, gondold át, és ha majd döntöttél, közöld velem.

- Eddig azt hittem, hogy ilyen történetek csak a filmekben léteznek! Vegyél ki szabadságot, utazz haza a szüleidhez. Majd kereslek. Talán!

xx

Dóra a negyedik napot töltötte szüleinél, és Istvántól semmi hírt sem kapott. Alig aludt, alig evett, az összeomlás szélén állt. Félóránként nézte meg a számítógépet nem érkezett-e üzenete, telefonját állandóan magánál tartotta. Éjszakánként, ha egyáltalán elszunnyadt kicsit, zavaros álmokat látott, egyre fáradtabban ébredt. Az ötödik nap hajnalán felriadt valamire, és látta telefonja világít, sms érkezett. Letérdelt ágya mellé, istenhez fohászkodott, majd elolvasta élete legszebb üzenetét: „Bármi történt szeretlek, gyere haza! István”

Mindenkiért sírnak valahol

Esztergomból hosszú, kanyargós út szalad fel a Pilis csúcsaira. Valamikor Szentléleki útként ismerték, 1948-tól tizennégy évig Malinovszkij marsall nevét viselte, majd négy és fél évtizede Dobogókői útnak hívjuk.  A maga korában mindegyik névadás érthető volt, hiszen az út a hegytető felé közeledve Pilisszentlélek felé elágazik. Malinovszkij a II. világháborúban, annak az Ukrán Frontnak volt parancsnoka, amely a Dunakanyarból kiűzte a németeket.  A marsall később kegyvesztett lett hazájában, így neve eltűnt Esztergomból is. A ’60-as években a szentlélek szó nem csengett jól a döntéshozók fülének, ezért a Pilis legmagasabb pontja lett az új névadó. A hegy felől érkezőket akkor - de még a nyolcvanas években is -, más kép fogadta, mint amit ma a Suzuki gyár, a TESCO, a parkok, az új épületek mutatnak. A város szélén, ha a Pilisből a központ felé haladtunk, a Dobogókői út bal oldalán először egy nagy laktanya terült el, amelyet szovjet katonák használtak. Közvetlen szomszédságukban egy régi temető szomorkodott, ahová a ’60-as évek második felétől már nem temettek senkit, de híven őrizte az emlékeket. A temető után már a város kezdődött, a szélső utcákban egyszerű, szorgalmas emberek éltek. Ez a furcsa hármas békében megfért egymással.

A temető szokatlanul, és nem veszélytelenül, a környék gyerekeinek játszóteret jelentett. Nem bántották a többnyire már elhanyagolt sírokat, azonban a bokrok, fák, és a nagy sírkövek, kitűnő lehetőséget adtak bújócskázásra, számháborúra, katonásdira, és megannyi más játékra. Közben észrevétlenül rögződött bennük, hogy hová, milyen nevű személyeket, családokat temettek. A háborúban nagyon komoly harcokat vívtak a térségben, Esztergom kétszer is gazdát cserélt. Sokan estek el mind a két oldalon, és a halottak közül többet vittek abba a temetőbe. A szovjet katonák nyughelyét a közeli alakulat gondozta, rendben tartotta, az elhunytak nevét megőrizték, márványtáblákba vésték. A német katonasírok a temetőben elszórtan, elhanyagolt állapotban voltak, de a fejfák feliratát még ki lehetett betűzni. Az elhunyt katonák nevét az ott játszó gyerekek megjegyezték, a játékban, mint egy szerepet, gyakran kiosztották egymás között.

Két évtizeddel a háború után, egy júliusi délelőtt, a közeli vasútállomás felől magányos, fiatal hölgy - ahogy akkor, az ott játszó gyerekek látták: egy néni - érkezett a temetőbe. Tanácstalanul bolyongott a sírok között. A fiúk érdeklődve figyelték, és Tomi, a legbátrabb, meg is szólította, mert korábban is előfordult, hogy valaki elhunyt hozzátartozóját kereste. A néni szomorúan mosolygott rájuk, és olyan nyelven válaszolt, amit nem értettek. Néhányan, akik a családjukban élő idős embereket még hallották németül beszélni, azt mondták, ezen a nyelven szól hozzájuk. Esztergomba, az elmúlt évszázadok alatt több hullámban érkeztek német földművesek, akik megtelepedtek. Leszármazottaik lassan magyarrá váltak, de az idősebbek közül többen őrizték a nagyszülők, dédszülők nyelvét. Tomi, a közelben lakó nagymamájához szaladt, és segítségül hívta Margit nénit. Lotte - mert később kiderült, így hívták a harmincas éveiben járó fiatalasszonyt -, kezdetben félénken, óvatosan viselkedett, de a barátságos közeledést érzékelve feloldódott. Bizalommal fogadta a németül jól beszélő nagymama invitálását. A konyhában ültették le, teával, süteménnyel kínálták, és bátorították: beszéljen nyugodtan! Halk szavait Margit néni fordította a fiúknak.

Lotte nyolc éves volt, amikor utoljára látta édesapját. Jól emlékszik rá, mint ahogy a háború borzalmaira is. Édesanyja 1945. márciusában kapott értesítést arról, hogy férje januárban elesett Magyarországon, a Budapest felmentéséért folyó harcokban.  Lottét mindig is foglalkoztatta édesapja élete, sorsa, halála, és kislánya születése után határozottan elszánta magát: meg kell találnia a sírt. Több éves kutatás eredményeként nagyjából kirajzolódtak előtte a tragédia utolsó napjai. Szülei levelezéséből, és édesanyja elbeszéléseiből csak annyit tudott, hogy apja őrmesterként harcolt a 711. gyaloghadosztály állományában. Ezen a szálon indult el, levéltárakat, hadtörténeti értekezéseket, újságcikkeket, visszaemlékezéseket tanulmányozott, és két túlélőt is talált a 711-esek közül. A mozaikok összerakása után biztosan tudta, hogy a hadosztályt 1944. végén Hollandiában pihentették, veszteségeit feltöltötték, majd Magyarországra vezényelték. Apja annak a három zászlóaljnak volt egyik katonája, amelyek 1945. január közepén, egy Dobogókő melletti átjáró elfoglalásával utat nyitottak a Wiking páncélosoknak, és más német egységeknek Budapest felé. A kezdeti sikerek után, az áttörést irányító német parancsnok minden ellenkezése ellenére, Berlinből visszavonulási parancs érkezett, mert egyre nagyobb veszélyét látták a szovjet bekerítési hadműveletnek. A súlyos veszteségeket szenvedő német egységek Esztergom felé vonultak. A dokumentumok, és a túlélők emlékezete szerint, a halottak közül sokat temettek el a városban, és annak környékén, közös, vagy egyenként megásott katonasírokba. Lotte jegyzetei több ilyen helyszínt is tartalmaztak, feltett szándéka volt azok megkeresése. Remélte, hogy apja nem tömegsírba került, és nyughelyét megtalálja. A csodában bízott, amikor aggodalommal telve, csupán jegyzeteire támaszkodva, és ismeretlenek megértő segítségét remélve elindult Magyarországra. Margit néni elképzelhetőnek tartotta feltételezését, mert az akkori események valóban ahhoz hasonlóan történtek, ahogy a német asszony gondolta. Persze nem bíztatta, hiszen egy sír megtalálása reménytelen vállalkozásnak tűnt. Kevés katonának adatott meg az emberhez méltó végtisztesség. Dobogókő felől hajnalban hozták le a halottakat, havon csúsztatott kis csónakokban. Később, olykor csak egy nap múlva, lovas kocsin vitték temetni őket. A nem engedelmeskedő fagyott végtagokat megtaposták, hogy minél több holttest férjen a szekérre. Iszonyatos, feledhetetlen látvány volt, mint ahogy az országút mentén sorakozó, mindössze egy-két faággal jelzett katonasírok sokasága is, amelyekről a helybeliek azt sem tudták, orosz, vagy német katona fekszik-e alatta. Margit néni nem akarta ezeket elmondani, hagyta reménykedni vendégét. Javasolta, az esztergomi keresést kezdjék a szomszédos temetőben, aztán majd meglátják, mi legyen a következő lépés. Lotte hinni sem akarta a váratlan segítséget, és könnyivel küszködve ejtette ki apja nevét, amolyan németes keménységgel, amit a fiúk „Joncájg”-nak értettek. Együttérzően hallgattak, és fürkészve néztek egymás arcába, de ilyen fejfára senki sem emlékezett. A fiatalasszony neveket tartalmazó listát keresett elő jegyzeti közül, és arra kérte őket, mondjanak olyan német sírfeliratokat, amelyeket megjegyeztek. Lassan sorolni kezdték a neveket, és amikor Imi azt mondta, „Johan Zeug”, a nagymama váratlanul „megálljt!” kiáltott. Lehet, hogy ő az - mondta nem túl nagy meggyőződéssel - és gyorsan elmagyarázta vendégének a németül leírt, és a gyerekek olvasatában magyarul kiejtett betűk különbségét. Azonnal indultak a temetőbe. Rövid keresgélés után megtalálták azt a négy, egymás melletti sírt, amelyek egyike minden bizonnyal Lotte apjának  hamvait takarta, mert a név, a rendfokozat és az évszámok egyeztek. Lotte megrendülten állt, majd kérte, hagyják magára.

Félóra múlva kopogtatott újra a háznál. Kapát, gereblyét kért, majd elindult a temetőbe. Nem fogadta el a felajánlott segítséget, egyedül akart lenni. Órákig távol maradt, ezért Tomi és nagymamája nagy csokor virágot szedett a kertből, és utána indult. A német fiatalasszony már éppen végzett a munkával, mind a négy sírt rendbe tette. A virágokat nagy örömmel fogadta. Margit néni nem akarta elengedni vacsora nélkül, még szállást is felajánlott részére. Lotte azt  szerette volna, ha valaki tovább gondozza a sírokat. Azt mondta, teljesen megbízik bennük, és ha igent mondanak, előre kifizeti az egy évre megbeszélt összeget, majd évente küldi az újabb részleteket. Margit néni elvállata a feladatot, majd vacsorázni hívta Lottét azzal az ígérettel, hogy közben mindent megbeszélnek, mert ő is szeretne kérni valamit. Az étkezés után elmesélte, hogy a háború alatt bent laktak a városban, és hozzájuk is beszállásoltak német katonákat. Több, nagyon fiatal fiú is volt közöttük, szinte gyerekek, akiket nagyon sajnált, mert borzasztó állapotban voltak. Nem tudták elviselni a fizikai és lelki terheket, sokan összeomlottak, mások már az első összecsapásokban meghaltak, vagy súlyosan megsebesültek, mert nem voltak kellően kiképezve, felkészítve a harcra. Ma, a temetőben látott egy sírt, amelyen a Günter Redling nevet olvasta. Eszébe jutott az egyik sebesült német fiú, Günter, akit ő ápolt, két saját lepedőjét is felhasította a kötözéshez, hogy a seb végzetes fertőzését elkerüljék. Nem tudja mi lett vele, lehet, hogy ő nyugszik az őrmester mellett. A családja, ha egyáltalán van, bizonyára nem tud róla semmit. Ha Lotte megtenné - tette fel a kérdést -, hogy a Vöröskereszt segítségével, újságban, vagy bármilyen más módon közzétenne egy fényképet, és egy medál fotóját, amit attól a fiútól kapott, akkor hátha valaki ráismerne, hátha valakit érdekelne, hogy hol nyugszik a fia, vagy testvére, vagy barátja. Lotte a fejével bólogatott, mert nem tudott megszólalni a meghatottságtól.

Tomi csak a nyári szünidőt töltötte Esztergomban, és nagyon szerette azokat az estéket.  Két egybenyíló szobában aludtak, az elsőben a gyerekek, a belsőben az öregek. Az ajtó mindig nyitva maradt. A lámpaoltás után, amikor már mindenki az ágyában feküdt, sokat beszélgettek.  A sötétség különös hangulatot teremtett. Nem látták egymást, de hallották, érezték, és sokszor úgy tűnt: emlékek, gondolatok, hullámzanak körülöttük. Lotte érkezésének napján annyi minden történt, a fiú rengeteg új élménnyel, tudással, és ismeretlennel találkozott. Nem tudott elaludni. Hogyan lehetséges az - gondolta -, hogy a nagymama szerette a német katonákat, akikről ő semmi jót nem hallott. És ha őket szerette, akkor most miért hívja be olyan gyakran a házuk előtt elsétáló, a laktanyába visszatérő orosz kiskatonákat cseresznyézni, vagy egy-egy zsíros kenyeret elfogyasztani. Meg kellett kérdeznie, és a válasz egész életében elkísérte. 

Nem a német, vagy orosz katonákat szerettem kisfiam - mondta Margit néni -, hanem azokat az anyákat, akik nagyon messze, ugyanolyan féltő szeretettel gondolnak a gyerekeikre, ahogy én is reszkettem a háború alatt a fiaimért. Imádkoztam a jóistenhez, hogy óvja meg őket, hogy mindig segítsen rajtuk valaki, ahogy én is tettem ezt mások gyerekeivel, magyarral, némettel, orosszal. Mindig azt mondtam, és azt mondom most is nekik, akár értik, akár nem: gyere fiam, érted is sír az anyád valahol!”

xxx

 Két év telt el Lotte látogatása óta, amikor Margit nénihez váratlanul beállított egy férfi. Csöngetett, de az ajtóban nem szólt semmit, csak nézte a nagymamát, aki megdöbbenve tekintett az ismerős arcra, majd bizonytalanul megkérdezte:

Günter?

Ja! Margit tante! - hangzott a válasz, majd a férfi szeretetteljes öleléssel borult a nyakába.

Ő volt a sebesült fiatal német katona! Nem halt meg, hála a gondoskodásának, és hihetetlen szerencséjének, életben maradt. Menekülő társaival eljutott Ausztriába, ahol egy falusi család befogadta, ápolta, rejtegette, meggyógyította. Egy újságban felismerte a fényképeket. Megkereste Lottét, és segítségével megtudta magyar jótevője nevét, címét. Eljött hozzá köszönetet mondani, és gyönyörű ágynemű garnitúrát hozott ajándékba, az egykor szétszakított lepedőkért.

SZEDŐ TIBOR

Édesanyám hiánya

2002-öt írtunk, amikor lelke angyalként eltávozott. Elszállt, ahol egy fájdalommentes élet várta, a Mennyország már nyitotta neki kapuját. Könnygyöngyök mutatkoztak szemem sarkában. Vigasztalhatatlan voltam, arcomat két tenyerembe temettem.

Emlékképek cikáztak fejemben, gyász elsorvadt virága költözött szívembe. Közöny árnya borította be megárvult lényem. A külvilág megszűnt létezni körülöttem, csupán vegetáltam, boldogságom kútja végleg kiapadt. A szomorúság keze a bú álarcát bélyegként rám égette.

Édesapám volt a lelki mankóm, no meg az írás. Eveztünk tovább együtt életünk közös  hajójában. Kudarcok edzették lelkem, sikerek újabb sikerekre ösztökéltek. A sors szele kíméletlenül dobált engem, erős voltam, újra és újra felálltam, folytattam utam.

Édesanyám tekintete elmémbe ivódott, arca emléke évek során semmit sem fakult. Velem tartott, jóban-rosszban, szívem erszényébe hordom Őt. Hangja megbújt a tavasz jelenlétében, selymes kacaja a Nap sugaraiban fürdőzött. Zöld szemeit az égbolt sötét bársonyleplére tűzte az éjszaka. Könnyed teste virágos réten pipacs illatával együtt táncot lejtett.

Néha sírásba fojtottam bánatomat, tollam könnye megénekelte szívem fájdalomhimnuszát, amit emlékére írtam:

Nélküled!

A fájdalmam szavait 
karcolta a tél puha 
hóba, ködtakaróba 
keze gondosan 
becsomagolta. 
Jégcsap könnye 
sajátoméval egyesült, 
tar fa ágán szomorúságom 
ült. Két szemedet látni véltem 
csillagos éjszakán, mintha 
Te lettél volna a Hold, ami mosolygott 
rám. A kibuggyanó forrás 
nevedet csobogta, langy 
karjait gyengéden 
derekad köré fonta. 
Selymes hangod fülembe 
még mindig csengettyűként cseng, 
 lelked éneke nekem dalos 
pacsirtaként zeng. Szíved 
enyémben örökké dobog, 
énem ettől nagyon boldog.

Gyerekként ő volt mindig a láthatatlan kapocs számomra, mentőöv, rám fonta szerető karjait, öle fészkében álomra hajthattam kicsi fejemet, puha mellkasa párnaként melegített.

Télen együtt hógolyót gyúrtunk, hóembert készítettünk, nevetésünk megszökött meleg leheletünkkel. Röppenő szavaink fához csapódtak halkan, ráncos kérgükről langy eső mosta le őket. 

Tavasszal hóvirágot szedtünk, csokrot készítettünk belőle. Váza ékes dísze volt, szára szomjasan itta a vizet. Üde illata orrunkba behatolt, szőrszálán pihentette testét. Kint a kertben rügyfakadás indult néma csendben. Előmerészkedő napfény széles mosolyt festett képünkre. Madárcsicsergés vegyült harkály kopácsolásával.

Nyáron kifröccsent szánkból ízletes, lédús alma leve, héja fogunk közé beékelődött. Rohantunk zabolátlanul, mint az istállóból kiszabadult ménes. Talpunk falta a végtelen utat, lábnyomaink földbe préselődtek. Szívünk vadul dobolt, tüdőnk majd kiugrott helyéről, pulzusunk szaporán verte az ütemet, izmaink megfeszültek, lélegzetünk elhagyott bennünket.

Ősszel avarpaláston lépdeltünk, a fák levelei erőteljesen hullottak, rozsdás színbe öltöztek. Ködoszlopnak ütköztünk néha-néha, hajnali harmat kézfejünkre telepedett. Az erdő nekünk elsírta bánatát, a nyár melegét hiányolta. Fél térdre ereszkedett, az égnek szólt imája, vérszegény napsugarak megszánták búsuló fejét.

 2017 van immáron, nincs olyan nap, hogy gondolataim ne terelődjenek felé, csodás személyiségéből én is kaptam, galamblelkét megörököltem. Tizenöt év hosszú idő, de olyan mintha tegnap történt volna, hogy jobb létre szenderült. Hiányát semmi, senki sem pótolhatja, emléke sejtjeim lakója. Mindennap egy próbatétel, az a tudat, hogy velem van kiszínezi a szürke hétköznapokat. Lénye belém szőtte magát, segít erősnek lenni, bátorságot ad nekem, ha elgyengülök. Ez a versem legyen pont a mondat végén, művem záróakkordja:

Végső búcsú

Ó, Drága Édesanyám, szerettelek Téged,
életedet bennem továbbéled.
Imára kulcsolom kicsiny kezeimet,
Rád gondolva lehunyom szemeimet.
Gyászom sebet mar lelkembe,
tátongó üresség keletkezik szívemben.
Elmentél, boldog gyerekkorom derékba tört,
elvett a sors tőlem, ez meggyötört.
Álmomban együtt játszom újra Veled,
soha el nem engedem emléked.

F.MAGYAR ANIKÓ

Bibervári kőálom

A fiú korán kelt. A hajnali kakasszó már ébren találta. Mióta alig három évesen szüleit és egész családját elvette tőle egy járvány, a pap tanácsára a várúr magához vette az őrtoronyba, hogy segítsen neki, meg a szolgáknak a mindennapi munkában.

Megszokta a koránkelést. Néha vizet kellett felhoznia a konyhára a várdomb alatt futó Hanta-patak vizéből, vagy fáért indították a kemence befűtéséhez, de volt, hogy az erdőbe kitett csapdákhoz vitte magával az öreg. Mindezeket a munkákat pedig korán reggel kellett elvégeznie, hisz akkoriban a napok még rengeteg munkát tartogattak számára. Csendes, szótlan fiúcska volt, nem nagyon beszélt, s ha kérdezték is, csak röviden és keveset válaszolt. A várban töltött hét éve alatt, míg az öreg keze alatt szorgoskodhatott, megtanulta a gombákat felismerni, az ehető bogyókat a mérgezőktől megkülönböztetni, tudott saját csapdával mókust fogni, madarat vadászni. Néha még azt is megengedték neki, hogy a halászatban segítsen a várhoz tartozó tavacska vizén, mely munka gyümölcsét aztán a várúr asztalára sütötték meg a szakácsnővel együtt a konyhán.

Azon a reggelen, miután gyorsan megmosdott, felvette elnyűhetetlen ruháját, ami szinte vele együtt nőtt az elmúlt évek során, s kis kosárral a kezében, oldalán Morcossal, a mackótestű, ámde jámbor lelkű kutyával, gombát szedni indult a szomszédos erdőbe. Úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét. Az öreg számtalanszor magával vitte már a rengetegbe, hogy segítsen neki rőzsét gyűjteni, mókust fogni, bogyót szedni, s miután az megbizonyosodott a fiú rátermettségéről, egyre gyakrabban küldte el őt egyedül a legtávolabb levő csapdákhoz, vagy engedte meg neki a gombaszedést messze a vár területétől is.

Mielőtt a fiú kilépett volna a vár kapuján, az öreg még utána kiáltotta, ne menjen ma messzire. Maradjon szorosan a vár alatti erdő területén, éjjel rossz álmot látott. Éjfekete lovak gyűltek össze az ég alján, vágtájuktól lángba borult a világ. A fiú csak mosolygott az öreg bolond beszédén, s miközben igenlően bólintott annak védelmező szavára, magában kuncogva arra gondolt, milyen alapos fenyítést kapna az öreg a paptól, ha ezt az most hallotta volna.

A fiú sietős léptekkel leért a vár alatti szekérútra. Útközben aggodalmas arcú parasztokkal találkozott, akik vele szemben igyekeztek felfelé a várba. Kaszákat, botokat cipeltek magukkal. Megfordulva utánuk, hosszasan elnézte sietős mozgásukat. Egyiket-másikat jól ismerte névről is. Mégsem viszonozták köszönését, s ezt igen furcsának találta.

Leérve a várból, a domb alján aztán az erdő felé vette az irányt, s gyakorlott pillantásai hamarosan a gombákat kezdte kutatni. Gondolatai időközben vissza-visszatértek az aggódó tekintetű parasztokhoz, meg a kezeikben szorongatott szerszámokhoz, s déltájban, mikor a markába gyűjtött szamócákat szemezgette, az öreg reggeli bolondos intését is újra hallani vélte gondolataiban.

Kosarára pillantott, ami alig volt félig telve gombával, s úgy döntött, hirtelen támadt aggodalmát elhessegeti, megszedi terhét, aztán indul rögvest haza. Megdöbbent, mennyi értékes és finom csemegét hagyott el figyelmetlenül útközben maga mellett az elmúlt órákban. Szinte lépésről lépésre ugyanazt az utat tette meg hazának, mint onnan egészen idáig. Kosara is egyre jobban megnehezedett a kezében. Leült hát újra, hogy megpihenve a hazafelé már sietősebb gombaszedésben, kicsit hallgathassa a madarak vidám csicsergését, meg gyönyörködhessen a lombkoronán átszűrődő napsugarakban elképzelt erdei tündérek táncában. Gyermeki ábrándozását hangos lódobogás verte szét. Messziről hozta a szél a hangot, így az erdő sűrűjétől ugyan látni nem láthatta a közeledőket, de az elhúzódó dübörgés hangjából azt jól kivette éles hallása, hogy a lovasok sokan vannak, s a vár felé igyekeznek. Morcos vakkantott párat a feléjük szálló hang irányába, s szűkölve a fiú lába elé hasalt.

Késő délután volt, mikor a fiú visszaért a vár alatti szekérútra. Amint kilépett az erdő fái közül, vágtató lovascsapat haladt el előtte. Hosszasan elnézett a vonulók után, nem értette, miféle különös érzés keríti hatalmába, miközben egy mellette elhaladó, többiektől lemaradt lovas üres, semmibe néző tekintetét kereste. Morcos hangtalanul vicsorgott az elhaladókra, majd váratlanul eltűnt a sűrű erdőben. A lovak dübörgő patáitól felvert por csak lassan csillapodott a fiú szeme előtt. Óvatosan indult el felfelé a várhoz a meredek domboldalon, a por még mindig nem akart szűnni körülötte. Úgy tűnt, mintha az minden lépésével egyre áthatolhatatlanabb, egyre fojtóbb, egyre szürkébb lenne számára. Nem is por volt már az, hanem hamu. Íze keserű volt, és maró. Meleg hamu, ami teljesen körbevette, beleivódott ruhájába, lerakódott arcára, kosarát tartó kezére. Lelke legmélyén sötétséget és félelmet érzett. Ekkor az ég váratlanul megdördült, s a lassú cseppekben eleredt eső, a koszos, poros hamu szürkeségét mosni kezdte könnyes arcáról. A boltíves kapu alatt egy öregember megtört alakját látta, lábainál egy mackótestű kutya pihent békésen. Az öreg, mikor észrevette a fiút, eléje bicegett, megölelte és a fülébe suttogta, mennyire örül, hogy aznap nem fogadott neki szót, s távol maradt a vártól.

Néhány héttel korábban a templomban kihirdették Csák Máté kiátkozását. Valamennyi szolgának, jobbágynak, a várban tartózkodó tisztnek, de még az öregnek is megtiltották, hogy a továbbiakban ezt a kiközösített Csák Mátét szolgálják. Szegényes népség viszont azt teszi, amit ura rendel. A vár ura pedig nem foglalkozott a kiátkozással. Neki továbbra is Csák Máté volt az úr. Nem a fekete ruhába öltözött csuhás, sem pedig a mögötte álló király, Károly Róbert. Nem félt a várúr egyiküktől sem. Nem is törődött az velük. Mert nem hitte el a szóbeszédet, hogy a királyi hadak már a közeli Visegrádot is visszafoglalták a kitagadott Csáktól, s szépen sorban minden birtokát, minden várát visszavették tőle a Börzsönyben. Pusztító harcok árán. A király fegyveres lovasai végül aztán Bibervárat is elérték…

A fiú még oly fiatal volt, s tudása is hiányos ahhoz, hogy felfogja, megértse, mi zajlott le akkor, azon a napon körülötte, a Börzsöny számára legszebbnek tűnő szegletében. Sok évvel később az öreg magyarázta el neki. S mikor a fekete ruhába öltözött csuhás megtanította az írás tudományára, papírra is vetette öreg barátja minden szavát.

Több mint fél évezred telt el azóta, hogy Bibervár lakótornyát Károly Róbert katonái felgyújtották. Ma már csak néhány kőfal áll omladozva az egykor büszkén magasodó őrvár helyén. Hajdani neve Bibervár is lehetett, most Pusztatoronynak hívják. Nyoma sincs már a régi, kicsiny lakótoronynak, nem is lehet megtalálni a hozzá tartozó udvart, a sáncok nyomait a sűrűn benőtt növényzet miatt lehetetlen felkutatni.

A dombtetőn egyetlen boltíves kapu romjainak maradványa emlékezteti csak az arra járót, valaha itt emberek éltek. E düledező romot egészen betemette az idő, homokkal, kőtörmelékkel, szúrós bozóttal. A kőkapu lábánál, a bejárat felől annyira meredekké vált a hegyoldal, hogy e kapu alá nem is lehet könnyűszerrel besétálni. Azonban volt, aki ezt mégis megpróbálta. Ő, miközben a kőfalat akarta megkerülni, s óvatosan lépkedve az alá igyekezett, megcsúszott a növényzettől erősen benőtt, lejtős hegyoldal poros kavicsán. A kőfalba kapaszkodott hirtelen, hogy le ne zuhanjon a rengetegbe, de akkor megindult a kőfal is. Két jókora darab kő, az évszázadok alatti magára hagyott pusztulás után, így már nem tudta tovább tartani magát. Kiszakadt a valamikor vastag falból.

Az egyik várkő, mint a történelmi rég egy kicsinyke darabja, ma már egy levendulabokor tövében folytatja békés, évszázados álmát, s a többi mellette fekvő kővel együtt, életre keltik képzeletemben, lerombolt váraink rég elfeledett múltját.

Lám Betta Csilla

A távolságot, mint golyót, megkapod…

Megfogtam a fegyvert. Olyan vaskos, fekete pisztoly volt, amilyen a nyomozóknak is van. Szóval a mellkasom felé tartottam, és meghúztam a ravaszt. Éreztem, ahogy iszonyatos erővel belevág a mellkasomba a golyó. Olyan volt, mintha valaki nagyon erősen megütne. Majd éreztem a meleget, ahogy folyik belőlem, és elönt a vér. Elakadt a lélegzetem, és erőtlenül a földre rogytam. Tudtam, hogy most meghalok. Egy pillanatra elfogott valami borzasztó félelem, de rögtön azután megnyugodtam. Végtelen nyugalom töltött el, és éreztem, ahogyan lassan megáll a szívem. Aztán csönd lett. Ezt álmodtam aznap, amikor megtudtam, hogy bezárnak. Tudtam, hogy nem foglak látni, nem is hallok rólad. Olyan erőszakkal választottak el minket, és olyan lehetetlen leküzdeni ezt a távolságot, mint amikor a test elválik a lélektől. Mintha szíven lőttek volna. 

Tükörkép

Sepert, sepert és sepert. Már négy órája csak sepert. Seperte a végeláthatatlan szemetet, a véget nem érő utcán. Rengeteg szemét hevert a földön. Elsőre fel sem tűnik milyen sok. Csak amikor az ember elkezdi seperni. Csak az utcaseprőben merül fel a kérdés: mi lenne, ha ő nem szedné fel a szemetet? Az emberek, akik eldobják azt, ezen nem gondolkoznak. Jobb esetben eszükbe jut, hogy van, aki felszedi helyettük. De valószínűbb, hogy nem gondolnak semmire. Egyszerű természetességgel elhajítják, hiszen ebből is – mint mindenből ezen a világon - egyszer majd kiszáll a lélek, hüvelye pedig porrá lesz. Miért is ne gondolnák ezt? Ez természetes. Az emberből is, az élet szép lassan kiszívja a lelket, és annak híján testünk porrá hullik akkor is, hanem temetik azt a földbe. Ha nem dobnak ki bennünket a köztemetőnek nevezett kukába. Olybá tűnik, hogy a temetkezés mint olyan, egyszerű kulturális különbség az ember és a szemét között. Viszont nem várhatjuk el a szeméttől, hogy egyik a másikat elássa, „kukába dobja”. Ez az ember joga és kötelessége. Mi vagyunk azok, akik kiszipolyozzák a tárgyak lelkét, mi adunk életet nekik, és mi gyilkoljuk meg őket. Azzal, hogy elszívjuk, megisszuk, megesszük azt a valamit, életet adunk neki, majd általunk bevégeztetik, és szemétté, lélek nélküli hüvellyé lesz. De milyen gyilkos hagyja az utcán rohadni áldozatát? Egy becsületes gyilkos elássa azt. Az ember még gyilkosnak is rossz. Ezért vannak utcaseprők. Ahogyan az ember sem ássa a földbe halott hozzátartozóját, hanem sírásót fogad, úgy takarítja el az utcaseprő a szemetet. Csakhogy a szemét, akkor is csak szemét, ha a kukába dobjuk. A szemetet nem emeljük piedesztálra azzal, hogy a kukába dobjuk, és az ember sem válik valamivel kevesebbé azért, mert az a valami már nem része az életének. Éppen ellenkezőleg. Megadjuk a végtisztességet annak a valaminek, ami egykor – ha csak pillanatokra is – fontos részét képezte életünknek. Az ember becsületes gyilkossá lesz, és rend lesz. Az utcaseprő munkája végeláthatóvá és értelmessé válik, és szebb lesz a világ. De! Az ember gyilkos. Ne is áltassuk magunkat. Élvezettel pusztítja a környezetét. Nem ám a pusztítás a baj. Az az élet rendje. De az ember Istent játszik. Nem pusztán képmásnak hiszi magát, hanem tükörképnek. De „hívhatod a macskát halnak, attól az még nem fog tudni úszni”. Nem istenek vagyunk. Nem vagyunk Istenek. Az élet, amelyet elveszünk, nem a miénk. Lopjuk azt! Gyilkos tolvajok, tolvajgyilkosok vagyunk. Abból is a rosszabb fajta. Még csak nem is szégyelljük, el sem takarítjuk aljas munkánk mocskát.

Miklósi László

A 16 -17 . század fordulóján Hernád község – a lakóhelyem – elnéptelenedett. Török - és Habsburg  uralom idején játszódik a történet az Alföldön…

A jegenye

Cudar egy vihar volt. Először csak a szél bucskázott át a dombokon, majd porfelhőbe burkolózott a táj. Házcsonkok közt süvítve kapaszkodott a marhák kötelébe. Azok meg egykedvűen fordítottak hátat a viharnak. A gyerek megriadva kapaszkodott az öreg rongyaiba, követve őt a bucka bejáratához. Mire becsukódott mögöttük a földbevájt odú bejárata, megérkezett a mennydörgés is. Korán jött az este. Az ajtónak használt faköteg hézagain be – bevillant a villámok fénye, majd egyre gyorsabban követte azokat mennyei robaj. A nedves föld szaga keveredett a mosatlan, izzadságszagú rongyokéval, mégis biztonságosnak tűnt a lyuk. Összebújtak a nyirkos szalmán, meg – meg rezzentek a fényességet követő dübörgésre. Az egyik nagyon élesre sikerült. A gyerek riadt nyögésére az öreg csak ennyit mondott:

• Valamit akar velünk az Isten!

A következő néhány órára elült a vihar. A párától duzzadó melegben mindketten elszunnyadtak. A csend ébresztette mindkettőjüket. Az öreg kinyomta az ajtót, kitolta a gyereket rajta, majd hunyorogva mérte fel a vihar pusztítását. A jószágok békésen pihentek, szárították ázott bőrüket a felfelé siető nap sugarában. A hajnali párában kirajzolódni  látszott az egykori falu körvonala. Falmaradványok tagolták a rónaságnak ezt a részét. Az öreg körbenézett,  mert hiányzott valami a tájból, majd ideges lépteit felpörgetve a romok közé rontott. A fiú figyelte egy darabig, majd értetlenül utána sietett. Az egykori templomig szaladt az öreg. Megmerevedett. Szemét az égnek emelve morgott valamit, amit miértnek is lehetett érteni. Azután széles sávban könnyek patakzottak végig az arcán. Teste tartása gyengévé lett, kettőt lépett előre, majd térdre rogyott. A gyerek akkor ért oda. Az öreg kezei egy kettétört fa csonkját simogatták. A fa üszkös kérgén nyugodott az öreg keze, könnyei a kormot terelték a gyökerek felé. A fa nagyobbik törzse az egykori templom oldalfalát döntötte az oltár valaha volt helyére, zöld koronával takarva be a Szent Kereszt emlékét. Most értette meg az éjszakai dübörgés okát. Az úr haragja kettétörte a táj egyetlen, még élő ormát, a jegenyét.

Az öreg a csonkot ölelte, bár hárman is kevesen lettek volna, hogy körülfogják. A fiú közelebb lépett, kicsiny kezét a remegő öreg vállára tette, mire az odafordította arcát.

• Elszámolni valója van velem Istennek! Már sokadszor…

A fiú értetlen arccal figyelte az öreget, nem szólt, de tekintete óriási kérdésként terpeszkedett közéjük.

• Apám! Ez csak egy jól megtermett jegenye! – suttogta félénken – Egy jegenye volt…

Az öreg megfordult. Tekintete végig pásztázta a gyerek arcát, átszaladt repedezett tenyerére, majd az égboltra siklott. A pillanatnyi harag oldódni látszott. Ekkor döbbent rá, hogy ez a gyerek nem ért semmit, nem tud semmit és nem képes őt megérteni, ha a miértekre nem talál magyarázatot. Lassan felállt, kérges kezét a fiú fejére emelte, megsimogatta és vállán nyugtatva kezét a marhákhoz indultak. Miközben a harapnivalóhoz készülve száraz ágakat kerestek, az öregnek megeredt a nyelve.

• Ez egy nagyon régi történet. Lassan 53  év telik el  már azóta.

Szemei bepárásodtak, ahogy ezt a mondatot kiejtette. Zsíros haját hátra simította, aprót köhintett, majd száraz szalmára hintette két tűzkövéről a szikrát. A felfutó füstcsík adott időt könnyei lenyelésére, majd a vékony ágak halk ropogása közben kezdett bele a történetbe:

A faluban akkortájt már nem sokan laktunk. Mindössze 8 család. Én is a szüleimtől tudom.

Az egyik házban a még lakhatók közül Jánosnak és Júliának született akkortájt fia. A fiú a csendbe burkolózott. Így mondták, hiszen nem beszélt és állítólag nem is hallott. A fiú szépen felcseperedett, magas, de vékony lett 10 éves forma korára. A falu együgyűnek tartotta, magasságáról kapta a Jegenye nevet. Sokan kigúnyolták, sokan sértően szánták, nem is sikerült neki elismerést szereznie munkával, inkább csak megtűrték maguk között.

Találtak neki elfoglaltságot, néhány bárányt terelgetett nap mint nap a falu határában. Tekintetével beszélt az állatokhoz, közöttük érezte magát biztonságban. Gyakran szaladgált a kihajtott csikókkal, gyorsaságának köszönhetően hamar beterelte a reá bízottakat.

Korán került árvaságra. Az egyik napon az anyja a tűzhelynél dolgozott, amikor a ruhának nevezett rongy szikrát fogott, majd a helyiség sarkában bekészített friss ágynak való szalma kapott tőle lángra. Az udvaron fát hasogató János már csak a tető vörösessárga lobbanását észlelte, berohant a házba, hogy mentse, ami menthető. Ekkor már több öles láng nyalta a tetőt. A faluból a szomszéd István és öccse Béla rohant segíteni, de a kútból vizet már nem lehetett annyit kihúzni, a tető meg reccsent egyet és rászakadt Jánosra és Júliára. Alig lehetett a testüket felismerni. Béla fia Endre rohant ki a rétre Jegenyéért, mire visszaértek, már csak üszkös gerendák és két kiterített test fogadta a fiút.

Nem voltak könnyei, nem olvashattunk a tekintetében, nem ült ki kétségbeesés az arcára. Állt csak némán, egykedvűen, gondolatai valahol messze jártak, a falu lakosságában megerősítve a véleményt, hogy együgyű ez a Jegenye.

Gondoskodni nem tudott magáról, minden nap másnál kapott valami étel félét. Az időjárás hamarosan hidegre fordult, szállásról is kellett volna gondoskodni Jegenyének. A fiú eleinte a templomban keresett menedéket, de a hideg óriási kihívást jelentett. Misét, szertartást már rég nem tartottak ott, az utolsó plébános halála után a templom kapuját becsukták, már a rajta lévő reteszt sem tolták rá, így Jegenyének egyedül kellett szembenéznie Istennel. A hideg nagyobb úrnak bizonyult a falon megfakult képeknél is. Jegenye inkább a lovakat, marhákat és juhokat rejtő istállóba költözött. A szalmán volt hely bőven, reggelente kapott egy – két ibrik tejet, de amerre a faluban járt, némi ennivalóhoz is jutott. Néha megpróbált betekinteni az ablakokra kifeszített hártyákon, kereste a kapcsolatot az emberekkel. Ez nem annyira kapcsolat, mint inkább szánalom volt, de a falu elfogadta, hogy köztük él Jegenye.

Az idő kifelé sietett már a télből, amikor az egyik kis házban világra jött egy gyermek. Ritka ünnep volt ez, hiszen a faluban régen nem jött már gyermekáldás. A szülők a széltől is óvták a picit, hangja zeneként olvadt az éjszaka csendjébe. Meg a farkasok szavába…

Az istálló szalmáján fekve egyszer arra lett figyelmes Jegenye, hogy az egyik fagerenda megremeg. Először félve bújt mélyebbre a szalmába, de a kíváncsiság legyőzte a félelmét. Odakúszott a gerendához és kikémlelt mellette. Egy hatalmas szempár nézett vissza rá. Rémülten ordított volna, de nem jött ki most sem hang a torkán. Az állat bűze csavarta az orrát, keze egy fadarab után kutatott, majd végre sikerrel járt. a botot óvatosan kitolta a résen és nagy erővel hirtelen az állat testébe tolta.

Az először megijedt, hátra ugrott. Ekkor látta meg a szempár tulajdonosát. Egy jól megtermett farkas volt. Csepegő nyála és vicsorgó fogai félelemmel töltötték el. Látott már állattetemeket a birkák legeltetésekor, de most döbben rá, mekkora és milyen veszélyes ellenféllel találkozott. Az állat a fájdalomtól felüvöltött, majd habzó szájjal próbált a résen visszatámadni. Sikertelenül. Társai vonításukkal betöltötték az éjszakát.

Másnap kézzel – lábbal mutogatva próbálta felidézni találkozását a farkassal a falu férfi tagjainak. Eleinte kinevették és kigúnyolták, de Béla odakísérte az istállóhoz, ahol egyértelmű bizonyítékként tanúskodtak a lábnyomok. A nap hátralevő részében megerősítették a tartóoszlopot, két támasztógerendát építettek a bejárathoz, az ablaknyílásokat belülről megtámasztották.

Már olvadtak a jégcsapok, amikor sötétedés előtt is hallani lehetett a kisebb farkascsordák hangját. Nem volt mit enniük, egyre közelebb merészkedtek a falu megmaradt házaihoz. Már a madarak sem voltak mindig biztonságban. Az alacsonyabban nyugvó fészkeket is levadászták.Az új tavaszban Jegenye először próbálta kihajtani a birkákat az egyre zöldülő rétre. Vastag botot keresett magának, hogy védekezhessen, ha megtámadnák. Nem várta meg az alkonyt, mindig világosban tért vissza. Fülére nem támaszkodhatott, így figyelte az állatok és madarak viselkedését, menekülő nyulak, néha őzek mozgását. Megnyúltak a nappalok, így estefelé sokat időzött az újszülött faragott bölcsője körül.

Az emberek nem látták szívesen. Az istálló szaga a bőrébe ivódott és mérhetetlen bűzt hurcolt magával. Az ételt, amit szánalomból juttattak neki, már csak kitették a köcsögfára. A picit is egyre távolabbról szemlélhette és nem értette, miért rekesztették ki a falu közösségéből. Sokszor betért a templom 4 fala közé, nézelődött, próbálta kivenni a falra festett képek körvonalait, szemét végig sétáltatta az egykor oltárként használt félköríves fal repedésein. Az egykori harangkötél foszlányai lógtak, lengedeztek a huzatos ablaknyílások előtt.

Az egyik napon ismét rájuk szabadult a tél. A templom kapujától az istálló felé tartott, amikor két izzó szempárra lett figyelmes. Látta már ezeket a szemeket, tudta vicsorgó éles fogak is tartoznak hozzájuk. Gyorsabbra vette lépteit és idegesen tekintett körbe. Csak a gyorsaságában bízhatott. A jeges sárban szaporábban lépteit, majd futásnak eredt.  A tompa puffanásokat ugyan nem hallhatta, de érezte, hogy az élete forog kockán. minden erejét beleadva elérte az istálló ajtaját. A felcsapódó retesz, mögötte a biztonság sejlett, mégis kiverte a veríték, mert meztelen bokáján egy pillanatra megérezte a farkas nyálas bundáját. Sebesülést nem okozott, de fokozott óvatosságra intette.

A következő reggeleken már a félelem is társává lett. Figyelte, nincs – e izzó szemű kísérője, minden bokor mögött ellenséget sejtett. Az újabb olvadás megint lehetővé tette a nyáj kihajtását. Vigyázott és figyelt. A legutóbbi eset óvatossá tette. Az óvatosság azonban a magányosságot is kidomborította. Kivel tudna kommunikálni az állatokon kívül? Ki segítene, ha támadás érné. Hiába dolgozik négy férfi is a szérűn, hiába szántanak, ha nem tud jelezni nekik. Azok meg messze elkerülik. Nem csupán a szaga miatt, együgyűsége pecsétként nehezedik rá. Éberen terelte állatait már a harmadik napon, amikor varjak gyors keringésére lett figyelmes. A varjak kisebb csapatokban köröztek, a kör a falu felé forgott. Azután kisebb madarak repültek fel, majd rémült nyulak szaladtak széjjel. A jelzés félreérthetetlen volt. A falu újra veszélyben van.

Gyorsan összeterelte a juhokat, hogy előbb érjen az istállóba. Lépéseit már – már futva tette meg. Az istálló ajtaja nyitva volt, ahogy reggel hagyta. Botjával nógatta a bóklászó jószágot, de a szél segített rajtuk. Az állatok is megérezték a veszély és vágtában értek az istállóba. Ellenőrizte, rendesen zárva – e az ablak, majd szénát dobott az állatoknak, azok egymáshoz bújva terültek el rajta, hangjukat is elfojtva félelmükben.

Jegenye megmarkolta a botot és a faluba sietett. Jelezni akarta Bélának a veszélyt. Sötétedni kezdett, a korai hold sarlója megcsillant a tócsák tükrén. Valami furcsa érzés vett rajta erőt. Úgy érezte, nincs egyedül, valaki figyeli. Gyorsan körültekintett, de nem látott semmi különöset. Próbálta a saras utat szemügyre venni és ekkor meghűlt benne a vér. A lábnyomok. Frissen haladtak a jól ismert farkas lábnyomok a falu irányába. Próbálta megállapítani, hányan lehetnek, elégedetten vette tudomásul, a toportyán egyedül érkezett. A nyomok mélységéről ítélve jól fejlett példányt sejtett. Meggyorsította lépteit. Távolban vonítás hangzott, az est próbált egyre mélyebbre nyújtózni. Libabőrzött a karja. Nem a hidegtől, arra most nem volt idő gondolni, inkább a harag, a düh, az idegesség. A szél az arcában kapott és ekkor megérezte a közelségét. Orrában megőrizte a farkas nedves bundájának bűzét, ez köszönt vissza a szél hullámain.

Tudta, itt van, közel. Figyeli őt, lesben áll, vagy vadászik. A szél az arcába fúj, ez előny. Jegenye érzékelte előbb az állatot. Ebből kell előnyt kovácsolni. Megmarkolta a botot és szemével az egyre sötétedő utat bámulta. Egyszer csak a házak körvonalaiból valami kivált. Egy árnyék siklott keresztül az úton, majd a házak mögött elő – előbújva menekülőre fogta. Jegenye állt és nézte, majd gyors mozdulatokkal próbált a közeledő árnyék elé kerülni. Az árnyéknak nem farkas feje volt, hanem valami furcsa, alaktalan. A test körvonalai élesek, de a fej… Bevillant a megoldás. Valamit visz a szájában. Házak közül jött, jószág nem lehetett. Felgyorsította lépteit, most már futva próbált elé kerülni.

Futás közben megcsúszott és a hátára esett. Pont akkor ért a farkas is oda. Szikrázó szempár mérte fel a helyzetet. Az állat a meglepetéstől megtorpant, így Jegenye szemügyre vette a szájában levő dolgot. Egy gyolcs köteg. Egy kerekre formált köteg, ez a…

Düh borította el a felismerés pillanatában. A gyolcsban van valami. Egy gyerek. Ez a gyolcsköteg pihent a faragott bölcsőben, az éhes farkas ezt szemelte ki prédául. Vad elszántság lett úrrá rajta. Hirtelen két kezével kapott a köteg felé. Kezéből kihullott a bot, de a meglepetés az állat szájából kiszabadította a csomagot. Az anyag elfeslett, de kezében tartotta a gyermeket.

A farkas ebben a pillanatban felfogta, hogy elveszítette a prédát és azonnal ellentámadásba lendült. Hirtelen mozdulattal Jegenye keze felé kapott. Éles fogai a hüvelykujjába hasítottak. Jegenye másik kezébe vette át a valószínűleg sírástól reszkető csomagot és miközben próbált feltápászkodni, vérző kezével a farkas pofája felé csapott. Az ütés talált, de szúrós fájdalom hasított a karjába. Szeme a földre hullt botot kereste, közben sikerült talpra ugrania. Az állat meglepődött az ütéstől, pillanatokkal később a világító szempár már vérben forgó ellenféllé változott. A farkas támadni készült, mellső lábait a földhöz lapította, fogai vicsorítva fejét leszegte. Ekkor pillantotta meg a botot.

Az állat ebben a pillanatban elrugaszkodott. Jegenye hirtelen lehajolt és ezzel a lendülettel felkapva a botot, óriásit suhintott a levegőbe. A mozdulat fennakadt az állat gerincén. A bot azonnal kettétört, az állat mozdulatlan testként zuhant a sárba, majd lassú, de sikertelen kísérletek tett az újbóli támadásra. Végtagjai már nem engedelmeskedtek, gerincéből kis patakban szivárgott a vére.

Jegenye a szétforgácsolt botra nézet, majd a másik kezében nyugvó gyermekre. Hallani nem hallotta, de belsője azt súgta, keservesen sír az ijedt gyermek. Eldobta a botot és felnézett a falu felé, ahová a gyerek tartozott. Az egyik ház előtt fáklyaszerű fény csóváját látta ide - oda mozogni, mintha keresne valamit. Maga elé tekintett és meghűlt benne a vér. Apró lámpások közelítettek párban felé. rögtön megértette, ezek nem a biztonság lámpásai, hanem szikrázó, veszélyt rejtő fények. A házak közül több és több lámpás bukkant elő, mind párban és fokozatosan közelítve.

Gyors körbepillantás, az istállót már nem érheti el. A házak közé nem mehet, egyetlen lehetséges cél a templom. Ha beér, biztonságban van. Csak el ne csússzon, el ne essen addig. A háttérben korábban mozgó fény már megháromszorozódott, de egyhelyben állt. A gyerek hiányát felfedezték és azon tanakodtak, mit tegyenek, merre induljanak. Milyen jó lett volna egyet kiáltani, jelezni, hova kell a segítség.

Már a lába jelentette az egyetlen segítséget. Nekiiramodott. Felsejlett előtte a fiatal csikó, akivel még apja biztatására futott versenyt. Maga mögé pillantott. Egyre nagyobb világító pontok követték, egyre közelebb kerültek hozzá. Már tisztán kirajzolódott a templom kapuja, magában lejátszotta, hogyan tudja egy pillanat alatt kinyitni és magára rántani. Akkor biztonságban van.

Egyik kezével előre nyúlt, megszorította a retesz és nagyot rántott rajta. Ekkor érezte az első zsibbadást a bokája fölött, majd melegség futott végig a bokáján. A lendülettől a másik kezében levő csomagot belendítette a nyíló ajtórésen és utána indult. Ekkor újra zsibbadást érzett, most a vállában és a nyakán.

Tudta, hogy elveszítette a csatát. Bokája fölött most hasított bele az éles fájdalom, keze a nyakához kapott, ahonnan már sugárban ömlött a vére. Lassan elsötétült minden, aléló feje a templom kapujának csapódott és bezárta azt. Még utoljára, mintha emberi hangokat hallott volna, majd kiszolgáltatottan tűrte a test a farkasok újabb és újabb marását. A vérfürdőnek a fáklyákkal, villával és kapával érkezők vetettek véget. Jegenye teste mellett öt farkas fejezte be földi útját. A csendben halk gyereksírás tört utat, egy könnyeivel küszködő édesanya előtt feszítették fel a templom ajtaját. A gyermeknek az ijedtségen kívül nem történt baja.

Jegenye teste fölé először Béla hajolt. Véres arcán lezárta szemeit és könnyeivel adózott a falu hősének. A csend gyermeke visszatért a csendbe. A templom egykori asztalára fektették, testét tisztára mosták. Másnap a templomkert férfi oldalán a templom falához legközelebbi helyen helyezték örök nyugalomra. Másnap reggel a gyermek édesanyja egy facsemetét ültetett a templom mellé, egy jegenyét.

Hamarosan csak ez az egy család maradt a faluban. Mindenki elhalt vagy elmenekült. A földművelés helyett az úr marháit legeltették, s tovaszállt ez apáról fiúra.

Az öreg elhallgatott.

A levesféle kellemes illata ébresztette újra a valóságba a gyereket. Nem hallotta még apját ennyit beszélni. Nemrég, amikor megtudta, hogy anyja a szüléskor meghalt, úgy gondolta, hagyja, hadd őrizze az öreg a titkokat. Az öreg egykedvűen kanalazta a forró levest, a gyerek mohó falatokkal előbb végzett. Nézte az öreget, egyik pillanatról a másikra nagyobb és nagyobb tisztelet ébredt benne iránta.

Ebben a pillanatban cseréptáljába hullott a fából faragott kanál. A gyerek felnézett és megértette a reggeli eseményeket. Megértette végre, hogy egy kapcsolat szakadt meg az öreg és szülei között azáltal, hogy a vihar kettétörte az a jegenyét, amit az öreg édesanyja, az ő nagyanyja ültetett a templom mellé.

G. Joó Katalin

Bozsó bácsi kincsestára

Ez a nap is úgy indult, mint a többi, de olykor előfordul, hogy szembetalálkozunk olyasvalakivel, aki emlékeztet valakire, valamire, felidéződnek bennünk régi, már feledésbe merült emlékek. Ez történt Andrással is.

Az utcán meglátott egy hajlott hátú öregembert, fura kalappal a fején, botra támaszkodva lépegetett. Felrémlett neki a múltból egy kép. Nagyon hasonlított a férfi Bozsó bácsira. Ő volt az, aki sok mindenre megtanította, kedvesen pátyolgatta, pedig amíg nem ismerte, félt tőle. Ez is egy tanulság volt számára: ne ítéljen meg senkit elsőre! Főleg ne a külső alapján. Barátok lettek. Eszébe jutott az a bizonyos nyár, amikor először beszélgetett vele...

A park, ahol megismerkedett Bozsó bácsival, kicsiknek, nagyoknak egyaránt kedvenc helye volt. Itt aztán lehetett sétálni, bámészkodni, bújócskázni, kergetőzni. Nyáron a gyerekek is szívesen tekeregtek itt, hisz a fák lombjai megszűrték a nap sugarait, és így kellemesebb volt itt játszani, mint a tűző napon. A park báját a sok fa, virág adta. A kert igazi ékessége egy kis rózsasövény volt. Gyermekként ez tetszett neki a legjobban. A tearózsák édes illata, szépsége elvarázsolta. Sokszor pihent itt, beszívva az illatukat és csak ült, ült elmélázva. Gondolatait időnként madarak trillázása szakította félbe. Igazi álmodozó volt. Talán ezért is nem akadt barátja. Alacsony, vékony, szemüveges fiúcska volt. Ezért sokan csúfolták, pápaszemesnek, cingárnak, csontkollekciónak. A gyerekek tárháza ezen a téren szinte kimeríthetetlen.

Elmosolyodott. Bezzeg most! Ha látnák az akkori játszótársai! Ki gondolta volna a tökmag, sete-suta fiúról, hogy ilyen sudár termetű, tanult férfi lesz belőle. Egyetemre került, amit sikeresen elvégzett. Biológus lett.

Andriska, mert akkor mindenki csak így hívta, a játékokban is gyakran alulmaradt, ilyenkor a társai kinevették. Gyakran szekálták, mert élvezték, hogy ő zokogva elrohan. Még most is a fülébe cseng gúnyos kacagásuk. Ezért aztán sokat pityergett. Ilyenkor elbújt egy - egy bokor mögé, vagy a rózsasövényhez menekült. Itt aztán kedvére sírdogálhatott.
Nagyon szeretett volna valamiben kitűnni, hogy ezzel pajtásai elismerését elérje.

A parkban gyakran láttak egy különös öregembert, aki mindennap kijött, hol üldögélt a nagy platánfa alatt és olvasgatott, hol körbe - körbe sétálgatott, sárkányfejes botjára támaszkodva. Fura kalapját jól a szemébe húzta, így az arcából szinte alig látszott valami. Pipájából füstbokrétákat eregetett, ami kígyózva szállt fel a magasba. A hóna alatt egy salátává lapozott füzetecskét szorongatott, amibe időnként jegyzetelgetett.
Nemcsak ő, hanem pajtásai is tartottak tőle, olyan titokzatosnak, félelmetesnek tűnt. Volt, amikor a többiek gúnyolták az öreget, akkor ő a botját rázta feléjük, azok nevetve elszaladtak. Ő, meg csak ott állt, és nézte, lábai nem akartak mozdulni.
Egy nap aztán kiderült, hogy amit ők gondoltak az idős úrról, az egy cseppet sem volt igaz.

Andriska azon a nyári délután, amikor megismerkedett Bozsó bácsival, épp egy bokor tövében kesergett. Megint gonoszkodtak vele a többiek.
- No, fiúcska! Miért itatod az egereket?
Ő annyira megrémült, hogy egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkán. Félve nézett fel, a hang irányába. Az öregember állt ott, akit csúfolni szoktak. Azt gondolta, hogy most aztán kap a fejére a bottal, pedig ő sosem kiabált csúnyaságokat, de nem, kedvesen nézett rá. " Jé, tud mosolyogni is?" - gondolta magában Andris - "Nem is olyan félelmetes".
- Hogy hívnak? Minek nevezett el apád - anyád?
- Andriska - hüppögte sírósan.
- Aztán mi az oka ennek a nagy szomorúságnak? Elárulod?
- Maga nem bántja a gyerekeket? - kérdezte most már felbátorodva.
- Én? - és döcögve nevetni kezdett. Honnan szedted ezt a sületlenséget?
- A fiúk... a fiúk mondták - nyögte ki.
- De bizony! Gyerekeket vacsorálok! - és újra kacagni kezdett.
Andriska elgondolkodott egy kicsit, aztán örömmel nyugtázta, hogy csak viccelt az apó.
- A bácsit hogy hívják?- érdeklődött most már megnyugodva.
- Bozsónak.
- De furcsa név! Még sosem hallottam. Bár illik a magához, mert a bácsika is különös, mint a neve.
- Szóval mi az a nagy baj, hogy itt öntözgeted a könnyeiddel a bokrot?
- Á, csak a fiúk! Mindig engem piszkálnak! Azon mulatnak, ha elrontok valamit. Annyira jó lenne ügyesebbnek, okosabbnak lenni! - és újra záporozni kezdtek a könnyei.
- Hát azon könnyen lehet segíteni! Tanulni kell, és kész! Az már igaz, hogy a tudás az nagy kincs. Csak rajtad áll, hogy megszerzed-e, vagy sem. Kitartás, szorgalom kell hozzá. Van olyasmi, mi nagyon érdekel?
- Igen!- vágta rá azonnal. A fák, a virágok, a természet!
- Ez szép. Tudsz-e róluk valamit? Azt láttam, hogy a rózsák nagy kedvenceid.
Andriska elámult. Ezek szerint látta, hogy gyakran rejtőzött a rózsák közé?
- Hát, még nem sok mindent. Az iskolában tanulgatunk róluk.
- Nem tanulgatni kell, hanem tanulni. Sokat olvasni, nem mellesleg a tudásvágyat folyamatosan táplálni kell. Felfedezni, kérdezni, megismerni, kíváncsiskodni, tapasztalni, elmélyülni.
A gyermek szájtátva figyelte.
- Ha akarod, én segíthetek neked. Jól ismerem a növényeket, sok érdekességet olvastam róluk, illetve tapasztaltam, mert megfigyeltem őket. Ezeket, ebbe a füzetbe mind beleírtam. A természet a barátod, de egyben az ellenséged is lehet, ha nem ismered, ha nem jól bánsz vele.
Ó, akkor azért van mindig nála az a füzetecske! Ő mindig azt gondolta, abba írja bele azt, hogy kinek milyen büntetést fog adni, azért, mert csúfolták, és ha egyszer elkapja valamelyik fiút, akkor lesz, ám ne mulass!
- Azt tudod-e, hogy a tearózsa a virágok királynője? Vagy hallottál már a kis herceg rózsájáról? Olvastad már A kis Ida virágai című mesét? Ezekből a történetekből sok mindent megtudhatsz, tanulhatsz belőlük. Aztán nem utolsó sorban ott vannak a növényekkel foglalkozó könyvecskék, no meg persze az én megfigyeléseimet tartalmazó füzet. Ha akarod, bevezetlek ebbe a kincsestárba, kísérj el, megmutatom, hol lakom. Aztán ha van kedved, gyere fel hozzám, nálam akad egy - két könyv, és mesélek neked.

Így aztán Andriska naponta benézett Bozsó bácsihoz, ismerkedett a természet csodáival. A meséken keresztül az apó segítségével sok ismeretre tett szert. Megkönnyezte a kis herceg történetét. Bizony az ember sokszor az emberek közt is egyedül lehet.

Kézen fogva sétálgattak a parkban, hallgatta Bozsó bácsi okosságait a virágokról, fákról. Beszélt neki mulatságos és furcsa nevű növényekről. Gólyaorr, lonc, végzetfa, történelmi rózsa, papsajt, malacfű, vérhozófű, kockásliliom, dercevirág. Olyan élvezetesen tudott mesélni, hogy Andriska itta a szavait, és szinte észrevétlenül, de egyre gyarapodott a tudása. Azt is megtudta, melyik gyógynövénnyel mit lehet orvosolni.
A társai persze gúnyolták azért, hogy az öregemberrel tölti az idejét, de most őt ez nem zavarta, fittyet hányt rájuk. Aztán amikor az iskolában élővilág órán remekelt, abbahagyták a gúnyolását.

Telt - múlt az idő, beköszöntött az ősz. Pompás színeket öltött a park. A nap már sápadtabban, gyengébben sütött, és a sötétség egyre hamarabb legyőzte a napot. Hűvösebb lett, de ők ketten rendíthetetlenül rótták napi köreiket, felfedezve újabb és újabb csodákat.
Bozsó bácsi azt is gyakran hajtogatta, hogy ő bizony nem szed orvosságot, hisz a gyógynövények segítenek a bajban.

Nem kell ide pirula!
Bozsó bácsi megoldja!

Ezt mondogatta, ha köhögött. Ilyenkor aztán különböző füvekből teát főzött. Amíg a teáskanna a tűzhelyen duruzsolt, addig is beszélgettek, majd elkortyolgatták a finom italt. Milyen kellemes, meghitt pillanatok voltak ezek! Most így, visszaemlékezve is melegséget érzett a szívében.
Sajnos, aztán eljött az az idő, amikor már a gyógynövények sem segítettek Bozsó bácsi makacs köhögésén.

Hazaért. Feltett egy teának valót, ezzel is emlékezve gyermekkora teázásaira az apóval. Észre sem vette, hogy szeméből kicsordultak a könnyek. Hálával gondolt tanítójára. Mennyi mindent köszönhetett a "növények tudorának"!
Örült annak, hogy sokat tanulhatott ettől a tapasztalt embertől. Tudta, hogy igazi csoda volt az ő barátságuk.

Elővette a szekrényből a sétabotot, a füzetecskét, amit az apóka ráhagyott. Megsimogatta a sárkányfejet, és látta maga előtt a régi parkot, Bozsó bácsit, és a rózsasövényt. Szinte érezte a rózsák édes illatát. Azokra a boldog pillanatokra gondolt, amit együtt töltöttek.
Lassan kortyolgatni kezdte a forró teáját.

Kovács László

Mariska néni

J. András friss nyugdíjas hajókormányos, világcsavargó, több éves távollét után nyáron hazalátogatott szülővárosába. Autója nem lévén, busszal akart jönni, de végül a vasút mellett döntött. Az utazás nem várt módon kellemesen telt számára, mert a hullámos síneken imbolyogó IC-n újból hajón érezhette magát. Miután vonata, kisebb késés után, pontosan délben begördült a felforrósodott állomásra, J. András szinte sajnálta, hogy partra kell szállnia. Mivel eltervezett délutáni programjáig nem sürgette az idő, elhatározta, hogy kíváncsiságból tesz egy vargabetűt arrafelé, ahol régen, a városból való elköltözése előtt lakott.

   Vállára kanyarította sötétkék tengerészzsákját, és nekiindult. Hamarosan feltűnt az első ház, a kis bolt, távolabb a templom sárga tornya fürdött a verőfényben. J. András elégedetten látta, hogy még a vén akácfák is megvannak az út szélén. Pipára gyújtott, és pöfékelve ballagott tovább a kanyargós utcán. Mire balra-jobbra tekintgetve a kocsma előtti zebrához ért, a pipa kiégett. Kiverte belőle a hamut, s egy megvető pillantást küldve az ivó felé, átment a túloldalra.

   Valaha itt egy kis tarka rét volt, ahol gyerekkorában jókat lehetett focizni. Most takaros házak mindenütt. De kinn sehol egy teremtett lélek, csak egy macska sütkérezett és nyalogatta magát az árokparton, és százméternyire valaki a járdát söpörte lendületesen. J. András a tenyeréből ellenzőt formált. Vajon ki lehet az a bátor teremtés, aki ebben a kutya melegben kint mer tartózkodni?

   Közelebb ment, és nem akart hinni a szemének. Meglepetésében még köszönni is csaknem elfelejtett.

– Csókolom, Mariska néni…

    A hófehér hajú idős asszony hunyorogva fürkészte az idegen arcát, az örömtől fülig érő száját.

– Ki maga, hogy még nevemet is tudja? Csak nem valami trükkös csaló?

   Bizalmatlanul méregette a különös jövevény válláról lelógó furcsa kék zsákot.

– Azt ne higgye, kedves uram, hogy bármire is rá tud beszélni! Nem kell semmi, sem vérnyomásmérő, sem semmi más, érti?

   Az idegen csak mosolygott, és a homlokára tolta vastag keretes fekete napszemüvegét.

– Hát nem ismer meg? Nézzen meg jobban!

   Mariska néni erre összecsapta a tenyerét.

– Jesszusom, az Andris gyerek!

– Én vagyok bizony, teljes életnagyságban.

– Tényleg te vagy? Ezer éve nem láttalak, megváltoztál.

– Bizony múlik az idő, drága Mariska néni. Hogy tetszik lenni?

– Köszönöm, jól, ahogy kilencvenegy évesen lehet.

– Ó, nem lesz az egy kicsit sok? Tízet nyugodtan letagadhatna.

   Mariska néni hamiskás mosollyal felelte:

– Már le is tagadtam. Igazából százegy múltam, úgy ám.

– De szeretnék én is ilyen szép kort megérni!

– Elhiszem, fiam. Szegény uram is mindig ezt mondta. Talán emlékszel még a Berci bácsira, tíz éve már, hogy az a csúnya baleset érte és itt hagyott. Jut eszembe, délután friss virágot kéne vinni neki, a tegnapi már biztos elfonnyadt.

   J. András elnézte Mariska néni sűrűn barázdált arcát, bepárásodó szemét, a szeme sarkában megcsillanó apró könnycseppet. Másodpercek múlva szólalt meg újra.

– Nem tudtam, messze jártam. Sajnálom szegényt – mondta halkan. – Viszont örülök, hogy találkoztam Mariska nénivel. Apropó, kérdezhetnék valamit?

– Hogyne.

– Csak, ha nem veszi rossz néven.

– Ne kéresd magad!

– Mariska néni szerint mi a hosszú élet titka?

– Jó kérdés. Ráérsz meghallgatni a választ?

– Rá, de miért tetszik ezt kérdezni?

– Mert nem egy van annak, és időbe telik, míg elsorolom.

   J. András ezután figyelmesen hallgatta a felsorolást, egyetértően bólogatott. A hosszúra nyúlt titoklista a huszonnegyedik pontnál megszakadt.

– Ennyi?

– Dehogy, lelkem, dehogy, csak muszáj levegőt vennem... – és huszonöt: kerülje az ember a szószátyárokat. Épp ezért most már tényleg abbahagyom, nehogy pont énmiattam rövidebb legyen a te életed!

– Pedig kíváncsi lettem volna a többire is.

– Na, jó, akkor elárulom a legnagyobb titkot. Hajolj csak közelebb, megsúgom…

– Aha, értem. És ezt is meg kell tartani?

   Csak egy sejtelmes mosoly volt a válasz, így nem firtatta tovább a dolgot. Témát váltott.

– Hogy tetszik kijönni a nyugdíjból?

– Nem nagyon tetszik, valahogy mégis, de nem akarok panaszkodni. Egyszerűen spórolni kell, gyógyszeren például. Amelyik orvosság drága, azt nem váltom ki. Az olcsót kifizetem, mert a patikusnak is élni kell valamiből, de aztán nem veszem ám be, mert nekem is.

   Jó ízűen nevettek mind a ketten.

– Hát ez van lelkem. Sokszor nyig-nyög az ember, de azért kitart.

– Talán nem ártana kevesebbet dolgozni, és többet pihenni.

   Mariska néni a léckerítésnek támasztotta a seprűt, megemelte a köténye sarkát, megtörölte vele a kezét, kivett egy zsebkendőt, letörölte arcáról az izzadságot.

– Na de hogyan lehetne meg az ember gyereke dologtalanul? Még jó, hogy új szomszédom van, ő is ad egy kis munkát. Egy fiatalember költözött ide a szomszédba a jó múltkorában. Mikor is? Megvan, idén januárban, mikor az ónos eső is esett.

– És valami baj van vele?

– Baj? Hm, sok szót igazából még nem váltottunk. Ő inkább csak mutogat.

– Lehet, hogy néma.

– Hogy volna! – emelte fel Mariska néni a hangját. – Hébe-hóba jön vele valaki, diskurálnak egymással, csak én nem értem, pedig fülelek! Jesz, imél, cset, lúzer, ilyen furán beszélnek.

– És mire mutogat az illető.

– A szemétre itt a járdán.

– Igen? És köszönni legalább szokott?

– Helló, mindig ezt mondja.

– Amúgy rendes?

– Hát, nem! Ja, de! Most jut eszembe. A télen, mondtam már, mikor az a ronda ónos eső esett, lefagyott a járda meg az úttest. Nekem meg nem volt itthon tojás. Reggel át akartam menni ide szembe a Bözsihez, neki olyan jó tojó tyúkjai vannak, igazi kapirgálósak. Na, lépek ki a kapun, hát nem ki akarom törni a nyakamat! Mit tesz Isten, pont ekkor bújik elő a szomszédból a fiatalember is. Jelzem neki, hogy átmennék a másik oldalra. Ugrik is oda hozzám. – Oké – mondja, és tényleg, át is segített.

– És mi történt azután?

– Megköszöntem neki, ahogy illik. Persze a mutogatásról nem szokott le. Ma délelőtt is, amikor elment itthonról, mutogat a saját lábára meg a szandáljára, aztán nézett rám olyan szemrehányóan. Mintha én tehetnék róla, hogy szemetes a járda, de annyira, hogy ha szegény férjem élne és meglátná, rögtön meghalna.

– Honnan kerül ide ez a sok szemét?

– Tőle, az új szomszédtól. Akár beszáll, akár kiszáll a kocsijából, mindig eldob papír zsebkendőt, csoki papírt, narancshéjat, kólás dobozt.

   Mariska újra néni kézbe vette a seprűt, s miközben összehúzta a szemetet, folytatta.

– Ide hallgass, mesélek még valamit. A Bözsi tegnap kijött a sodrófával, és csúnyán leteremtette az ifjú urat. Még jó, hogy nem csapkodta meg a hátát.

– Lett foganatja?

– Dehogy, pont fordítva. Ma délelőtt még a csikktartóját is a járdára ürítette a fiatalember. Mondtam is a Bözsinek, látod-e, sokra mentél az ökölrázással meg a rikácsolással.

– És Mariska néni mindezek ellenére feltakarít a szomszéd előtt is.

– Fel.

– Miért?

– Hátha egyszer megembereli magát.

– És ha mégis újra és újra összeszemetel mindent?

   Mariska néni derűsen mosolygott.

– Sebaj, szeretek söpörni.

A zöld kalapos jósnő

A férfi kettesével szedte a lépcsőfokokat. Annyira sietett, hogy előreváltott jegyét is csak úgy futtában húzta el a peronőr orra előtt. Gyors pillantás a vasúti órára. „Az ördögbe is, nem kellett volna ennyire loholnom, még jó tíz perc van az indulásig!” – fújt egy nagyot, és innentől már ráérősen ballagott előre a két kocsiból összeállított kis piros motorvonathoz. Az utolsó kocsiba szállt be. Minden hely üres volt, bárhol leülhetett volna, de ő jobb szeretett társaságban utazni, beszélgetni, mert úgy jobban telik az idő.

Tovább ment az első kocsiba.

Itt a poggyásztartók telis-tele voltak kisebb-nagyobb szatyrokkal, táskákkal, papírdobozokkal. Utas sehol. Végre észrevett valakit, aki egy nagy bőrönd takarásában üldögélt, egy zöld kalapos hölgyet.

– Jó reggelt kívánok, van szabad hely?

   Az asszony fel sem nézett, csak szótlanul bólintott.

– Bocsánat, asszonyom, szoríthatnánk helyet a bőröndömnek?

– Persze – vetette oda az asszony.

– A többi utas?

– Nincs többi utas, egyedül vagyok, itt minden az enyém! De ne zavartassa magát, tegye azt a két táskát egymásra, jaj, ne azt, abban tojások vannak, a másikat, a barnát meg a feketét, úgy, ni, mellettük elfér a kofferja, a ballonkabátját szíveskedjék az ablak mellé akasztani – hadarta egy szuszra.

   A férfi eligazgatta a táskákat, felrakta a bőröndjét, a kabátját felakasztotta az ablak mellé, és leült a szemközti ülésre. A felkelő nap fénye narancssárgára festette arcélét.

– Messzire utazik? – érdeklődött az asszony.

– A végállomásig. Másfél óra az út. És maga?

– Csak ide B.-be, a húgomhoz. A következő állomás. Tudja, születésnapja lesz holnap, meg a húsvét is küszöbön áll, összekötjük a kettőt. Ajándékot viszek neki meg a gyerekeinek, különféle apróságokat.

   A kézitáskájából kivett egy kisméretű fémdobozt, felpattintotta a doboz fedelét, és apró kártyalapokat vett ki belőle. Ujjai között könnyedén megpörgette, majd sorban kirakta őket maga mellé az ülésre.

   A férfi szórakozottan számolta magában a kártyalapokat, amelyeken különös figurák voltak. Amikor a negyvenkettedik lap került sorra, már nagyon fúrta az oldalát a kíváncsiság.

– Ez miféle kártya?

– Ó, hát nem ismeri a jóskártyát, ezt az ősi, jól bevált mágikus eszközt? Bepillantást nyújt a jövőbe. Nem hallott róla?

   A férfi felnevetett.

– Úgy látszik, a tudatlanságom oly nagymérvű, asszonyom, hogy nem – tárta szét a karját.

   Az asszony acélkék szemével átható pillantást vetett rá.

– Szóval, nem ismeri a jóskártyát? Hohó, pedig ez a negyvenöt kártyalap mindent tud a jövőről, abszolút hiteles. Ha nincs ellenére, kipróbálhatjuk.

– Jó, de csak a tréfa kedvéért.

– Hát, akkor összpontosítson, uram!

– Hunyjam be a szemem?

– Nézze a lapokat, aztán mutasson rá az egyikre. Én abból ingyen és bérmentve megmondom a jövendőt.

– A távolit vagy a közelit?

– Melyiket szeretné?

– A közeljövőt.

– Jó, válasszon egy kártyát!

   A férfi rámutatott a Mágust ábrázoló lapra.

– Oké! – mondta az asszony, és rövid töprengés után kijelentette.

– Nos, hamarosan bekövetkezik egy váratlan találkozás az ön számára, amelyben a pénznek nagy szerepe lesz.

– Igazán? – mondta hitetlenkedve.

   Ekkor egy fiatalember nyitott be a kocsiba.

– Jó reggelt kívánok a kedves hölgynek és a kedves úrnak – köszönt hangosan és illedelmesen. – Elnézésüket kérem a zavarásért.

   A bal kezében legyezőszerűen elrendezett színes képeslapokat tartott. Előre nyújtotta őket. Udvariasan előadta jövetelének célját.

– Kellemes ünnepeket szeretnék kívánni önöknek. Beteg gyermekek javára gyűjtök a Z-i kórháznak, adományukat szívesen fogadom. Kérem először a kedves hölgyet, tekintse meg e szép képeslapokat!

   A „kedves hölgy” kiszemelt egyet a húsvéti motívumokat és különféle virágokat ábrázoló lapok közül. Margaréták pompáztak rajta, szinte érezte az illatjukat. Kihúzta a képeslapot, és nem is gondolt arra, hogy a motívum illik-e vagy sem az ünnephez, amelyhez az ifjú az imént a jókívánságait kifejezte. Aztán a „kedves úr” felállt, közelebb ment a fiúhoz, és kiválasztott magának két képeslapot. Az egyik rózsacsokrot ábrázolt vázában, a másikon egy kosárkában hímes tojások kellették magukat.

– Aztán mennyit kóstál? – szegezte a fiú mellének a kérdést az asszony.

– Kétszáz.

– Hééét? – visította. – Nem sok egy kicsit?

– A fiatalember, halkan, de érthetően megismételte.

– Kettő, kezét csókolom, két-, azaz kettőszáz.

   A „kedves hölgy” elhúzta a száját, aztán mégis elővette a pénztárcáját és kifizette a választott lapot.

   A férfi visszaült a maga képeslapjaival a helyére.

– Szóval, kétszáz, egy pillanat, rögtön…

– Bocsánat, kedves úr, csak egy darab annyi, nem párban megy! – világosította fel a fiú.

   No, mit mondtam? – hajolt az asszony a férfi füléhez. – Itt a találkozás, amiben a pénznek nagy szerepe lesz…

   A férfi a pénztárcája után nyúlt.

   A legkisebb címlet, amit talált, egy ötezres volt.

– Nem tudok visszaadni – tárta szét a karját a legény.

   Az asszony közbekotyogott.

– Felváltanám, de – most látom – nekem sincs kisebb.

– Tudja, mit, felváltatom én itt a peron elején a büfében. Egy perc az egész – ajánlkozott tüstént a legény.

   A férfi az órájára pillantott. „Három percünk van még” – állapította meg magában. Egy kicsit habozott, de aztán átadta a bankót.

   Széles mosoly mögül villant a legényke foga.

– Rögtön meglesz, uram.

   Udvariasan meghajolt, a beteg gyerekek nevében előre is megköszönte a szíves jóságot, és villámgyorsan kisurrant a kupéból.

– Mit gondol? Visszajön? – kérdezte a férfi az asszonytól.

– Hát, ehhez nem kell jósnak lenni. Lelécel a fickó, higgye meg.

– Én amondó vagyok, itt lesz mindjárt, meglátja. Ha egyszer megígérte.

– Én viszont azt mondom, széltoló ez, kedves uram. Olajra lép, maga meg bottal ütheti a nyomát.

   A férfi lehúzta az ablakot, mélyen kihajolt.

   Hosszú nyelű kalapácsával a kocsivizsgáló az utolsókat ütötte a kerekekre. Fémesen-tisztán csendült az acél.

– Na, ugye, hogy felszívódott a barátunk! Ismerem a fajtájukat, egyik kutya, másik eb – harsogta diadalmas trombitahangon.

   Éles füttyszó, a vonat elindult, de alig gurult néhány métert, amikor hirtelen lefékezett.

   A zöld kalap leesett az asszony fejéről, és begurult az ülés alá.

– Ez vasút, nahát!

   A férfi lehajolt érte.

   A vonat alig egy percig állt, mert ismét megszólalt a síp és a szerelvény most már gyorsuló tempóban, akadálytalanul kigördült az állomásról.

   Kisvártatva jött a kalauz a jegyeket kezelni.

– Miért álltunk meg az előbb? – tudakolta a férfi.

– Egy fiatalember ugrott fel a mozgó vonatra, afféle széllelbélelt fickó. A kezembe nyomta ezt a pénzt azzal, hogy adjam oda annak az úrnak, aki az első kocsiban utazik. És már ugrott is le. Akkor fékezett a mozdonyvezető. Önön kívül nincs itt más férfi utas. Tessék, tegye el! – mondta a kalauz, és átnyújtott négy darab ezrest és három darab kétszázast a férfinak.

   Miután a kalauz elment, az asszony összesöpörte a szétszóródott jóskártyát, és eltette a lapokat. Tükröt vett elő, megfésülködött, fejére tette a kalapot, és a derekát egyenesítgetve így szólt:

– Öt perc múlva megérkezem. Csak tudnám, hogyan fogok leszállni ennyi holmival!

SEPSI SÁNDOR

A SORS AJÁNDÉKA

2011-et írunk. Főszereplőnk, akit Alexnek hívnak, már két éve egyedül él, magányosan.

Túl van sok csalódáson, pár komoly,és annál több komolytalan kapcsolaton.

Nem igazán volt eddig szerencséje a nőkkel, talán azért mert túl jó szíve van. Ő mindig szívét-lelkét beletette egy kapcsolatba, de mindig átverték őt,vagy kihasználták, s mindig ő került ki vesztesen, egy újabb csalódással a szívében.

Alex, a legutóbbi kapcsolata óta, nem ismerkedett nőkkel, és nem is járt olyan helyekre ahol ismerkedni lehet. Talán azért, mert félt egy újabb csalódástól.

Csak a munkájának élt./Egy építőipari cégnél volt csoportvezető./ Szerette a munkáját,de nap, mint nap, amikor a munkából hazaért, előjött rajta az egyedül lét magánya, a depresszió közeli állapot. Szíve mélyén, már vágyott egy kapcsolatra, egy társra, olyanra akit szerethet,és aki őt is viszont szereti, s vele van jóban és rosszban.

De a szívében  legbelül,ott élt a sok keserűség, a csalódások emléke, ezért is félt egy újabb kapcsolatba belevágni.

Egyik este, a munka után, rászánta magát, és felment egy internetes társkereső oldalra /bár sohasem hitt a virtuális ismerkedésben/, Úgy döntött, regisztrálja magát az oldalra,/mivel veszíteni valója nincs/,  s gondolta,szétnéz a társkereső hölgyek között.

S ahogy a társkereső nők fotóit nézegette, hirtelen megpillantott egy gyönyörű nőt,akinek a szépsége, rögtön elvarázsolta őt.

Egy csinos, szőke hajú nő volt,kék szemekkel,akit Erikának hívtak.Külsőre pont olyan volt, akit ő keresett.

-Túl jó nő ahhoz, hogy velem foglalkozzon.!- Gondolta magában.-

De végül csak rászánta magát, hogy ír neki egy üzenetet, lesz ami lesz alapon.

Hogy választ is kap az üzenetére,arra csekély esélyt látott. De rosszul gondolta,mert a nő visszaírt neki. Ezen Alex nagyon meglepődött, de egyben örült is.

Válaszolt a nő üzenetére, s ezzel elkezdődött kettejük ismerkedése. Több napi üzenetváltás után telefonszámot cseréltek.

Alexnak másnap, folyton az járt az eszében,hogy fel fogja e őt hívni Erika, mivel ő nem akarta hívni,nehogy nyomulósnak tűnjön.

Eljött az este,és Alex szomorúan vette tudomásul, hogy nem hívta őt Erika, ekkor ismét előjött a pesszimista énje. /Talán nem is fogja már hívni,és lehet hogy csak szórakozott vele a nő./ Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejében, és úgy döntött lefekszik aludni,és fel sem akar kelni reggelig. De maga mellé rakta a mobilját, mert még bízott abban, hogy talán még ma este megcsörren.

S amikor már lefeküdni készült,és belefeledkezett a tévé nézésbe, megcsörrent az ágya mellet lévő mobilja,és izgatottan vette fel.

Egy kedves női hang szólt bele, aki Erika volt. /Az a nő akit a társkeresőn megismert/

Alex ezt a hívást várta egész nap!

Sokáig beszélgettek telefonon, s Alexet szinte elvarázsolta ez a kedves, csillogó, bájos női hang, mely annyira érzéki volt, hogy azt kívánta, sose legyen vége ennek a beszélgetésnek. De ebben a hangban,ott volt  a szomorúság is, mint később kiderült, nem alaptalanul.

Mert Erika fél éve, egy gyógyíthatatlan betegségben szenved,/Sclerosis Multiplexben/.

Rengeteg kezelésen van túl,és állapot nem sokat javult. Ezért nem ígért semmit Alexnek,

Csupán annyit mondott, hogy nagyon szimpatikusnak találja ,és szeretné ha tartanák a kapcsolatot továbbra is, de addig míg meg nem gyógyul teljesen, nem akar találkozni,mert nem szeretné ha Alex így látná őt.

Beszélgetésük során az is kiderült, hogy egyforma a lelkiviláguk,és mindkettőjükkel egyformán elbánt a sors rendesen. Mindketten sokat csalódtak már az életük során, és a kapcsolataikban. Mindketten sok pofont kaptak az élettől. S úgy érzeték, hogy lelki társra találtak egymás személyében.Ezután két hónapon keresztül,minden nap beszéltek egymással telefonon, s már úgy érezték, hogy nem tudnának egymás nélkül meglenni, hogy fontosak egymásnak.S már tervezgették a közös jövőjüket.Erika eközben sokszor fel akarta adni az életét,és a kapcsolatukat is, mert nem látott esélyt arra, hogy valaha is meggyógyul, és azáltal a közös jövőjük,mit együtt álmodoztak, csupán csak álom marad. Alex tartotta benne a lelket, s a hitet, hogy ne adja fel ilyen könnyen az életét, s a közös álmaikat, és hogy küzdjön és bízzon,addig míg egy csöppnyi kis esély van a gyógyulására.Szívében legbelül már nagyon vágyott erre a nőre, az érintéseire, a csókjaira, a vele töltött boldog napokra, hónapokra, évekre, de legfőképp az első találkozásukra,mert már többet érzett a nő iránt, többet mint szeretet.Már biztos volt abban,hogy Erika az a nő,akit egész életében keresett, akire mindig is vágyott!Hat hónappal később, Erika felépült hosszú betegségéből.Így hát Erika és Alex végre találkozhattak egymással. S azóta is boldogok, mert minden úgy alakult, ahogy együtt eltervezték, még Erika betegsége idején.Megvalósítottak mindent,amire közösen vágytak, és áldják a sorsot, hogy összehozta őket, s már Alexnek sincsenek kétségei az internetes társkereséssel kapcsolatban.Lassan beköszönt életükbe a legnagyobb boldogság: Erika babát vár!

II. rész

/Visszalépünk kicsit az időben, Alex és Erika első találkozásához./

Végre eljött a nap,amire már mindketten oly rég óta vártak.

Mindketten korán keltek a rendi miatt! Délelőtt kilenc órára beszélték meg a randevút, Erika lakóhelyén./ Harminc kiló méterre éltek egymástól, két külön városban./

Erika nem sokat aludt az éjszaka, mert folyton az első találkozásuk járt az eszében.

Rengetegszer lepörgette magában ezt a filmet, újra és újra visszajátszotta, de mindig másképpen./ Mondhatni ébren álmodott!/ S mindannyiszor ott volt benne a félsz, a negatív hozzáállás. Sokszor megfogalmazódott benne, az a szó, hogy mi van ha……..!

Mi van ha  élőben nem fog tetszeni Alexnek, vagy ha nem úgy sülnek el a dolgok, ahogyan azt ő szeretné, vagy ha  egy hang sem jön ki majd a torkán izgatottságában,és elkezd dadogni. Ezekkel a gondolatokkal telt el az estéje, s mire elért a „lesz ami lesz”-gondolathoz, addigra reggel lett.

Miután ki kelt az ágyból, első dolga volt, hogy a fürdőszobába ment, hogy vegyen egy hideg fürdőt, de előtte belenézett a tükörbe,  és nem tetszett neki amit látott. /karikák a szeme alatt, a kialvatlanságtól./

Gyorsan lezuhanyozott, majd kisminkelte magát, de csak úgy lájtosan. Nem vitte túlzásba. Feltett egy kis alapozót az arcára, hogy a szemei alatt lévő ráncokat eltüntesse, és kirúzsozta az ajkait. Egyhamar felöltözött, és a tükörben nézegette magát,de mint a legtöbb nő, ő sem volt elégedett az alakjával. Túl soványnak találta magát.

Mikor mindennel elkészült,  az órájára nézett. Épp nyolc óra volt.Még volt egy óra hossza volt a találkozásig.

Alexnek is hasonlóan telt az estéje, mint Erikának, még a gondolataik is egyformák voltak. Neki is ugyan úgy kétségei voltak, a sikeres találkozást illetően.

Alex a lezser ruhákat szerette, ezekben érezte jól magát. Most is ilyen ruhákat vett fel, arcán két napos borostával,amit Erika kedvéért hagyott meg, /mivel Erika a borostás férfiakat tartja igazán sármosnak./

Alex hétórakor indult el a buszmegállóba, mivel azzal ment a megbeszélt találkozóra.

Az út oda, több mint negyven perc volt. Úgy volt vele, hogy inkább érjen oda egy órával hamarabb, mint hogy 10 percet is késsen és megvárassa szíve hölgyét.

Ahogy a buszmegállóban állt, minden gondolata Erika körül forgott olyannyira, hogy kizárta a külvilágot, és szinte már maga előtt látta a pillanatot,amikor először látja meg Erikát,és ahogy ott áll előtte, és rá mosolyog. Csak akkor eszmélt,amikor a busz már a megállóban állt, és az utasok szálltak felfelé. Ezért gyorsan elhessegette gondolatait és felszállt a buszra.

A busz, negyven perc alatt ért át a másik városba,/Erika lakhelyére./ De ez az idő Alexnek húsz percnek tűnt, mivel csak bámult kifelé az ablakon, s a gondolatai már máshol jártak.

Amikor leszállt a buszról, a szíve hevesebben kezdett el verni, és egyre jobban kezdett izgulni.

Szíve a torkában dobogott, miközben elindult a hőn áhított cél felé, hogy beteljesüljön vágya, amire oly régóta vágyott.

Megállt a kávézó ajtaja előtt, erőt vett magán, és belépett az ajtón. Erika már ott volt, az egyik asztalnál ült, és messziről is látszott rajta az izgatottság. Alex már az ajtóból megismerte őt, odalépett hozzá, és két puszival üdvözölték egymást, s ekkor mindketten megkönnyebbültek. Alex rendelt két kávét, és beszélgetni kezdtek, s egyhamar feloldódtak. Úgy beszélgettek egymással, mintha már ezer éve ismernék egymást, és nem ma találkoztak volna először személyesen. Húsz perc után már önfeledten beszélgettek, gátlások, és izgatottság nélkül. S pár perc múlva, Erika Alex ölébe ült, és szenvedélyesen megcsókolták egymást. Közben mindketten arra gondoltak, hogy milyen régóta vártak ezekre a percekre, ezekre a mondatokra, csókokra. De megérte várniuk………

/Kilenc hónap múlva!/

Erika egy gyönyörű, egészséges kisfiúnak adott életet. Ezzel beteljesül kettejük közös vágya, egy gyermek.

A baba érkezésével mindkettőjük életébe beköltözött a boldogság. A kis csöppség bearanyozta mindennapjaikat, s arcukon újra mosoly ült. Erika is kezdte elfeledni, a betegsége minden szenvedését, fájdalmát, s mivel mindez már a múlté, úgy döntött végképp lezárja a múltját. Kitöröl mindent agyából, ami a volt betegségére emlékezteti.

Most újra boldog, s ez a legfontosabb számára!

Így hárman beköltöztek egy újonnan vásárolt kertes házba. Alex új állást kapott, ahol sokkal több lett a fizetése,mint az előző munkahelyén volt.

Hétköznaponként, reggeltől estig dolgozott, napi tíz-tizenkét órákat. Eközben Erika otthon volt a gyermekükkel. Hétvégenként Alex nem dolgozott, így ilyenkor együtt tudtak lenni hármasban, egy igazi családként.

Az egyik este Alex fáradtan tért haza a munkából, kimerült mivel az utóbbi időben rengeteget dolgozott. Alig, hogy megvacsorázott, lefeküdt pihenni, tévézni, de rögtön el is aludt.Álmában a munkahelyén volt. Megcsörrent a mobilja, s izgatottan vette fel, mintha érezte volna, hogy valami baj van. Nem érkezett beleszólni a telefonba, mert amint felvette, a vonal másik végén, Erika anyukája, sírva ,megtört hangon szólt bele.

-Alex, Erika rosszul lett itthon. Hirtelen össze esett,és elvesztette az eszméletét.

Nemrég vitte el a mentő. El tudsz jönni a munkahelyedről? Bemennénk hozzá a korházba!-

Alexben ekkor meghűlt a vér, csak nézett maga elé, s hirtelen nem tudta mi tévő legyen.

-Ugye ezt csak álmodom?- Kiabálta magában.

Pár perc múlva,amikor feleszmélt, és felfogta, hogy mi történt, beült az autójába és a kórházba sietett. Útközben felvette Erika anyukáját.

Amikor a kórházba értek, a főorvos már a kórterem előtt várta őket.

-Jó napot!Nagyon vártam önöket! Sajnos rossz hírt kell közölnöm önökkel. - Mondta leszegett fejjel a főorvos,és tovább folytatta.

/A további mondatoktól mindketten féltek!/

-Erikának szívinfarktusa volt, ami még a betegségéből maradt vissza. Amikor beszállították a kórházba már nem volt magánál, nehezen lélegzett. Újraélesztést kellett alkalmaznunk,ami sajnos nem járt sikerrel. Több mint fél óráig küzdöttünk az életéért, de nem sikerült újra éleszteni,és sajnos elhalálozott.

Nagyon sajnálom! Őszinte részvétem!-

Ekkor Erika anyukája, hangos sírásban tört ki, nem hitte el amit hallott. S nem sokkal később sokkos állapotba került.

Alex leült a folyosón lévő egyik székre. Ereiben meghűlt a vér,s csak nézett maga elé.

Nem folytak a könnyei. Ő belülről sírt, lélekben. Hatalmas fájdalmat érzett a szívében, s úgy érezte,hogy egy világ omlott össze benne, s hogy ezzel vége az ő életének is, mert Erika nélkül nem tud élni, és nem is akar. Mert Erika volt a mindene,az élete értelme, s most,hogy már Erika nincs, az ő élete is elvesztette értelmét.

Becsukta szemeit, s visszagondolt az Erikával töltött közös boldog napokra. Míg nem egyszer csak elájult.

-Jó reggelt drágám! Hogy aludtál? –Szólt hozzá Erika.

Alex kinyitotta a szemét, s csak nézett mindenfelé,tekintete még homályos volt, csak egy emberi alakot látott maga előtt. De amikor egy csókot érzett az arcán, nem tudta, hogy most mi van! Hogy álmodik, vagy ez a valóság! Tekintete ekkor kezdett tisztulni, s meglátta maga előtt Erikát, karjában a piciny gyermekükkel. Ekkor döbbent rá, hogy ez a valóság, s mindaz a szörnyűség ami Erikával történt,az csak álom volt. Ettől megkönnyebbült, és az örömtől könnyes szemekkel,boldogan ölelte magához, kedvesét,és gyönyörű gyermekét, s mindkettőjüket megcsókolta.

-Üdvözöllek a valóságban kedvesem!- Mosolygott rá Erika, szívében tele boldogsággal.

CSONGOR ANDREA

A KRÉMES

Az ágyon ülve Margit egy kisbabát szoptatott. Két nagyobb gyermeke keresztben feküdt a térdein, és a mesét hallgatta.

• „Igen ám, - mórikálta magát az anyjuk a mesélős hangján - de a vajda fia nem tetszett a cigánylánynak. Se muzsikálni, se hazudozni nem tudott. Unalmas volt egy órácskát is vele tölteni. Hanem arra járt azon a tavaszon egy villogós szemű, fürge ujjú, szemtelen muzsikuslegény. Minden éjjel más padláson aludt, kiitta nyersen a tojást is, és akkorákat hazudott, hogy az ég is belerengett, meg persze a szép cigányleány szíve is. Meg se kérdezte az apját, eszébe se jutott az öröksége, csak azt tudta, hogy ez a legény lesz az élete párja, senki más. Meg is szöktek egy holdas éjszakán.

Igen ám, – folytatta - de a szegény muzsikusnak, amellett, hogy csillogó nagy szeme volt, karcsú dereka, és akkorákat tudott lódítani, mint ide a Tisza, nem volt egyebe egy árva hegedűnél…”

• Mint apának?- kérdezte a nagyobbik.
• Igen, mint neki. És pontosan így szöktem meg vele én is.
• Mert villogó szemű volt, és meg tudott nevettetni?
• Igen, azért.
• De pöröltél vele, ma is, amiért késik.
• Meg kellett várnia az esti harangszót, ahhoz tudja csak felstímolni a gitárt. Késett ma a harangozó is, azután ő is késve indult.

De már hallatszott is a férfit kísérő köhögés, toporgás a deszkaajtó előtt. Ahogy belépett, kezében a hangszerével, a két fiú mindjárt közrefogta.

• Éhes vagy? - kérdezte tőle az asszony.
• Lakodalomból jövök – válaszolt szokása szerint kevés szóval a férfi.
• És mindenki megkapta a nótáját? Mindenki fordult egyet? – érdeklődött az asszony, miközben a babát belerakta egy fateknőbe.
• Hát. De volt valami jöttment, azt mondja: elfütyülöm. A kalapomból borítsák ki az eszem, ha azt egy cigányember is le tudta volna játszani. Olyan hamis volt, mint a vének Zsuzsanna ellen a Bibliában…
• No igen… És tercelt-e¹ neked valaki?
• Sose kérded, hogy járok-e valaki után, mindig csak ezt  …. Mit akarsz ezzel?
• Engem az se érdekel, ha ágyba bújsz mindenkivel, de ne terceljen veled senki! Egyszer halljam meg, és megkopasztalak, mint tyúkot a levesbe!
• Hagyjad, asszony, már nélküled is kopaszodom.
• És pengőt hoztál-e?
• Mit gyámbásztok állandóan? Mi ez a razsnakolás? Talán éhen tartalak titeket? Az Úristenit! - azzal nekiállt nyugodtan leszerelni a gitárról a húrokat. A gyerekek megbűvölten figyelték, ahogy az apjuk benyúl a gitár hangszekrényébe, és a lyukon át egyenként szedi ki a gitárból az aprósüteményeket, pogácsát, és kirakja egy terítővel letakart hokedlire. Pillanatok alatt betömték, és a maradékkal hátraültek a dikóra.
• És Krisztián megtanulta-e ma a számokat? – tudakolta az apa.
• Meg, nyolcig.
• Miért éppen nyolcig? – kérdezett vissza meghökkenten a férfi.
• Mert addig vannak hozzá hangok. Az utolsó kettőről nem érti, hogy minek vannak.
•  Úgy érted, csak énekelve bírta megtanulni?
• Hát. Másképp semmit nem mond neki. Nem szólal meg: így mondja.
• Nem pengőt hoztam, hanem ezt – vett elő a hátizsákjából egy aprócska hegedűt. – Neked – nyújtotta az idősebbik fia felé, mintegy válaszul a nyolcig szóló számokra. Az megbűvölten, félve, és kissé undorodva figyelte a szerszámot. Az anyja mögé bújt, onnan kukucskált.
• Apám – mondta, - én nem vagyok ám cigány hegedűs.
• Dehogynem. Még a neved is az, Hegedűs.
• Az nem az igazi nevem, azt csak a Hivatal adta, anyám is megmondta. Az igazi nevem Párno.
• Fenéket vagy te Párno², épp annyira barna vagy, mint az apád. Prímás leszel.
• A hegedülés cigány embernek való, és én nem vagyok cigány, mint te. És nem alszom hegedűvel, mint Nagyapa. Nekem rendes feleségem lesz.
• Nem is vagyunk se házi cigányok, se sátorosok. Hanem zenészek!  És nagyapa se asszonynak tartja a hegedűt, de melegben kell annak lenni, hogy jól szóljon.

 A férfi nem szólt többet, felakasztotta a hegedűt egy szögre. Állt egy ideig tétován.

• Maradt valamennyi pénzünk? – kérdezte a felesége csöndesen. – Holnap fizetni kell a boltban. Felírattunk.
• Nincs. A lavottát kaptam tíz estéért. Hálátlan, büdös kölyök.

A kisebbik fiú, Áron lépett oda.

• Apám, hoztál cipőt? Megígérted.

A férfi lecsúszott a fal mellett, majd letérdelt, és odavágott öklével a földhöz. Krisztián közelebb óvakodott, nagy szemekkel nézte, majd megkérdezte az apját.

• Mit csinálsz?
• Istennel beszélek fiam, hagyjál.
• De miért nem ülsz le mellé? Ide húzhatnád magad mellé egy sámlit, és úgy. Tudod.
• Te úgy szoktad?
• Hát, az még nem elég. Odahúzom a sámlit, és lejátszom. Mert az megszólal rendesen, azt meghallja…
• De min játszol?
• Hogyhogy? Mindenen: a kannán, a fésűn, ami van. Mindegy az, apám, hogy min.

A gyerek feje felett a két szülő összemosolygott, megnyugodva, cinkosként.

• Te ettél, asszony?
• Krumplit főztem.
• De ettél?
• Megittam az egész főzővizet.

A férfi szó nélkül újra benyúlt a gitárba, kivett onnan egy összeszöntyömpörödött krémest, és odanyújtotta.

• Ezt neked hoztam. Csak neked. – Körbenézte a gyanús állagú sütemény, és kicsit sajnálkozva a tenyerére vette.  – A világon senki rajtad kívül nem tercelhet nekem.

Ez a történet „azuram” nagyszüleivel esett meg 1917-ben: azért írtam meg, hogy örömet szerezzek neki. Így ér össze ebben a történetben, ami az ő örömük és ami a miénk.

Zenész ugyan nem lett a családban, de romológus igen.

Böde János

MEGKONDUL A HARANG

Megkondul a harang. Temetésre hív. Édesanyám koporsóját viszik a halottaskocsihoz. Érdekes minden innen indul. Mintha nem is éltem volna addig 16 évet.

1974. december 20-a. Édesanyám nyolc napja halott. Hirtelen, fiatalon, váratlanul ment el. 38 évet élt.

Minden történetem, szerelmeim, tetteim, anekdotáim, szinte az egész életem ettől a naptól indul, itt kezdődik.

Felnőttem. Megszűnt a felhőtlen gyerekkor. Az ami előtte volt meghalt, elhamvadt, mélyre süllyedt, eltemették.

Az utána következett: mostani életem, felnőttkorom eleje, kezdete.

Előtte. Utána.

Anyu elment, apu egy év múlva megnősült elköltözött a feleségéhez.

Jártam hozzájuk, de csak enni, piálni, csajozni, mulatozni. Más oka nem volt. Más témánk nem volt. Anyu már nem volt.

Egyedül maradtam, nagyszüleimnél laktam, akik a lányukat siratták. Azóta tudom, hogy egy gyermek elvesztése, sokkal fájóbb tud lenni, mint egy szülőé.

Hiányzott, de mégsem sírtam, fájt, de mégis ment tovább minden.

Ebben az évben nem vettünk fenyőfát, nem volt karácsony.

Eljött a tavasz, a nyár és az óta is minden évszak. Az élet nem állt meg.

Suliba jártam, csajoztam, sportoltam. Diszkoszvető lettem és egész jó eredményeket értem el. 17 éves koromban magyar bajnoki éremig jutottam. Edzés, versenyek, városok. Szeged, Tata, Kecskemét, Szombathely, Eger. Mind-mind egy verseny helyszínei, sikereim emlékei.

Az iskolában KISZ Titkárrá választottak. Ma sem szégyellem.

Szerveztem, vezettem, tanítottam a társaimat. Buliztunk, játszottunk.

A táborokban énekeltünk, dolgoztunk, kis demokráciát építettünk, azt hittük miénk lesz a világ. Akkor ott a miénk volt.

Ismét városok. Kaposvár, Kunbaja, Kiskorpád, Balatonszemes, Balatonföldvár.

Rengeteg embert megismertem, Magyarország minden szegletéből.

Szerettem Őket és Ők is szerettek engem. Szerettem a közösségi munkát, az együtt gondolkodást a szervezést a nyüzsgést. Szerettem, ha figyelnek rám, ha fontos vagyok, ha szeretnek.

Verseket írtam, anyuról, halálról, életről, szerelemről. Pár versem megjelent az Ifjúsági magazinban.                                                                                    

Jó volt a nyár. A szabadság, Tápiógyörgyén a barátom szüleinél.

Szerelmek, kapcsolatok, bulik.

A csepeli benzinkútnál dolgoztam, ablakmosóként. Pénzt kerestem, magamra költöttem, divatos cuccokat vettem. Minden jó volt. Csak anyu nem volt és nem is lesz már. Halála után egy évvel sírtam először, egy egész éjszakát.

Amikor meghalt, a tőle kapott nyakláncot és rajta egy kis keresztet eldobtam. Nem kellett, összevesztem Istennel. Örök-harag. Milyen jogon, halt meg anyukám 38 évesen? Hiszen ha Isten létezik, nem engedheti ezt. Még a mai napig könnybe lábad a szemem. Akkor még nem tudtam, még nem mondták el, mást nem éreztem, csak dühöt.

Templomba eddig sem jártam sűrűn ez akkoriban nem is volt „divat”.

Ezek után pedig már nem is vágytam templomba.

Akkor sírtam el magam, amikor eszembe jutott, hogy keveset öleltem anyut, kevésszer mondtam, hogy – „Szeretlek anya” -, nem tudtam mi volt a kedvenc színe, a kedvenc étele. Szinte semmit nem tudtam róla. Apámról sem.

Ő italba fojtotta a bánatát. 11 évig élt még a második feleségével és ő is fiatalon 54 éves korában halt meg agyvérzésben.

Amikor valaki meghal űrt hagy maga után, feltűnik a hiánya. Addig természetes, hogy velünk van, beszélgetünk, puszit adunk, úgy gondoljuk ez mindig így lesz. Soha nem változik semmi.

Pedig nem! Soha semmi nem lesz már Úgy. Minden elveszik, eltűnik.

Szertefoszlik, semmivé lesz. Az sem biztos, hogy volt valahogy. Hogy volt? Nem tudom, eltemették.

ANYU MEGHALT, ELTEMETTÉK.

Előtte – Utána.

Utána másként volt és most már egész másként van. Minden megváltozott. Valami egészen új született, csak fáj a régi, fáj az elmúlás. Nem annak, aki elmegy, hanem annak aki itt marad. Ám egyszer csak elhalványul, és már csak emlék marad. A szép emlékek maradnak meg. Nem emlékszem, hogy kiabált volna, szidott volna, bántott volna. Csak a kedves arcára, a hangjára a szeretetére emlékszem.

Kicsi fiam – így hívott. Egyetlen kisfiam – így hívott.

Anyukám meghalt.

20 évvel később, mikor beteg lettem, anyu jutott eszembe.

Meghalhatok, én is fiatalon. Mi értelme az életnek? Miért ilyen rövid?

Miért halt meg anyu? Ha nem hal meg most nincs feleségem és nincs családom?

Apu második felesége mutatta be Őt. Ha anyu nem hal meg, nincs második feleség nincs Ő, nincs család? Kérdések, kérdés hátán.

Akkor még nem tudtam, hogy nem ezért halt meg. Akkor még nem tudtam, hogy semmi nem véletlen, mindennek meg van az oka.

30 év kellett hozzá. Most már tudom.

Utána

1976. április 16. Nagypéntek Húsvét előtt.

A rendelő intézet szomszédságában laktunk. Itt dolgozott apu második felesége liftkezelőként. Azt mondta dolgozik a gyerek osztályon egy lány, aki meg akar velem ismerkedni. Átmentem és bemutatott Neki.

Megláttam ŐT. Nagyon csinos volt a fehér mini köpenyben. Alig szólalt meg. Én beszéltem folyamatosan. Levette a szemüvegét és úgy csinált, mint ha látna a nélkül is.

Húsvét utáni keddre megbeszéltünk egy randit este 7 órára, mert Ő akkor végez.

Teljesen elfelejtettem és csak azért nem késtem el, mert földszinti ablakunkon kiugorva egyből ott voltam a randi helyszínén.

Haza kísértem 1 évig szinte minden nap. Az akkori Teréz körúton lakott, szüleivel, testvéreivel. Minden este kaszinótojást ettünk és sört ittunk a Halló bárban. A Mosoly presszóban hallgattuk a zongoristát. Terveztük a jövőt, az életünket. A közös életünket.

1977. május elsején megkértem a kezét és augusztus 10-én összeházasodtunk 39 ÉVE.

Előtte

Kicsi fiamnak szólított bár csak a vállamig ért.

Kisfiam gyere, apád lefényképez bennünket. Sopronban voltunk a Lőverek egyik vízköpőjénél. Az orvos mondta, hogy jót tesz a környezetváltozás, ezért mentek apuval nyaralni ősszel. Ez volt az utolsó közös fotónk. 2 hónap múlva meghalt.

Az ablakunk alatt egy régi babakocsiban ülök beszíjazva, anyu mellettem áll. Ez az első közös képünk. Közötte csak 16 év telt el. Ennyit éltem anyuval. Nagyon kevés volt, még plusz 16 év is kevés lett volna. 40 éve halott. Még van sok-sok közös kép. Dunapataj csónakban, a Mátrában, Dobogókőn, Balatonnál, Sopronban, Pesten a Szecskában (Széchenyi fürdő), Vidámpark, állatkert. Mindenhol. Sehol. Anyu sehol. Elment, itt hagyott, meghalt.

Utána.

Nézd kicsim, anyuval is itt sétáltunk a Lőverekben. Látod, ott az a vízköpő, tudod az utolsó közös fotón. A motorverseny is itt volt. Milyen jó, hogy eljöttünk, mennyi emlék. Cézár pince, Gyógy Gödör, ez a hűség városa. Tudtad?

Szinte mindent bejártunk. Az emlékeimet a múltamat. Ami az előtt volt. Az előtt mielőtt anyu meghalt.

Ez már nagyon utána

Sétálunk a Lőverekben nejemmel, fiammal, menyemmel és a legidősebb unokámmal.

Nézzétek, itt volt az a vízköpő, ahol tudjátok, anyukám meg én utoljára voltunk lefotózva. Az utolsó közös képen. Már nincs vízköpő (2010), már nincs itt semmi.

Mindig visszatérünk azokra a helyekre, amelyek valamiért fontosak voltak számunkra. Újra éljük az emlékeket, az eseményeket, újra játsszuk, amit már eljátszottunk, csak mindig más a partner a közönség. Rég elfeledett emlékeket elevenítünk föl, hogy bizonyítsuk már voltunk ott azon a helyen, emlékszünk rá, van múltunk, van mire támaszkodni. Elmondom sokszor, mert én nem emlékszem, hogy nekem elmondták, nem emlékszem, hogy valaha közönség lettem volna. Azt szeretném, ha a fiaim elmondanák a gyermekeiknek. Tudod a szekrényen az a fénykép, itt készült 40-50 éve. A papa és a dédi mama van rajta. Azt szeretném, ha ezek a mesék így öröklődnének, ameddig csak lehet.

Ebből és ilyen történetekből áll össze történelmünk. A Magyarság történelme is. Minden nemzet történelme. Honnan tudnánk egyébként, hogy volt dinoszaurusz, Attila, Szent István király, Mohácsi vész, Rózsa Sándor. Végtelenségig lehetne sorolni. A szavakon túl, a meséken, szájhagyományokon túl, persze van az írott emlék. Ezért írom le ezeket. Nem nagyra törő vágyakkal csak szerényen a fiaimnak, unokáimnak, dédunokáimnak. Emlékezzenek ránk nagyszülőkre. Mert nem elég az idő, amit együtt töltünk ebben az életben.

Lehet, hogy csak nekem, de hiányoznak nagyszüleim történetei, az ő szüleik történetei. Ha valamit kiölt anyu halála, akkor ezt biztosan.

A fényképek elhalványulnak, megfakulnak és a fiaim és unokáim nem ismerik, az én anyukámat nem tudják ki ő a fotón, nincs kötődésük. Nem ismerték, mert meghalt.

Szerencsére a másik nagymamára emlékeznek, de már ő sincs. Anyósom az áldott drága asszony, második anyám.

Akinek ennyi emléke van, az már túl van élete felén. Igen 58 éves vagyok. Túl vagyok életem felén és egyre jobban szeretem az életet. Egyre jobban szeretek szeretni.

„Mindig és Örökké” mondta egy barátom nem is olyan régen. A „szívesen máskor is” kifejezés helyett használja.

Mindig és örökké emlékezem és szeretek. Emlékezem a halottaimra és szeretem az élőimet. Mindig és örökké, amíg lehet.

Túl vagyok életem felén, ezer féle élet helyzeten és megtanultam, hogy a SZERETET a legnagyobb kincs a világon. A Hit és a Szeretet együtt a legnagyobb erő mindig és örökké.

Már kibékültem Istennel és ő is megbocsájtott.

Barátaink 1987-ben elhagyták az országot, mert nem tudtak rendesen megélni a fizetésükből. Azóta Kanadában élnek. Azt mondják ott sem sokkal jobb a helyzet, de megélnek és egész más a környezet.        

Skypon beszélgetünk és nagyon vágyunk rá, hogy egyszer kijussunk hozzájuk 1-2 hétre látogatóba.

Egy új, jobb életet reméltek. Nem tudták, milyen változások lesznek itthon.

Még mi sem tudtuk, de azután megtapasztaltuk.

1989-ben megfordult a világ. Rendszerváltozás történt hazánkban. Megtudtam, hogy 56-ban forradalom volt, hogy Nagy Imre mártírhalált halt és hogy a kapitalizmus jobb, mint a szocializmus.

Eddig én ezt nem tudtam, nem ezt tanultam, nem ebben éltem.

Kádár János halála, Nagy Imre újratemetése, Orbán Viktor szovjet ellenes beszéde, parlamenti választások. Munkanélküliség, létbizonytalanság, áremelések, bércsökkentések.

Az egyszerű embereknek ezt hozta a „módszerváltás”.

Aki megszedte magát ezekben a zavaros időkben az már milliomos az már tényleg jobban él. Sokan politikusok lettek, megélhetési politikusok. Ők is jól élnek. A dolgozók meg csak egyre rosszabbul, nehezebben, kuporgatva tengődnek, egyik napról a másikra.

Hazugság, hazugság hátán. Egyre rosszabb a helyzet.

Mi nem erre szavaztunk, én nem erre szavaztam 1990-ben. Immár 26 éve.

Pénzügyi világválság, korrupció, a bankok őrült kapzsisága, az átverés, megszégyenítés, eladósodás jellemzi mai világunkat. Kis reménysugár 1-2 mostani intézkedés. Kérdés lesz-e belőle valami. Képesek-e politikusaink kilépni saját árnyékukból és jót is cselekedni a nemzet javára.

500 Ft-os órabérért dolgozom, már a McDonald’s-ban is 700 ft-ot adnak

26 éve romlik az életszínvonal. Eltűnt a középosztály, már csak gazdagok és szegények vannak. Tisztára, mint az 1920-as években.

Már nem tudunk, nyaralni. Az autót is csak néha tankoljuk. A csekkeket tologatjuk. Ennyi változott. Nekünk ennyi adatott a demokráciából.

Élünk és remélünk. Ketten maradtunk egymásnak feleségemmel 39 éve.

Szeretjük egymást, és amíg ez így lesz, nem történhet nagyobb baj.

Jó lenne egy kicsit lazábban élni, kicsit utazgatni, eljutni Kanadába a barátainkhoz. Látni fiaim és unokáink boldogulását.

A jövőképünk nagyon halovány.

Előtte

1956. 10. 23.

A lakásban beszélgettek, anyu szülei és apu. Az esküvőt tervezgették, Karácsony első napjára tűzték ki. Titokban még a Rita kápolna papjával is egyeztettek időpontot.

Eldördült egy ágyúlövés. Nagypapa elővett egy pálinkás üveget és töltött, leendő vejének. Tudta, hogy ha most nem itatja le, akkor temetés lesz és nem esküvő.

3 napig tartott a pálinka és akkorra a harci zaj is elült. Sétáltak a romos 8. kerületben. A Köztársaság téren, fejjel lefelé lógó halottakat láttak, szájukba tömött 100,- Ft-osokkal. Az utcán halottak feküdtek, géppuska sorozat pattogott mellettük. Szerencséjük volt, mert a falhoz húzódtak, és a kenyérért sorban álló emberek közé csaptak a golyók. Három ember azonnal meghalt.

Anyu és apu megmenekült. (Angyal?)

Karácsonykor összeházasodtak. 1958 májusában megszülettem. A felvonuláson, még anyu hasában voltam.

1966-ban született egy kislány testvérem, de csak 5 napig élt, koraszülött volt.

Anyu 1974 decemberében, apu 1985 júniusában halt meg. 18 éves házasok voltak.

Utána

A szomszéd kórházi ágyra új beteg jött (2004).

Az elődje 2 napja halt meg és már fertőtlenítették az ágyat.

Majdnem én is meghaltam. Tüdő embóliát kaptam és 3 napig feküdtem az intenzív osztályon. Már jobban voltam, a belgyógyászaton.

Szóval bejön az ember és elhelyezkedik, bemutatkozik. 10 perc után elkezdünk beszélgetni és este 10 óráig beszélgetünk. Csak az ebéd a vacsora és a látogatási idő maradt ki. Én kérdezek, ő mesél.

A döntő kérdésem: ha anyu nem hal meg nem ismerem meg a feleségemet, nincs családom.

Elmagyarázza a helyzetet, elhiszem, sőt tudom, megértem.

Ő volt az első Angyal az életemben, aki emberi alakban jött. Volt egy előtte is, de Őt nem láttam, vagy nem vettem észre, pedig ő is beszélt hozzám.

Megdöbbentőek az emlékek, amikor valami történt, ami ártott volna nekem, de mégsem történt meg illetve, nem lett semmi bajom.

Hány Angyal volt eddig az életemben?  Hányan vigyáznak rám? Mi a célom az életben?

Rengeteg kérdés. Kisebb látomások, álmok, apró csodák. Csak figyelni kell, körülnézni, látni, érezni.

Ennyi a kapcsolat az Angyalokkal. Észrevétlenek, csendesek, de itt vannak körülöttünk. Segítenek, mindenben, ha kérjük őket, ha nem. Most már tudom a célomat.

Első angyal.

Biztosan van, aki emlékszik arra, hogy 1978-ban az akadályt áttörve kirohant a Boráros téri

HÉV szerelvény a várótetembe az emberek közé, elsodorva az épületet, rengeteg embert és a zöldség árusokat.

A nejemet vártam Csepel felől a munkahelyéről jött haza. Akkor még szemben volt a váróterem a sínekkel. A Duna felőli padon ültem és könyvet olvastam. Kinn esett az eső, és késett a HÉV. Egyszer csak kiabálásra figyeltem fel: nem fog megállni, nincs benne vezető.

Felálltam eltettem a könyvet és léptem kettőt. Abban a pillanatban robbant be a HÉV a váróterembe és elvitte a telefonfülkéket és azt a padot ahol az előbb ültem. Az építmény összeomlott, de akkor már kint voltam és a romok között integető kezek tulajdonosait próbáltuk kihúzni. 2-3 embert sikerült is. Megjöttek a mentők és elterelték azokat, akik nem sérültek meg.

Én elindultam a vágányok mentén, mert láttam, hogy több szerelvény vesztegel a síneken. Feleségem egyik munkatársával találkoztam és mondta, hogy jóval később indultak el, mint szoktak.

Visszaindultam, mert elfogyott a cigim és telefonálni is akartam a nagyszüleimnek, hogy mi a helyzet. Megbeszéltük, hogy fél óra múlva újra telefonálok.

Ismét a fülkénél álltam, és láttam, hogy integet a 6-os villamosról. A Mester utca sarkán lévő lámpaoszlopot átölelve ájultam el.

Otthon orvos, nyugtató és 2 nap alvás. 2 hét múlva, közli a nőgyógyász, hogy kisbabánk lesz.

6 hónap múlva a moziban egy olyan filmet nézünk, ahol a vonat kiszalad a várócsarnokba. Elájultam.

Persze, hogy ő volt az Angyal, akit nem láttam, de beszélt hozzám, szólt, hogy mire vigyázzak, és mit mikor tegyek. Nem halt bele egyikünk sem ebbe a szörnyű balesetbe.

Idősebb fiam 1979-ben, kisebbik fiam 1981-ben született.

Nagyobbik a nevét egy kisfiútól örökölte, aki a feleségem bölcsődés csoportjába járt. A kisebbik egy nagynéninek köszönheti a nevét, aki vallásos volt és én később tudtam meg, de a Bibliában van egy olyan fejezet, hogy „János fiai, Péter és András”.

Utólag belegondolva ez is több mint érdekes, mert ugye véletlenek nincsenek. Ezek a dolgok még – „hitehagyott” – koromban történtek.

Hála az Istennek.

Még egy fontos Angyal az életemben, anyuka (anyósom), akit második anyámként szeretek. Szeretett, befogadott és főleg elfogadott. Nyugodjon békében. Remélem, anyuval sokat beszélgetnek odafönn, Isten országában. Mióta meghalt, nem szeretem az anyós, vicceket. Csodálatos, gyönyörű lelke volt.

Sokkal utána.

Karácsony reggel emlékeztem az álmomra. Elmondtam feleségemnek, hogy egy újszülött kislányt tartottam a kezemben.

2 hét múlva, január 3-án menyem bejelentette, hogy gyermeket vár. Megálmodtam. Határozottan tudtam, hogy kislány.

Egyre jobban figyelek az álmaimra. Egyre több álomra emlékezem. Sokszor tudom mit fognak mondani, válaszolni az emberek, mikor hív feleségem telefonon. 2-5 másodperccel előtte már tudom. Sok verset írok. Szinte csak úgy jön belőlem. Éjszaka felébredek és leírom, ami eszembe jut, mert nem bírok tovább aludni. Zsong a fejem a rímektől, a zenétől és csodálatos érzés, amikor leírom a verseket.

Jó érzés, nagyon jó. Már éreztem hasonlót

400 ember előtt kellett beszélnem. 10 oldalt írtam. Szinte elő sem vettem jegyzeteimet.

Vajon ki adta a szavakat a számba? Honnan jöttek a mondatok és a gondolatok. Teljesen másról beszéltem, mint amit leírtam.

Úgy kezdtem, hogy „szeretlek benneteket”. Megállt a levegőáramlás és egyszer csak óriási szeretet hullámot éreztem felém áradni. Majdnem hanyatt estem. Elmondtam az előadásomat és a végén „szeretlek benneteket”. Mindenki tapsolt. Szinte eufóriában éreztem magam. Mindenki engem bátorított, engem éltetett.

Anyu meghalt. 16 éves voltam.

Ma már szép családom van. Feleségem, fiaim, menyeim és négy unokám

Ők, azok akik éltetnek. Értük érdemes élni, dolgozni, küszködni.

Az élet vagy Isten kiegyenlítette a számlát.

Megkondul a harang, de már keresztelőre, esküvőkre hív. Ez a hang már boldogabb szebb jövő felé szólít. Az emlékek megmaradnak, elhalványulnak. Az érzelmek csitulnak, szelídülnek.

Boldog vagyok, és minden nap gondolok anyura, még mindig.

Polgár Jutka

                        A kettétört kréta

Fáradt volt, a táblának támaszkodva nézte a bizonyítványukat lapozgató gyerekeket.  Örömmel gondolt a holnaptól kezdődő semmittevésre, bár tudta, hogy két nap múlva már sóvárogni fog az osztály után. Az osztály után, amely most a fogadkozások tengerén evez, s a tudatot, hogy hátra van még a nyolcadik, az utolsó lehetőség a javításra, olyan görcsösen markolják, mint távcsövét az eltévedt hajós, amikor a messzeségben földet vél látni.

Ahogy vihar után elcsendesül a tenger, úgy csillapodtak a kedélyek is. Csend lett. Még türelmesen meghallgatták a nyárra szóló intelmeit, majd a várva várt szabadság a kijárat felé terelgette őket. Elmentek. A becsukott ajtón át még eljutott hozzá egy-egy hangfoszlány. Egyedül volt a teremben, mint kisdiák korában annyiszor. Sétálgatott a padok között, majd megállt a tanári asztalnál és kivett a dobozból egy krétát, amely hófehér volt és finom tapintású, Úgy simult az ujjaihoz, mint bűvész kezéhez a varázspálca. S a szabadon szárnyaló gondolatai a múltat idézték.

Az alföldi faluban nemrég kelt fel a Nap. Egy kislány óvatosan nyitotta a házuk kiskapuját, hogy csikorgása ne zavarja a reggeli csendet. Szaporán szedte lépteit az iskola felé. A harmat még ott csillogott a fűszálakon, s a friss levegő tele volt virágillattal. A kislányt megszokott zajok vették körül, amint a házak előtt elhaladt. Ismerős volt itt mindenki, s így tudta, hogy Ica néni ilyenkor fut ki a kertkapun, siet, hogy elérje a városi buszt és hogy Gellért bácsi most indul a rétre kaszálni.

     A kislány cipője hangosan kopogott a járdán. Kezében a gyékényből font szatyra, s benne – a gondosan csomagolt könyvek és füzetek között – lapult egy féltve őrzött kréta. A nagybátyja hozta neki a városból.

Enyhe szellő fújdogált, s a barna hajába kötött fehér masni, mint egy hatalmas pillangó egyhelyben repdesett.

            Az utca végében fehérlett az iskola öreg épülete. Kerítése sűrű orgonabokor volt, aminek illata beosont a nyitott ablakon, s ott bujkált a termekben, a padok között.

            Józsi bácsi, az öreg pedellus épp az udvart söprögette, amikor a kislány belépett a kapun. A kapu nagy volt, az épülethez méretezték.  A kilincs viszont a szokásosnál alacsonyabbra került, hogy a legkisebbek könnyebben vegyék az iskolába járás mindennapjainak akadályát.

– Bemehetek a terembe? – fordult Józsi bácsi felé a kislány, s közben elővette szatyrából a tízóraira hozott süteményt, és megkínálta vele a kedves öregembert.

– Csak vigyázz, nehogy összetörj valamit! – intette óvatosságra az öreg pedellus, akinek ősz haját sapka takarta, s a szeme kékebb volt, mint a tenger. Józsi bácsit nagyon szerették a gyerekek, s ő a ragaszkodásukért cserébe a tengerről mesélt nekik, és a hatalmas hajókról, amelyeken fiatal korában inaskodott. S ha ideje engedte, örömmel vitte a közeli folyóhoz a köréje sereglő gyerekeket, ahol vízre bocsátották a tengerjáró hajó kicsinyített mását.

–  Majd holnap is hozok süteményt – szólt vissza az ajtóból a kislány, és ahogy belépett a terembe, szembe találta magát az ablakon beszökő napsugárral, melynek fénye megvilágította a levegőben táncoló parányi porszemeket. A táblához lépett, amelyre a tanító néni csodálatos betűket szokott írni. Most én is megpróbálhatom – gondolta, s a kréta után nyúlt.

Szerette az iskolát kopott padjaival, sötét folyosójával, a sarokba állított vaskályhával együtt. Fogva tartotta, mint a gravitáció. Nem engedte más pályára, mint ahogy a nap sem engedi bűvköréből a körülötte keringő bolygókat.

            Amikor a Piac tér akácfái mögött szerényen megbúvó templom órája elütötte a felet, az iskola csengője is megszólalt, figyelmeztetett és utasított.  A beszélgető gyerekek szétrebbentek, és mindenki a saját terme felé vette az útját.

            A kislány osztálytársai is megérkeztek, a bátrabbak melléje álltak, s így a kréta egy idő után kézről-kézre járt. Rajzoltak madarakat és fákat, számokat írtak és betűket kanyarítottak a hatalmas feketetáblára.

 A kréta kicsúszott a kezéből. Utánakapott, de már késő volt, nagy csattanással a tanári asztalra esett, kettétört.

Kinn sűrű felhők gyülekeztek az égen egy jókora nyári záport ígérve. A nyitott ablakon át hűvös levegő áramlott a terembe. Fázott. Az emlékek elillantak, mint a völgyet megülő hajnali köd napkelte után. Letörölte a táblát, a krétadarabokat gondosan helyére tette. Végigsiklott a tekintete az üres padokon, s akkor eszmélt rá, hogy neki itt ez volt az utolsó éve, hogy ezeket a gyerekeket szeptemberben már más fogja várni. Holnaptól nyugdíjas. Hirtelen úgy érezte, hogy egy nagyon keserű pirulát kell lenyelnie víz nélkül. Sírás fojtogatta. Fölösleges lettem. A gyerekek is elfelejtenek? – kérdezte volna, de nem volt kitől.Már indulni akart, amikor kopogtak az ajtón. Egy fiatal nő lépett a terembe. Az ajtónyitáskor támadt huzat meglobogtatta hosszú, barna haját. A kerek arcból barna szem mosolygott rá. Ismerős volt.

- Megismer, tanár néni? – kérdezte a váratlan látogató.

A kedves arc és a hang összeállt az emlékezetében. És még azt hitted, hogy elfelejtenek? – kérdezte a belső hang, amely oly sokszor bátorította az élet nehéz perceiben, és mindig visszaparancsolta, ha mocsaras területre tévedt. Melegség járta át, már nevetett. Erika személyében megjelent egy osztály. Egy osztály, amelyik örül, tanul, dacol, sír, kacag, táncol. Fényképeket vett elő a szekrényben őrzött gyűjteményéből.

Nevek röpködtek, s arcokkal társítva összeállt az osztály.

–  Arra emlékszel, Erika? – kérdezte, majd egymás szavába vágva mesélték, és élték át újból a rég játszódott eseményeket.

   Késő délután volt már, amikor elköszöntek egymástól. Az elvonult vihar hátrahagyott tócsáit kerülgetve hazafelé tartott. Vidám volt. Erika visszaadta a hitét, hogy nem volt hiába való az a harmincöt év, amit a pályán töltött. Már nem fájt a kettétört kréta sem.

A ház

Az ablak melletti ülésen foglalt helyet, egyedül volt a kocsiban. Táskájából elővett egy könyvet, majd visszatette, most nem volt kedve olvasni. Nézte az ablak előtt elsuhanó tájat. Erdővel borított dombok váltakoztak virágzó rétekkel. Majd egy-egy település mellett suhant el a vonat. Látni lehetett a szélső házak udvarát, a sínekig kinyúló kerteket. Szerette a kerteket nézni, s örült, ha valamelyikben felfedezett néhány szál kaprot. Kapor nélkül nem kert a kert – szokta mondogatni. Szülőfalujában az asztalokon gyakran illatozott kapormártás, legízletesebben a keresztanyja készítette. Ő is próbálkozott már a főzésével, de ezt a gyerekkori ízt soha nem sikerült elővarázsolnia.

            A falu zárt világával, poros – esős időben sáros – utcáival taszította.  Elvágyott onnét. A közeli város vonzásába került, amelynek minden előnyét, élvezettel habzsolta, hátrányait még nem ismerte. Ha zajosak is voltak az egymás után suhanó évek, életének mégis ez volt a legszebb szakasza. Azután ismét tovább görgette a sors.

         A vonat befutott az állomásra. Az elmúlt évtizedek alatt megváltozott, átalakult ez a város, már nem érdekelte. Elvesztette vonzását, mint a mágnes, amit a tűzbe dobnak. Faluját elkerülték a vasútépítők, így buszjárat kötötte össze a várossal.

            Szerencséje volt, a következő járat negyed óra múlva indult. Úgy számította, hogy a délutáni járattal vissza is jöhet. Csak átmegy a Púpos hídon, majd elsétál az Aradi utcába, megnézi a házat, ahol született és gyermekkorát töltötte.

            A ház vályogból épült, szerényen húzódott meg a sarkon lévő hatalmas telken, az eperfák árnyékában. Apró ablakokkal, fehérre meszelt falakkal barátságot árasztott.  A szobába épített kemence melege kizárta a zúzmarás tél hidegét, padkája pedig ideális hely volt a játékba feledkező gyerekeknek. Amikor az idő jóra fordult, a napsugár kicsalta őket a ház elé. A tágas udvar megtelt élettel, s a bokrok és fák szótlanul bekapcsolódtak a bújócskázó gyerekek játékába. Este, ha lefeküdt, ágyára esett a telihold fénye, s ő együtt utazott vele, amíg az apró ablak útját nem állta kalandozásának.        

       A busz sík területen gurult, az út jobb oldalán búzamező zöldellt, szem nem látta a végét. Az első csalódás akkor érte, amikor rádöbbent, hogy a Kígyós már nincs sehol. Az út két oldalát szegélyező eperfákat kivágták. Gyerekkorában ide jártak csemegézni. Még anyjának is vitt haza ételhordóban, fehéret, mert csak azt szerette.

            Gondolataiból arra ébredt, hogy áll a busz. Hiszen neki itt kell leszállni, kapott észbe. Felugrott. A sofőr nyugodtan várt, még intette is, nehogy elcsússzon a lépcsőn. Errefelé nem sietősek az emberek. A buszmegállótól pár lépésre volt a híd.

            Átment a Púpos hídon – nem is olyan púpos – gondolta keserűen. Lépteit lassította. Zúgott a feje, régi események cikáztak, kergetőztek belül, vadul peregtek a múlt képei. Lánykori barátnője háza előtt haladt el.

Mi lenne, ha bekopognék? – töprengett. Meg se ismernénk egymást, dobta félre hirtelen jött ötletét. Hisz több évtizede már annak, hogy együtt jártak a kora esti órákban székfűt szedni.

A közeli legelő mellett nagy területen szikes volt a talaj, s itt virított legszebben a különleges illattal és gyógyító erővel megáldott virág. Zsákokba, kosarakba szedték, s a begyűjtő helyen szépen fizettek érte.

Gondolataiból gyermekzsivaj hozta vissza a jelenbe. Egy csapat gyerek egymást kerülgetve, megelőzve siettet előtte a keskeny járdán.

Még pár lépés és …. ott áll a sarkon, szemben a házzal, de a ház! … a ház nincsen sehol. Egy játszóteret lát maga előtt. Lépni nem tud, könnye patakokban ömlik.

– Rosszul van kedveském? – szólítja meg egy idős néni.

A kérdést csak a szem fogja fel, agya lázasan lüktet.

­Csak a házat keresem – nyöszörgi.

Nincs már meg kedveském. Öreg ház volt, lebontották.